Szeretnék erről egy kicsit hosszabb posztot írni, mint amennyi most hirtelen terveim szerint lesz ebből, de attól tartok, mint a legtöbb itthoni netezős tervem, ez is igen rövid életű lesz. A lényeg egyelőre csak annyi volna (és később írok majd még róla, mondjuk Bp-ről), hogy a 10 kredites tárgyam, a projekt, ami a szakosodásom feltétele is, és már írtam is róla korábban, szóval ennek a tárgynak a jegye három részből áll. Két értékelés egy opponensi és egy konzulensi, valamint a szóbeli megvédése. Nagyon izgultam érte, mert sok függ tőle, és mert attól tartottam, túl lazán vettem, és túlságosan bíztam a képességeimben. A végső eredmények viszont nem ezt mutatták, ugyanis 91 és 89 pontokat kaptam rá a két bírálótól, 100-100 pontból, 10-10 szempont alapján. Düllesztettem a mellkasom, és bár a hozzá csatolt értékelések nem voltak annyira fantasztikusak, hogy ide is bemásoljam őket, mint a BKF-eset, de annál szakmaibbak.

És csak most kerülnek elő a többiek eredményei, amikor felháborodva írnak, hogy nekik bizony 30 pontokat levontak, egyes szempontokra nulla pontokat kaptak, 10 pont különbség van a két bírálat között, és a legjobb se sikerült annyira fantasztikusan. Ezek között vannak tényleg elég durvák, amiken én is csak néztem, de, gondoltam, felolvasom szülőknek, hogy egészebb képet kapjanak, és végre ők is kicsit velem örüljenek. Anyum megjegyzése ennek hallatán: Akkor nézd meg újra a tiédet is, biztos félrenézted korábban.

...

Köszönöm. Az alapvető probléma, hogy tényleg nem viccelt, bár mondjuk szerintem nem is mondta komolyan: pontosan az volt vele a célja, hogy olyat mondjon, ami rosszul esik, amire nem számítok. És épp elég gúny volt benne a hangjában ahhoz, hogy ezt tökéletesen kivitelezze.

Hát... itthon lenni. Tényleg. Fantasztikus.

nem staffo

olyan kis szánalmas. itt ültem benn a szobában, a szülők lefeküdtek, az én társasági igényeimet pedig nem elégítette ki a monitor villogása, kicsit több interkacióra vágytam... és egy kutyára. merthogy, és akkor ezt most elmesélem: nem azért vagyok továbbra is staffordshire (keverék) mentes, mert apum ki tudta szedni a kezeim közül a kölyköt, akit az eladónál magamhoz szorítottam, hanem mert a kölykök a hirdetés újságba kerülésének első napján el is fogytak. a nő mesélte, én beszéltem vele telefonon, hogy nem számítottam ekkora elsöprő érdeklődésre így karácsony előtt. merthogy még akkor került ki a hirdetés. nos, úgy tűnik, hogy többeknek is staffo kutya került a karácsonyfa alá, én azonban még a kezembe se foghattam. annyi baj legyen mondjuk, éljenek szeretettel, én meg ha újra bp-en járok, ki tudok látogatni majd a noéba, hogy ezúttal talán végre sétálni is el tudjam vinni steffit, az ottani staffordshire keverék szerelmemet.

staffo

Nagyon kérlek benneteket, hogy szurkoljatok nekem holnap - szükségem lesz ugyanis az utolsó csepp erőmre is, ha valami ehhez hasonló csöppség fog szembejönni velem az eladó kapujában.

Ha minden igaz, és sikerül lebeszélni azzal, aki az újságban staffordshire anyától született kölyköket hirdetett, akkor látogatást teszünk apámmal nála. Annyit már lefixáltam vele, hogy ha a kezemből kell is kiszednie, hát ne tétovázzon: minden nap szembesülök egy olyan élethelyzettel, amiben képtelen lennék bármit is tenni, ha egy kutya is ott lenne mellettem. Hogyan utazom vele haza, hogyan lenne a sétáltatás, mennyire jönne ki az itthoni kutyával, miként sikerülne a szobatisztaságra nevelni?

Még nincs itt az ideje ennek.

paperboy

Emlékeztek rá? Papírfiú néha maga elé gyűrődik - nos, úgy tűnik, nem csak én voltam az, akiben egy ehhez hasonló gondolat meggyökeresedett. Papírfiú törékeny, vigyázni kell rá, felhúzni a mélyből... Azt hiszem, nem éppen kellemes társaság. Abban viszont reménykedem, hogy még így is - vagy éppen pont ezért -, megéri a vesződséget, amikor belőle, vagy róla írás vagy éppen dal születik.

"It's another time, it's another day
Numbers they are new, but it's all the same
Running from yourself, it will never change
If you try you could die."

Remekül el tudnak kapni az ilyen kis szösszenetek, és ha nem is érzem teljesen magénak, azért elismerően biccentek a gondolatsor előtt - biccentek, mintha lecsukódó szemmel lassan álomba ragadnék.

Innentől pedig nincs különbség valóság és valóság között, mert ugyan annyira nem tűnik álomnak az álom, amennyire a valóság sem, és teljesen mindegy, milyen életérzésbe voltam éppen belebetonozódva, az ilyen daloknak magukkal ragad a hangulatuk.

...És hiába recseg a hangszóró, hallgathatatlan szinte az egész, mégis elindul ma este ezredszer is.

tananyag

akik jobban ismernek, és kicsit a tekintetem mögé látnak, jól tudják, hogy számomra nem csak egyetlen dimenzió létezik, hogy a fizikai valóm csak kivetülés, ami mögött transuniverzális utazásokat teszek törve az időt, át a téren... szóval elég szétszórt tudok lenni, ha éppen el vagyok merülve a gondolataimban. a mai napomon azonban szívesen kívántam volna azt, hogy tényleg játszva sokszorosítsam magam - pontosabban én ezt kívántam is nem kevésszer, de nem segített: továbbra is maradtam egyedül önmagammal (és a gondolataimmal). ez nekem tökéletesen elég is lett volna, de a külvilág számára egészen édeskevés, mert nagyjából tucatnyi elvárást kellett volna teljesítenem egyszerre. egyrészt tanulni: ez nem elhanyagolandó elvárás, ha nem akarok elbukni egy ötkredites tárgyat. meglátogatni a rádió pozitív stúdióját, és adást csinálni, tanulni a technikát, bevezetni az új embereket a rejtelmekbe, adásra kaját vinni, adás után többiekkel összeülni, és nem mellesleg jól érezni magam velük, mert ezért (is) imádom ezt az egészet. vagy harmadik lehetőségként öttől munkába állni egy kassza mögött, és ezzel teljesíteni egy vészhívás kérését (és hozzá pluszba zsebre vágni a sürgősségiért cserébe plusz ezer forintot).

ismerősnek kérdésére kifejtettem, hogy nem, az első kettő, mint tanulni és rádiózni is, ezek egyáltalán nem zárják ki egymást. bár erre rácáfol, hogy az ultrasikeres zh-javításból hazaérve (elmondom itt is: nemhogy nem buktam a médiaelméletet egyetlen zh miatt, nemhogy a hármas meglett annak az egynek a javításával, de a pontszámaim meg se álltak addig, amíg elcsíptem a négyest!) csak levest enni volt időm, illetve előtte át-, utána meg visszaöltözni. aztán nemrég értem haza a rádiózás utáni maratoni félévösszegző gyűlésről, nagyjából nulla energiaszinten tengődve. hála égnek a négyes eredménye fogadott, bár az örömömet némileg árnyékolja, hogy aki javítót írt, mindenki (tényleg mindenki) négyest kapott - még az is, aki az ötösért ment. nem tudunk más eredményről. ez feldobta annyira az estémet, hogy majdnem nekiálljak tanulni. erre hát na, nem blogolás lett belőle?

nem mintha egyébként... csak úgy mellesleg esélyem volna holnap túl nagyot javítani, ha ma este még nekiállok tanulni rá. de próba szerencse, és bátraké a szerencse; aki mer, az amúgy is nyer, meg majd korán is kelek - hogy aranyat leljek.

eh, megyek is inkább, és belefekszem az ágyba, és elmerülök benne, és... olvasni fogom a... TANANYAGOT!

el innen?

Néha nem tudom már eldönteni, hogy tényleg én vagyok belefáradva ebbe az egészbe, vagy csak tudom már, hogy félév vége, és akár már holnap is utazhatnék hazafelé. Mondjuk az első vonattal.

szakdoga, BKF, érteklés

És hogy előző bejegyzésemmel ne csak a levegőbe beszéljek, íme a szakdolgozati értékelő lapom. Tudtam, hogy meg van még valahol, azonban miközben a projektem finishével foglalkoztam, konkrétan szembejött egy mappában, nem hagyhattam hát ki, hogy el ne olvassam. Bevallom, egyáltalán nem emlékszem, hogy ilyen remek bírálatot kaptam. Szó szerint idézem:

projektezés

Projektet olvasok, ami meglepő: nem az enyém. Ahhoz, hogy továbblépjünk ezen a tényen, úgy érzem, illene tisztáznom néhány dolgot. BME, kommunikáció szak: nem mondom rá, hogy büfé szak. Ez csak akkor igaz rá, ha neked elég, hogy lesz egy diplomád belőle, túl nagy vizet nem akarsz vele zavarni, és szívesen hangoztatod, hogy szívesen írnál /rádióznál /érdekel egy adás készítése /egy esemény leszervezése, de derogál csinálni is valamit.

Ha ilyesmibe nem vágsz bele, akkor legfeljebb néhány tárgy tud megszívatni, ilyen például a mikro- és makroökonómia, vagy a projektfeladat. A projektfeladat!

A BKF tökéletes volt arra, hogy megírjak egy szakdolgozatot, aminek karakterszáma 30.000 és 50.000 közé kellett, hogy essen, és azért illett tartalmaznia némi érdemi kutatómunkát vagy szebb, kerekebb mondatot is. Sokat küzdöttem anno vele, mert nagyon a szívemre vettem a témám, ami mi másról szólt volna, mint a blogolásról? Rengeteg új fogalom, alig egy-egy szakirodalom, egymásnak ellentmondó infók... És csodálkoztam, amikor a konzulensem... baromi nehéz leírni! Szóval: el volt ájulva tőle. Mert engem azután vállalt el, hogy már betelt, másokat már visszautasított, hozzám viszont közelebb hajolt, és azt mondta: senkinek ne adjam tovább, de írhatom nála, pedig már tegnap is nemleges választ adott a diákoknak. Teljes volt a szerelem, én írtam, ő pedig lelkesen olvasott. Fontos a szó: lelkesen! Mert mondta, hogy ez neki felüdülés sok máshoz képest, hogy olyan szép és jó és értelmes kerek egész mondataim vannak, egy élmény őket olvasni. Én meg, áá, ugyan már!

És elkérte más tanárember is, és fél nap múlva küldte vissza, hogy egyhuzamban végigolvasta, mert nagyon jó volt. Messze nem tökéletes, de felüdülés. Én meg: hmm...

Igazából nem értettem, miért nagy(obb) szám a többiekéhez képest az, amit én produkáltam?

És most, BME, projektfeladat. 10 kredites tárgy, alapkövetelmény a szakosodáshoz. Tehát ha elbukom, fizethetek 12.000 forintot, passziváltathatom magam egy félévre, mert keresztépzésben nem indítják, jövőre vehetem fel újra - ami nem kerülne pénzbe, hiszen államis vagyok, feltéve, hogy 10 kreditnyi veszteséggel nem tennének át újra költségesre. És mivel eddig szép sorban gyűrtem magam alá a tárgyakat, ezért abban a félévben már nem nagyon tudnék további tárgyakat felvenni mellé. Ahhoz szakosodnom kéne, csak ugye a projekt annak az előfeltétele. Szóval igen rizikós meló volt, főleg, hogy (még nem is adtam le) erre a félévre az egyetem sokadik helyre került vissza a fontossági listámon és igen kevés motivációt érzek ahhoz, hogy beadandókat írjak, zh-kra tanuljak, vizsgázzam... Ez helytelen, de akkor is így van.

Ezért is lepődtem meg, amikor a projektem nemrég magától megíródott. Persze, nyilván nem így történt, de a BKF-s szakdogás szenvedéshez képest nyugodtan mondhatjuk azt: ültem felette egy hetet, és kész volt. Pedig pontosan ugyan azok a feltételei és elvárásai, mint amiért a BKF-en OKJ-s képzés oklevele jár.

Igazából lassan már nincs más dolgom, mint aggódni érte. Mert a konzulensem koránt sem rendelkezik annyi szabadidővel, mint a drága Bukucs Zsuzsa, és így kétségeim vannak, hogy azok a részek, amik a saját elemzéseim és kutatásaim, mennyire relevánsak és támadhatóak.

Itt jött képbe a mai nap, és például az a meglepetése, amikor szaktársammal benyitottunk az előadóhoz konzultálni, és köszönés után így fogadott minket: Ádám, ez a végső verzió nagyon jó lett! És ott ült a vigyor az arcán, és nem tudom, hogy most a megkönnyebbüléstől volt egész végig ennyire feldobódva, vagy általános boldog közérzete miatt volt ennyire laza. Az mindenesetre biztos, hogy biztatott, sőt a társamnak rendre az én megoldásaimmal példázott.

Csapó kettő pedig az volt, amikor nemrég megkaptam szaktárs projektjét. Gonosz leszek: olvasom és... ne már! Beszéltük, hogy a tanár kivetetne bizonyos részeket, amiket ő fontosnak tart. Most már értem, miért akarta kivetetni a tanár. Elindul Ádámtól és Évától, alig egy hajszállal kötődik csak a témához, amiről beszél. A saját élményeit írja le tényszerűen, szárazon, hogy miként járt utána könyveknek: hihetetlen, de könyvesboltból és könyvtárból.

Nagyon szeretem őt, rengeteg segít, de nem tudok mit kezdeni az írásával. Gonosznak érzem magam, mert legszívesebben azt mondanám, hogy figyelj, ez így... nem igazán kóser. Viszont a konzulense nem bokszolta le vele ezeket a köröket, amiket én is megkaptam, ha valami nem volt kapásból egyértelmű, és így... gondban vagyok. Egyrészt annyira mégsem jó érzés, amikor abból merítesz erőt, hogy azt látod, másnak mintha rosszabb lenne, mint ami a tiéd. (Főként, hogy az ilyenek után szoktak mindig hatalmas pofáraesések érni.)

De annyira megörültem a konzulensem örömének, hogy azt meg kellett osztanom.

karácsonyi drágaságok

És végre már csak egyetlen ajándék van hátra a karácsonyi listáról! Pontosabban nem egy ajándék, hanem egy ember, méghozzá apum, akiből senkin keresztül nem tudtam kihúzni, hogy minek is örülne. Korábbi próbálkozásaim rendre csődbe mentek, és azóta is használatlanul fekszenek ott, ahová utoljára tette őket. Ezúttal azt hiszem, biztosra próbálok menni: innivaló, ruhakellék... és remélem, ezek már csak elfogynak - elkopnak. :)

Bátyám ajándéka pedig számomra már most egy öröm. Végre rá tudtam venni magam, hogy olyat kapjon, ami engem nem érdekel annyira, de a fentebb linkelt szám és egy kritika végül annyira meghozta a kedvem, hogy ma el is mentem értük. Nem csak nagyon szépen leárazva kaptam meg őket, de meglepetésként még egy 870 forintos újságot is csúsztattak a csomagomba, már nem is tudom, mire hivatkozva. Ó, igen, meg egy ezer forintos utalványt is, amit valószínűleg soha nem fogok felhasználni, szívesen továbbpasszolom: 1000 forinttal olcsóbban kapható meg vele az éhség című könyv: http://www.booker.hu/konyv/Ehseg_whitley_strieber/

Akinek kell, nálam jelentkezzen.

az én kutyám.

...és most meséljek? Mesélek, mert szükségem van rá, szeretnék nektek elmondani valamit. Szóval mesélni fogok, és a mesém a születésnapomról szól majd, mert nagyon érdekes dolog történt velem: egy álomvilágba csöppentem, ahol olyan valaki is üdvözölt például, akit épp mostanában kezdtem elengedni.

születésnapi ajándékok

Hétvégén születésnapomat ünnepeljük. Ma nincs előadásom és semmilyen ürüggyel nem sikerült lelépnem itthonról, így óhatatlanul párbeszédes helyzet alakult ki köztem és a héten nálunk tartózkodó anyum között. Közölte velem: mielőtt feljött volna, apum a lelkére kötötte, hogy kapjam meg tőle a születésnapi ajándékom, ami per pill akkor még nem volt meg, de Bp-en elég sok minden beszerezhető. Anyum közölte velem, hogy ő nem akar haszontalan ajándékot venni, úgyhogy felejtsem el azokat, amiket kértem. Viszont van három opció, amikre ő gondolt, és amikkel szívesen "meglep". 

1.: új függöny, mert ami most van az szerinte borzalmas. - Ő otthon kivarratná még, de nem fogja hazacipelni, meg mire elkészül s vissza lehetne hozatni... á, azt inkább mégse.

2.: új szőnyeg, mert a mostani kék-mintás egyáltalán nem megy a szobához, ő szívesen látna valami mást. Mondtam neki, hogy semmi szükségem új szőnyegre.

3.: képek a falra, mert nővéremékkel azt beszélték (két napja), hogy inkább mégse azzal akarnak felköszönteni, mert hátha nem fog tetszeni... Vagy fordítva? Felhívja őket telefonon, beszél velük: Ja de, azt kapok tőlük, úgyhogy inkább azt se venne. Marad a második opció.

Most már igazán nincs mi miatt izgulnom, tényleg. Tudom, hogy haszontalan dolgokat kértem születésnapomra, tudom, hogy nővéreméktől képeket fogok kapni, anyum azt is elmondta, hogy bátyámnak nincs ötlete (szokás szerint) - nemhogy ajándéka, és végül még a szőnyegeimet is lecserélte volna az én születésnapi számlámra.

Végül kaptam tőle az Ikeában egy 1500 forintos görgős dobozt, ami megtetszett, jó lesz utcai ruhatárolónak, pont befér az asztal alá. Mondta, hogy akkor ez születésnapomra. Hát, köszönöm. Tényleg.

digimon

ezt nézem, és egyszerűen fogalmam sincs, mi dolgozik bennem. ez az egész rajzfilm - ami akkoriban én voltam - ami akkoriban körülöttem volt - akik akkor még körbe vettek, azt hiszem, mindezt és még sokkal többet jelentett nekem. azóta is nosztalgiázásaim magját adják, egy olyan elemet, amivel képtelen vagyok mit kezdeni, nem tudom hova tenni az életemben. a rendszerezés ezen eddig nem segített.

ahogy egyre fogytak az életemből mindazok, amiket akkor még imádtam, akik akkor még velünk voltak, amik már soha többé nem lehetnek ugyan olyanok, mint régen, úgy hiányzott egyre jobban ez a sorozat minden kis elemével és jelképével együtt, és mégis, egyszerűen sehol nem találtam.

most viszont újra megvan, mind az 54 részével - német nyelven, ahogy én is néztem -, itt pihen a gépemen. és ahogy újra látom, amikor újra nézem, az az érzés kerülget, hogy minden rendben. és részről részre valahogy mintha mégis minden a helyére kerülne, pedig ez eddig elképzelhetetlennek tűnt.

forrócsoki is

Vannak dolgok, amik segítenek elindítani még egy olyan napot is, amikor tudod, hogy nagyon sok minden nehézség vár rád. Ilyen például a kakaó is.

életben maradni.

Van, hogy a tervek felborulnak, az idő magába csúszik és megrövidül, a feladatok tornya nő és mindez hullámhegyként magasodik föléd,  hogy a lélekvesztődben megpróbálj valamiképp fogást találni rajta.


Na ez az otthontól elszakadt, egyedül maradt hallgatók eposzi harca.

Nem csak a tag kinézete a döbbenetes. Utánanéztem: modell, művész, szóval él azokkal a lehetőségekkel, amiket ezek az egész testes tetoválások adnak, de ezt a videót nézve sokkolt az is, hogy aki ennyire nem rejti el semmi mögé azt, aminek érzi magát, ennyire felszabadultan adja magát.

awkward moment

A pillanat, amikor nem csakhogy olyan fotót találsz a telefonodon, amire nem emlékszel, hanem ráadásul még olyan lánnyal (fején a te kalapoddal!) mosolyogsz átszellemülten, aki láthatóan egészen másra gondol, miközben téged néz, és akire te akkor mégis miért nem emlékszel?!

Aztán percek múltán, ahogy meredten nézed a képet, fokról fokra kezdenek eszedbe jutni a részletek..

önpusztítás

be kell vallanom, egyszerűen fogva tart ez a kép.

tejberízs

- Mi ez a tejberízs a hűtőben?
- Vettem.
- Mennyiért?
- 65 Forint.
- Pénzkidobás...

Bátyám (remélem, hogy) nem tudja - az ilyen apróságokból áll össze az I don't want to live with my brother on this planet anymore életérzés, ami mindig nagyon látszik, valahányszor a nyári két-három hónapra hazaköltözhetek.
Ha pedig mégis tisztában van vele, akkor remélem, soha nem fog lebukni. Különben olyat kap, de olyat egy ilyen szemrebbenés nélkül közölt beszólása után, hogy... argh!

Kutyám, Jerry Lee megy a tévében. Utoljára apummal néztem együtt.
Nem arról van szó, hogy ez egy halottak napi poszt, és apum már nincs velünk. Hiszen édesapám jelenleg is él, bár tényleg nincs velem, hanem Budapestre utazott, oda, ahol lényegében rajtam kívül az egész család van. Megtehetik, pont azért, mert én bevállaltam, hogy addig egyedül leszek. Azt mondtam: az egész család? Úgy értettem: már azokon kívül, akikhez én mentem ki. A temetőben voltam. Furcsa volt, hogy mindenki más a rokonokkal ment ki, rajtam kívül senki más nem volt egyedül.

Egyedül? Miért is lettem volna egyedül, ha velük voltam?

drága édesanyám!

megkérnélek, hogy amennyiben egy szituációban odáig jutunk, hogy döntés elé állítalak: akkor velem vagy nélkülem, alapból eszedbe se jusson máskor a nélküled-et választani, és ha mégis, ne sértődj meg, amint abban a pillanatban fapofánál hagylak.

köszönettel,
fiad

Szeretem, amikor megint sikerült valami kétértelműt alkotnom, de úgy, hogy én azt észre se veszem. És rendszerint milyen a másik értelme? Beszólós, kritizálós, öntömjénező: érezzétek, hogy veletek kapcsolatban általában ennél még sokkal több is nagyon távol áll tőlem. Szoktam szurkálni: kedvességből. Szegényes önkifejezési eszköztáram sajnos nem nagyon hagy több lehetőséget nekem. Így szoktam jelezni, hogy foglalkozom veletek.

A megfogalmazás oka: nem krízishelyzet, nem vesztem össze emiatt senkivel, még csak szóba se került. Csak eszembe jutott, gondoltam, gyorsan lejegyzem ide.

Úgy alkotnék valamit, de... attól tartok, legfeljebb egy ilyen blogbejegyzésre futja csak. :(

Amikor a bor egy kicsit, egyik oldalról a másikra.

Halál a vonaton.

Még egy korty bort neki.

Jégöledbe, a sír!

Nem tudom, mi tetszett meg ebben annyira. Petőfi Borozó c. versének oda-visszafordítással keletkezett változata. Az eredeti:

Egykor majd borocska mellől

A halál ha űzni jő:

Még egy korty s nevetve dűlök

Jégöledbe, temető!

Ugye, hogy az előbbi sokkal... khm. Mondanám rá, hogy underground-abb, vagy ilyesmi, de csak az a szó illik rá, hogy ratyibb. Sebaj-hepaj!

mr nosztalgia nekivág

akartam írni egy történetet egy harmincas férfiról, aki találkozik az egykori haverjával, hogy letisztázzák: gyerekkori képzeletben véghezvitt kalandjaiknak vége, lezárják azt, amit már sokkal korábban le kellett volna. és mivel egymást is gyerekkorukból ismerik, felnőttként már nem tartották a kapcsolatot, ezért úgy kellett volna felállniuk egymás mellől, hogy már meg sem ismerik a másikat. erre a kis rohadékok együtt nem utat találtak vissza tükörvilágba?

gyerekperspektíva

azt hiszem, az előző, első félévem végére értem el odáig, hogy sikeresen túlléptem a legtöbb megszokás adta időtöltésemen. értsd: nem csak nem játszottam, de egy uninstallálással még az esélyét se hagytam meg néhány karakter folytatásának a Diablo-ban, vagy a Dungeon Siege-ben. úgy emlékszem, igen komoly vérengzést hajtottam végre a gépemen, például konkrét fotóalbumokat igyekeztem archívba tenni valahová és eltüntetni a laptopról. nem játszottam több pokemonos játékkal sem... itt már érezhetitek, mennyire kivetkőztem ilyen szempontból saját magamból (bár nem félreérteni: természetesen képtelen lettem volna törölni őket, csak... jó ideje hanyagoltam már). és mindez tudatosan akkor vágott kupán, amikor rájöttem, hogy így akkor mennyi kevés dolog maradt az életemben. mivel töltsem a szabadidőm? emlékeztek az első félévemet záró posztra, amiben tök hálás voltam rakat embernek az utána együtt eltöltött időért. igen, mert egyébként mégis mit csináltam volna, ha már nem kell tanulni? hát ez az!
akkor kaptam megint magamra rengeteg régi megszokást újra, vagy új bénát frissítésként.


most tartok megint ott, hogy lassan ezek lehámlanak rólam. rengeteg olyan dolog van, amit gyerekként elhatároztam, és csak kikopott idővel, nem zártam le magamban. (bár jó kérdés, a kettő mintha nem is állna annyira távol egymástól.) ilyenek például azok, amiket az előbb felsoroltam, a játékok, a célok.
és bár most újra elővettem őket, úgy érzem, végig kell vinnem azt, amit akkor elterveztem (ez egy nagyon hosszú út, de most mintha tisztulna, mi is vár a végén), de nem véletlenül hagytam anno abba: ez már nem mindig a szórakozásról szól. hanem arról, hogy elhatároztam magam, és basszus, majd ha megcsináltam, otthagyhatom. addig nem.
a mai nappal realizálódott, hogy megint közelebb kerültem egy fokkal ahhoz, amikor ezeket lezártam. és ezúttal a pánikreakció nem ugyan az, mint régen, hogy gyorsan újraéleszteni mindent: meglepve vettem észre, hogy tényleg vannak új szokások az ember életében. esetünkben most az enyémben. hogy baromi jól esik, amikor valamit sikeresen lezárok. vagy amikor érzem, hogy most megint jócskán közelebb jutottam hozzá.

szeretném, ha igazam lenne, és az út végén egy felnőtteb, önállóbb én várna. lezárt ügyekkel, figyelve a mára, és néha előretekintve. mert ha tényleg végig fogom tudni mindazt, amit terveztem... akkor valóban egy király alak vagyok. már mint saját magam gyerekperspektívájából nézve magamat.

és a kutya és a kutya és a kutya

azt hiszem, igazán sokat elmondd arról, hogyan állok most kutya-ügyileg, ha elmesélem az alábbi álmomat.

némi megjegyzés azért még előtte: természetesen ebből is rémálom lett. újabban ez dívik a fejemben, múlt hétvégén, amit otthon töltöttem, az éjszakáim során nagyjából magamról se tudtam (és jó-jó, ez teljesen normálisnak tűnik), de még az ébredéseim is olyanok voltak, mintha egy teljesen más dimenzióból érkeznék.
az otthon töltött esték egy részét zombiháborúval töltöttem. annyira nem voltam magamnál, hogy csak foltokra emlékszem belőle. fogalmam sincs, mi volt az álmom sémája, rejtély, hogy merre haladt, és arra sem emlékszem: szimplán felriadtam belőle, vagy el is kaptak a végén? az biztos, hogy régen ébredtem fel rémálomból, mivel a rémálmok jó ideje elkerülnek, csak a gyengébbek szórakoztatnak éjszakánként, most viszont még a lámpámat is fel kellett kapcsolnom. majd nagyjából öt másodperc múlva kapcsoltam is le, és szabályosan visszazuhantam a most már totálisan zombi és rémmentes álmaimba.


a mostani álmomban hasonló volt a hangulat, minden ködös, kicsit viharos, fakult. teljes volt a nosztalgiás hangulat, főként, hogy nagymamám régi udvara volt a helyszín, ahol még nyoma sem volt a későbbi drasztikus beavatkozásoknak. a kutyámmal játszottam. nem, nem az újjal, hanem a saját kutyámmal, aki az én kutyám volt, és én az ő gazdája. csakhogy, mint az a való életben is történt, ő elment, én pedig itt maradtam. igen ám, ekkor jelent meg a noéból ismert fehér boxer. furcsa, mert bár volt a kezemben a való életben is, simogattam, tartottam a pórázát és vezettem, megtudtam a nevét (amire nem emlékszem, de biztos nem úgy hívták, mint én őt az álmomban), a családi kapcsolatát egy másik kutyával, de épp örökbefogadni vitték egy családhoz, és bennem fel sem merült, hogy őt is be kéne vennem abba a fejemben létező falkába, akiket haza tudnék vinni a menhelyről (ha vörös hó hullana). most viszont ő érkezett, és én örültem neki, jót játszottunk. fel sem merült bennem, hogy félnem kéne tőle. érdekes, mert ez a noéban is így volt, amikor a kezembe adták, nekem pedig irányítanom kellett. az álmomban elfutott... talán a labda után, és azt hiszem, csak a hangját hallottam, de az is elhalhatott. tudtam, hogy Ginának hívják, és hívni kezdtem. csakhogy a második (vagy sokadik) kiáltásom nélkülem is egyre hangosodni kezdett és mélyülni, én pedig félni kezdtem tőle. különböző helyekről hallottam vissza, majd akkor riadtam fel az álomból, amikor az egész világom szembebömbölte velem.



azt hiszem, hogy a tudatalattim megelégelte, hogy képtelen kommunikálni a tudatossal, és most úgy döntött, a képembe mondja. de basszus... ez egész ijesztő volt. és hiába tűnik teljesen egyértelműnek az üzenet. az még nem változtat semmin: mit akarok én ennyire egy kutyától?

eredmények?

Érdemes néha rákeresnem magamra
Eredmények:

A cseréld le a profilképed-es dolog óta még mindig találok olyan cikket, amit eddig nem olvastam, pedig még a nevem is benne szerepel.

Már megint úgy jelenik meg máshol is a cikkem, hogy nekem derogálnak szólni az átvételről. De legalább helyesen leforrásozzák. Persze ha még ennyit se tennének meg, akkor meg se találnám őket. Felmerül a kérdés: lehetséges, hogy néhány jobb cikkem máig névtelenül tengődik más oldalaknál?

Erre blogomra így aztán egyetlen darab pr-os se talál rá. :)
Az más kérdés, hogy egy másikra viszont simán, ahonnan akkor talán érdemes volna levennem ennek is a linkjét. :(

honvágy

Nem is tudtam, hogy már egy hónapnyi hirtelen nem otthonlevés után úgy várom, hogy megint hazaérjek... Nagyon :D

Rá kellett jönnöm az előző félév zárása kapcsán, hogy ami boldoggá tesz, aminek örülök, amiktől egy kis időre képessé válok a föld felett járásra, azokról nehéz írni. Ennek élő prezentálása ez a blog (már amennyire egy blogot élőnek lehet tekinteni), hiszen a búskomor posztok jelentős előnyben vannak a "szép mosollyal indult a reggelem" típusúaknál. Pedig alapvetően igyekszem legalább a nap nem alvással töltött idejének minimum felét boldog dolgokkal eltölteni. Hogy nem látszik? Ja, nem látszik.
Elhatároztam a metrón... vagy akkor már hazafelé sétáltam? Mindegy, szóval úgy döntöttem, hogy megpróbálom veletek megosztani, milyen érzés is volt az első évemet zárni a BME-n. Egyetlen szóval: döbbenetes!

Átkerültem államira! - Nagyjából harmadszor vagy negyedszer olvashatjátok ezt a blogomon, de akik mellettem éltek a nyáron, azok napi szinten hallották ennyiszer. Az a tény, hogy a BME-GTK komm'-os szakán az évfolyamelsők között végeztem, talán számomra volt a legelképzelhetetlenebb dolog. Hiszen Ti is olvastátok a folyamatos siránkozásaimat: belegebedek a tanulásba, és semmi nem sikerül. Szarrávállalom magam, és fáradt vagyok, nincs időm tanulni. Egyáltalán van-e még értelme próbálkozni? Buktam...
Nagyjából ezek mentek. Tegnap rengeteg posztom újraolvastam, és furcsa, mert egészen kiment a fejemből, hogy nekem ez tényleg ekkora szenvedés volt. Rengeteg kétség, hogy tanuljak-e, van-e értelme az újravizsgázásnak, elég vagyok-e én ehhez.
Dilemmák: dolgozzak vagy inkább tanuljak? Vállaljak-e még, vagy adjam fel az eddigieket is.
És ezek után tényleg egy jó film főhősének éreztem magam, amikor végül minden sötétségen és árnyékon és ellenségen és a saját kételyeimen is átverekedve magam ott álltam, a mobilomat szorongattam, és azt az egy szót olvastam át újra és újra, amit a szüleim küldtek nekem sms-ben: "átvettek!" Volt még mellette néhány, olyanok, mint gratulálunk, meg három pont is talán... Ó, de a lényeg ez volt, hogy á t v e t t e k!! :D

Nagyjából ott helyben le tudtam volna venni magamról a mozis pólót, amiben épp dolgoztam, a műszakvezető arcába dobni, majd sátáni kacajt hallatva félmeztelenül kirohanni az épületből... nem. De azért elképzeltem, és nem lett volna rossz.
Teljesen megszűnt a motivációm dolgozni. Pedig a terveim szerint az egész nyarat átdolgoztam volna, mellette angol nyelvtanulás, nem megyek haza, végig maradok fenn Bp-en. Innentől ez nagyjából össze is dőlt. Hamarosan utaztam haza és... baromi nehéz volt átállni arra, hogy nem kell hajtani. Nem is tudom, hány nap kellett ahhoz, hogy egyáltalán ki tudjam aludni magam. Na jó, nagyjából olyan 2-3-4 napra emlékszem. És utána még kellett ahhoz egy kis idő, hogy felfogjam: tényleg nem kell tovább gürcölni, nincs többé izgalom emiatt, nincs feszültség: átkerültem. Hihetetlen volt!

Pedig voltak előzményei, amik alapján volt aki előre megmondta, hogy át fogok kerülni.

Az úgy történt, hogy pokoli hamar túlvoltam a vizsgáimon. Ez nem egészen rajtam múlott. Miután a második félévemet 3.6-os átlaggal zártam, ami nagyon sok minden, csak nem király, ezért teljesen feladtam a reményt, hogy átkerülhetek. Az esélytelenek nyugalmával vágtam neki a második félévnek. Nem készültem el időre a beadandókkal, nem tanultam a zh-kra, feladtam az elvem, hogy nem fogok puskázni, feladtam az elvem, hogy nem fogok csalni... sőt, még az az elvem is jócskán kopni kezdett, hogy nem gyújtok cigire. A környezetem elhanyagoltam, ha nem volt kedvem, nem mentem be előadásokra. Azért csináltam ezt, mert rájöttem: már nem is igazán tudom, mi tesz boldoggá. Állandóan az egyetemen járt az eszem, a feladatokon, hogy milyen plusszokat vállalhatnék még mellé... és rájöttem, hogy valójában én ezt nem is szeretem. Basszus, én szórakozni akarok! Leülni egy rohadt könyv mellé, és egész délután azt olvasni, mint régen. Beülni a gép elé, és csak játszani.

De még ilyen felfogás mellett is majdnem agyonnyomtak a vállalásaim. Nem tudom, mit tettem volna, ha továbbra is olyan mereven ragaszkodom az értékrendemhez, mint régen. Mert még így, hogy rájöttem: a késés egy remek dolog, mert végre nem én várok másra. Hogy egy vizsgára a legjobb dolog előtte nap nekiállni készülni, mert addigra a többiek úgyis felrakják a zanzásított, kijegyzetelt lényeget. Hogy néha ha leszarsz valamit, nem futsz utána, akkor hirtelen megfordulhat az egész, és Te leszel az, aki után érdeklődni kezd az a valami... Szóval még ilyen felfogással is ropogott a vállam a rám nehezedő súlyok alatt. Ahogy közeledett az év vége, úgy gyulladtak kis a kis vörös jelzőlámpák, mikből állok bukásra, milyen feladataim mennek a szakadék felé.
Én meg mit csináltam? Minden mindegy alapon akkor már munkát is vállaltam.

Számomra teljesen hihetetlen, hogy ebből hogy sikerült úgy kijönnöm, ahogy. Mert oké, azzal, hogy nem görcsöltem rá a dolgokra, néhány dologra, aminek a megoldása eddig mindig gondot jelentett, most csípőből meg lett oldva. Nem izgultam szénné magam, és így, hogy azt csináltam, ami tetszett, valahogy minden sokkal jobb lett. A lazaság segített olyan lehetetlen feladatok megoldásában is, amikor "házibuliból" hazaérve hajnali fél háromkor olvastam a tanár előző nap küldött levelét, hogy éjfélig van határidőm pótolni egy beadandót, vagy nem mehetek vizsgázni. Alapból két és fél órás késésben voltam, amikor olvastam, de addig ügyeskedtem, hogy másnap bizony bárhogy szidott is, beírta a hármasomat.
Az a trükközés, amit akkor csináltam, egy félévvel ezelőtt eszembe se jutott volna, de ha mégis, kapásból elvetem.

Pedig alapból úgy kezdődött, hogy vizsgákat se vehettem fel, mert nem utaltam át az egyetemnek a pénzt. Ennyire nem volt hajlandó, pedig már két hónapja pihent a számlámon az összeg. Annyira hihetetlen, de ez volt a szerencsém is: mire nekem is megnyitották a jelentkezést, két lehetőségem volt szinte minden vizsga kapcsán, vagy a legelső alkalomra megyek belőle vagy a legutolsóra.
A vizsgaidőszak nekem egy hét volt. Sőt annak is kb a fele. Szinte mindent vehettem fel első alkalomra. Tényleg ez volt a mázlim, mert így volt olyan vizsga, amelyikre alapból késve estem be, aztán a kezembe adta a tanár a lapot, és döbbenten végigolvastam... és úgy gondoltam, be is adhatom, ebből semmit nem tudok. Ott ültem felette, és a kifejezések idegenek voltak, csak nagyon messziről rémlett róluk valami... Kértem egy piszkozatlapot, mivel ezt mögöttem más is csinálta, és nekiálltam kijegyzetelni az információmorzsáim. Nagyjából fél órát adtam magamnak. Utána negyed óra pihi, addig karikázgattam őket, kulcsszavakat kerestem, ellentéteket állítottam fel, ha új dolog jutott eszembe leírtam. Nem akarlak untatni. A lényeg az, hogy baromi büszke voltam magamra, amikor beadtam a dogát. Soha nem olvastam át helyben még esszém, de ezúttal megtettem, és nekem dagadt a mellkasom. Ja, dagadt a mellkasom, aztán később meg égett az arcom: száz százalékos lett! Persze vizsga után meg ott sápítoztam én is, hogy elsőre nekem se jutott semmi eszembe. A következő vizsgákra már úgy készültek az emberek, hogy engem kérdezgettek, miből tanultam, miket olvastam át. Tiszta szégyen volt bevallani, hogy én a korábbi zh-k anyagát tanultam, de nem abba kérdezett bele. Hát akkor hogyan lett ötös? Hát... rémlett néhány beadandóm anyaga, amiket neki kellett írni.

Más vizsgát végigpuskáztam (a puskát úgy szereztem, hogy vizsga előtt végigmentem, kinek van, és akinek volt, azt elkértem, lefénymásoltam, még gyorsan összevagdostam és... így lett puskám), a beadandókat úgy másoltam, az utolsó alkalomra már végül nem is készültem belőle... abból sem buktam.

Apunak úgy meséltem otthon: végig úgy éreztem, hogy ez nem az érdemem.
Elolvastad Te is, ha idáig jutottál, most mondd meg: hát tettem én bármit is? Basszus, néha még puskát írni is derogált, nemhogy készülni! Az egész hihetetlen volt!
Úgy éreztem, hogy honnan fentről segítenek nekem. Tényleg.
Miután múlt nyáron újabb hozzám nagyon közelállót temettünk, kicsit megbolydult a fejemben minden. Eddig is sokat jelentett a nosztalgia, de akkor annyi kérdés merült még fel mellé a fejemben. Az idővel, az élettel, az értékekkel kapcsolatban. Úgy voltam vele: lassan engem ott fenn is ugyan annyian és ugyan úgy várnak, mint amennyien itt lenn a földön.

És most ebben az utolsó félévben mintha ők segítettek volna. Sodródhattam az árral, elengedhettem magam, feladhattam minden reményt, elmerülhettem a nihilizmusban... ők vittek magukkal. A törődésük ilyenkor is vitt tovább.


És csodás érzés volt, amikor megkaptam az sms-t. Épp dolgoztam. Tudom, hogy ezt már mondtam, de csak az elemek megismétlése miatt mondom el újra, hogy lásd, mennyire összejátszott végül minden: szóval túl voltam a vizsgaidőszakon, mindenen, és dolgoztam. Ott volt mellettem Viki, akivel ebben a félévben kezdtem lazán összejárni a "van kedved tíz perc múlva..." típusú kérdéseire minden további nélkül rávágni az "igen!"-t. Őt kértem meg, hogy vonuljon velem félre, csinálja meg addig a munkám, amíg felhívom a szüleimet, hogy tényleg? Az ő nyakába ugrottam, amikor azt mondták: tényleg! Anyám nem akarta elhinni, apum nem is hitte el, én magamon kívül voltam a boldogságtól...


Ah, igazából nem is tudom, hogyan zárhatnám már le ezt az egészet. Félek, hogy nem jött át mindaz a megkönnyebbülés, boldogság, öröm, szabadság, ami a félévemet, a gondolkodásmódomat (ami még így is inkább a konzervatív, zárkózó irányba dől), a tapasztalataimat mind-mind átitatta. Pedig nagyon el akartam mondani nektek, egy igazán örömposztot leírni, hogy talán nem is lesz többször ilyen az életemben, utoljára volt velem mindez... de akkor is, egyszerűen fantasztikus volt!


És köszönöm mindenkinek, aki az égből szurkolt nekem, és köszönöm mindenkinek, aki innen a földről is szorított értem, gondolt rám. Jó veletek! Sőt! :)

banner

nem tudom, hogy látod-e a fenti képet. ahogyan az éjszaka érkezésével minden különös, új megvilágításba kerül. az én fejemben is ilyenek az esték.

nem létezik

nincs is kedvesem, de sokszor még így sincs meg közöttünk az összhang. hiszen... senkinek, akit csak ismerek, nincs még egy ilyen rossz tulajdonsága, hogy nem létezik. utálom is rendesen emiatt. soha nem is akarok már más lányt magamnak.

bitch!

netaddikció

és eljött a pillanat, amikor nem kell különböző helyekre költöznöm a gépemmel a szobában azért, hogy legyen netem is (bár mint az előbbi posztból látszik, már ennek is örültem), ez pedig megállíthatatlanul magával hozta, hogy úgy ülök már több, mint egy órája előtte, hogy egyébként semmi értelmeset nem csinálok, és főleg nem azt, amit elterveztem, mondván: "az első dolgom lesz..." hát, nem lett :)

net, a háló

az a baj azzal, ha az ember gépén újra van internet, hogy elhatározza: úgyis unja már a gépezést, kimegy, elmosogat, főz teát, visszajön, iszogatva könyvet olvas. ebből megvalósul: kimegy, elmosogat, és tényleg megfőzi a teát. aztán jön vissza a szobájába, néz, néz... vállrándítás, merthogy a fene se tudja, mit akart, de ha már van net a gépén, megnézi a leveleit.

nagyon hülye érzés volt mindezt E/3-ban leírni :D

nomnomnom-nom

két hét alatt öt könyvet sikerült kiolvasnom, és közöttük vannak olyanok, mint a Suttogó (lásd a vele kapcsolatos élményemet néhány poszttal lejjebb), Galaxis útikalauz stopposoknak (szintúgy) és egy Wilbur Smith könyv (sőt, ha már így belejöttem a felsorolásba: Ahol a vadak várnak c. gyerekkönyv és Leslie L. Lawrance Sziget a ködben regénye). ó, és hogy hova akartam mindezzel kilyukadni? magam sem tudom. időközben hazaérkezett bátyám, olvastam pér oldalt Goldwing Beavatásából... és fogalmam sincs, milyen céllal kezdtem lepötyögni ezeket a sorokat.

kis kiegészítés a korábbi poszthoz: a remény haljon meg utoljára! végül egyáltalán nem lett olyan rossz a helyzet, mint az elsőre tűnt. kellek :D

visszautasítás

van, ami nekem nem kell, mert úgy érzem: másra van szükségem, mást érdemlek, rájövök, hogy nem is érdekel, és akkor paff-paff-paff. mert ami meg nekem kell, annak rám nincs szüksége. fail.

suttogó

persze alapvetően semmi okom nincs, hogy utáljam azokat a könyveket, amik magukkal rántanak a saját világukba, és a szereplőkkel gondolkozom, lélegzem, ott vagyok mellettük, de mégsem szeretem, amikor otthagyok egy lélekfagyasztó könyvet, és utána még hosszú percekig az aktuális sokk hatása alatt zombizok a lakásban.

papírfiú papírhajón egy képzelt város felé

galaxis útikalauz stopposoknak

első körben hatalmas csalódásnak indult a könyv számomra erőltetett humorával, de aztán sikerült ráérezni az ízére, és amilyen hatalmas hülyeségeket levágtak a végére, csak ajánani tudom mindenkinek, akinek kettő az ötvenezredik hatványon az eggyel szemben (és csökken) valószínűtlenségi mutató okán eddig még nem volt szerencséje hozzá.
nekem hála égnek a bővített változat jutott, ahol a bővítettet értsd úgy: plusz interjúkkal és fotókkal megspékelt. a főszereplőt (Arthur Dent) alakító Martin Freeman így jellemezte saját karakterét: "Tipikus elfolytott személyiség, aki azzal a kényelmes érzéssel ítél meg másokat, hogy tudja, sosem derül ki, helyesek-e az előítéletei, mivel túl visszahúzódó természet."
áll leszakad, szemek elkerekednek: ez teljesen mellbevágott. magamra ismertem.

monológ

nem ragadtak a betűk a papírhoz. helyette szép csendben elüldögéltek a fejemben. ez valami betegség lehet – gondoltam, de mint a legtöbb olyan beszélgetésben, ahol egyedül ültem a gondolatokkal teli szobámban, nem kaptam senkitől választ. ez így egészséges – bólintottam rá, és máris nyugodtam iszogattam tovább a sörömet.

mások Itáliába mennek, én meg elhatározom, hogy kigazolom végre a kertet.
mások házibulit rendeznének, én meg kitalálom, hogy mire visszajönnek, kigazolom a nemrég kiírtott szőlőst.

mások elszívják, én csak szimplán kívánom.
mások élvezik, nekem meg eszembe se jut.
mások szeretik igazán. én meg sajnálatból sétálni viszem.
mások másokat hívnak. én meg maradok magamban.


mikor fogom levetkőzni ezt a rohadt önsajnálatot?

Gondoltam, jelzem: én tökre kommentelnék, tényleg, mert zavar, hogy válasz nélkül ott figyel az, ami visszajelzést kapok, de erről a gépről ezen a blogon valamiért nem tudok. :(
Sajnálom.

az, hogy átvettek államira, mint kiderült, annyit jelent, hogy benne vagyok a szakom legjobb hét hallgatójában. ami nem kicsit awesome, és nem kicsit öröm, még ha be is felhőzi kicsikén, hogy nem igazán sikerült szinkronba hozni az eddig kapott információkkal a végül tényleges kapott értesítéseket, így volt, hogy egy nap kétszer hívtak, egyszer, hogy átvettek, majd este, hogy most inkább úgy olvassák: mégse. az volt ugyanis a probléma, hogy a levél nem Bp-re ment, hanem szépen haza, a Balaton partjára. a végszót azért én kaptam meg, a legutolsó kérvényemet is elfogadták, és erről mailértesítés fogadott, közvetlenül a Hegy' után. így azért teljes volt már a kép. :)
gondoltam, elmesélem mindezt, hogy ne az a ronda nagybetűs poszt fogadjon bárkit, aki erre téved. nem kicsit teher került le a vállamról ezzel. szóval... öröm a köbön. :)

BME.  Á T V E T T E K  Á L L A M I R A!!

ez annyit jelentene elvileg, hogy az évfolyamelsők legjobbjai között voltam. vagy csak jól tettem, hogy egy nappal korábban elküldtem az átkerülési kérvényt.

ez már mindennek a... kulcsa!

a mai nap tanulsága: az élet értelme, hogy a kulcsa a zsebedben legyen.

más álmodik arról, hogy fülig szerelmes vagyok, és hogy mennyire rajongtam érte. más el tudja képzelni, csak én nem.

segíts rajtam, báránykám

ó, és ennyi, és itt, és vége.




A jól eltalált negyven öltés,
A negyven, mélyről jött üvöltés:
A seb, a kés, és a zsebbe-kéz,
A sebesült test felett.

A csorbája a pohárszélnek,
Az ördögszarvú, istenféle,
A girhes macskák a kukákon,
Meg a baglyok, fönn az ágon.

Mikor a pap kapja el az apácát,
Mint fókákat a cápák.
Segíts rajtam, segíts, kérlek,
Segíts rajtam Báránykám.

A jól eltalált negyven öltés,
A negyven, mélyről jött üvöltés:
A seb, a kés, és a zsebbe-kéz,
A sebesült test felett.

Reggel mindig az ég felé néz,
Délben a Szentírásból idéz,
De este kér, hogy taszíts el
Mindent, ami te voltál.

Mikor a pap kapja el az apácát,
Mint fókákat a cápák.
Segíts rajtam, segíts, kérlek,
Segíts rajtam Báránykám.

És a lámpácskák is égnek már,
És romlott ember húst ettem,
És három napig hánytam,
Aztán könnyebb lett a föld.

Így lettem a rossz szellem,
A hátadon végigfutó pók,
De olyan őszintén szól belőlem ki,
Mint Júdásból a csók,

Egy hang vagyok a sötétben,
Ami az ágy lábánál áll,
És belesúgja a füledbe, hogy
Segíts rajtam, segíts, kérlek,
Segíts rajtam Báránykám.

papírrepülők

egész napomat a papírrepülők uralták. szembejöttek a pultban, találtam a moziteremben, ott hevert a földön az asztalok mellett, és ahogy ráléptem a hazafelé vezető útra, nagyjából fél tucatot számoltam meg magam körül az utcán. paranormal activity light.

\o/\o/ \O/ \o/ \OIo/ \o/\O/ \o/

csodálatos félévet zártam. túl vagyok rajta, és bár végérvényesen elmozdultam egy olyan irányba, ami eddig egyáltalán nem volt rám jellemző - nemrég ezt úgy írtam le, hogy egy kicsit megint csak teljesebbnek érzem magam. de elég a halandzsából. nem várt sikerrel zártam ezt a félévet, a tárgyaim nemhogy meglettek, hanem remek eredménnyel íródtak be végül az indexembe. csodálkozásomnál már csak csodálkozásom volt nagyobb emiatt. köszönöm az érdeklődéseteket a blog szünetelése miatt, köszönöm, hogy eddig eltűrtétek a szenvedésemet, és főleg köszönöm, ha ezt valaki még hiányolta is később. remek közönség vagytok, és borzasztóan hálás vagyok miattatok. nagyon remélem, hogy hozzám hasonlóan Ti is remek féléveket, iskolaéveket zártok most. és nagyon szurkolok azoknak is, akik jövő szeptembertől újabb kihívásokkal akarnak szembenézni, mert úgy döntöttek, hogy otthagyják/továbblépnek abból a mókuskerékből, amiben eddig rótták a köreiket. és igazán büszke vagyok azokra, akik mindenféle váltás nélkül is úgy érzik már, hogy megtalálták a helyüket. így kell ezt csinálni. és így legyen továbbra is. éljen a változás, éljen az öröm, éljen a sikerélmény. csak így tovább - előre, vagy hátra, kinek mi jelenti a boldogságot.

bazzeg

Kész, tökéletesen elvesztem.

A BME újságának médiaképzésen, ami öt kredites tárgy, mindig vannak beadandók, egyre növekvő számban. Hétről hétre van négy napunk arra, hogy megírjunk nyolcezer karaktert, aztán tízezer karaktert, ésígytovább, majd jegyet kapunk rá tizedes jegy pontossággal. Nálam nincs szükség tizedesjegyekre. Az egyeshez nincs szükség tizedesjegyekre.

A tanár amúgy is hatalmas bukás a szememben, de úgy tűnik, hogy vele együtt én is tökéletesen elbuktam. "Írjunk tudósítást bármelyik arab ország eseményeiről." Én meg erre itt állok, tévé híján több tucat megnyitott hírportál írásaival, frissen fogyasztottam őket, és széttárom a kezem: mégis mi a szart írjak?!

Semmi gyakorlat nincs az órákon, de hát nem dolgoztam én már sacc/kb egy egész évet cikkadóként? Gondot jelenthetne ez nekem? NEM! Az egyes alapján viszont gondot jelent ez nekem? IGEN! És igaza van? Sajna kurvár@.

levél a ládában

Mindig végtelenül jólesik, ha egy barát hiányol, és ezért hajlandó még írni, vagy hívni is. Tényleg. :)

Vajon az a túlzott szülőkhöz kötődés jele, ha mindig haza akarok telefonálni, amikor valami jó történik velem?

végtelenül rosszmájú vagyok

Sokszor érzem úgy, hogy abban, amit én hozok létre, nem a fantáziám, élményeim és érzéseim érvényesülnek, hanem csupán az eddig tanult szabályokat alkalmazva építek fel egy tiszta logikából és feltevésekből álló állításhalmazt.

Nem arról van szó, hogy ez elkeserítene. Legalábbis nem csak erről van szó, hiszen nyilvánvalóan nem jó az érezni, hogy utánzatokat gyártásával próbálok a sok, saját fejből dolgozó relatív ellenfél között érvényesülni. Ez is lehet jó, hiszen azt jelentené, hogy akkor is képes vagyok valamit összehozni, amikor mások érzelmi kiégéseik, vagy múzsacsókok hiányában kénytelenek szünetet tartani. Igazából csak abban reménykedem, hogy egyszer ők is találkoznak ezzel a helyzettel, hogy olyan témát kell feldolgozniuk, amihez a teljes közönyön kívül semmilyen érzelmük nem kapcsolódik, ami egyáltalán semmit sem mozgat meg bennük, amihez nem kapcsolódik még csak negatív élményük sem... és akkor majd ott megtorpannak, mellbe vágja őket saját korlátozottságuk, és később még mindig egy helyben toporogva nézik, miként távolodok tőlük, rutinosan haladva a totális szürkeségben.

Azt hiszem, hogy nincs igazam.

Kellemes éjszakákat!

Most pedig, hogy a nap lassan a látóhatár alá bukik, még legalább ennyi nyüzsgést és életkedvet kívánok.

Jó reggelt!

Energikus, tévéjósoktól mentes jó reggelt kívánok mindenkinek. :)

BME, én így szeretlek

Hihetetlen, hogy még az első egyetemi hét sem telt el, máris fekete karikás szemekkel kelek reggelente, este esem haza, nem látszok ki a gyűlések alól (egyetemi zöld kör, kari lap, összegyetemi médiakonferencia szervezői gyűlés), máris beadandók miatt izgulhatok, prezentáció tartására készülök, jövőheti zh miatt idegeskedem, hétvégi előadásra kell bemennem, és amikor leülök netező anyum mellé tíz percre a fotelbe, gond nélkül elalszom. Gyáhh!

hedonizmus

A hedonizmus definícióját már sokszor olvastam. Az hedonista, aki szerint csakis a gyönyörért érdemes élni. De amikor ez a fogalom, magyarázatostul, mindenestül szembejött velem ma, rájöttem: én is hedonista vagyok, hiszen egyetlen célom, hogy jól érezzem magam az életben, élményeket éljek át. Aztán az más kérdés, hogy rendre befuccsol a terv.

Ádám

Riennek hála kaptam egy kis jellemzést az egyik névelemzős oldalról. Persze sok Ádám leledzik világszerte, és elég tré, ha tényleg mindannyian ilyenek vagyunk, de azért nagyon jól esett, hogy kimásolta nekem... és mitagadás. Magaménak is érzem. Biztos azért, mert elég öntömjénező. :)

Az Ádám nevű férfiak harcos típusok, akik elszántan küzdenek a céljaikért, amit kitűztek maguk elé. Vágynak az elismerésre, amelyet sokszor hivatásukban kívánnak elérni. S bár sokszor a végletekig racionálisnak és tárgyilagosnak tűnnek, a kemény felszín alatt egy mélyen érző ember található. A kardinális élethelyzetek lehetnek azok, amelyekben a céljaik megvalósítása, vagy épp az akaratukról való lemondás, esetleg anyagi törekvéseik megvalósulása kerül kalapács alá, ezért talán egész életükben harcolhatnak hol önmagukkal, hol a világgal.

Az Ádám név olyan személyiség kialakulását támogatja, aki kedveli a társadalmi életet, és képes arra, hogy egy-egy közösségen belül megteremtse és fönntartsa a harmóniát és egyetértést. Ugyanakkor kijelentései sokszor kinyilatkoztatásnak tûnnek mások számára, és szándékát félreérthetik. Ha esetleg az értékesítés területén dolgozik, biztosan sikeres, mert érdeklik más emberek, és barátságos természetû. Természetébõl adódóan sok függetlenségre van szüksége.

zenék

Könnyebb úgy kinyomni egy számot, ha előtte már elkezded lejátszatni a következőt. :/

nosztalgia, a fene beléd :/

Bár megfogadtam, hogy hagyom a fenébe a nosztalgiázást, bár ilyen egyszerű lenne elfordulni a régi jó dolgoktól. Azóta igyekszem kevesebbet gondolni rájuk, de néha csak annál jobban hiányoznak.

pihenés =/= alvás

Nem tudom, hogy ki és mit csinál velem, amikor alszom, de szeretném kipihenni magam olyankor, ezt vegye figyelembe.

Magyarán: eleget aludtam, mégis lecsukódnak a szemeim. Nagyon durván. :/

cseppnyi derű

Ez szerintem egy olyan szám, amitől megtanul az ember a csepergő esőben is mosolyogni.

mélyenszántó elmélkedés

Remélem, nem önbeteljesítő jóslatként fog működni az a félelmem, hogy egy borzasztóan undok és morgós öregember lesz belőlem.

Az élet nagy problémái. :)

eső után a szivárvány

Komolyan mondom, mintha csak most ismerném meg, egy maximálisan teljesített BME-s félév után, még pár napra itt fenn, Bp-en maradva, hogy milyen is az a teljes szabadság.

Köszönöm az elmúlt napok boldogsághormonos overflow-ját Edvinnek, Neoticának, nővéremnek, Fyrának, Revnek, haveri körének, Bálintnak, bátyámnak... meg továbbra is annak a véresen utált Kurtánnénak, mert megadta azt a plusz két pontot. :D

félévösszegző

Had meséljek nektek arról, amiről az első BME-s félévem szólt: a ponthatárokról. Egész ügyes kis összegző fog kijönni belőle, mert jól vissza fogja adni a félévem nagy csatáit a zárthelyikkel, vizsgákkal, jelentétekkel.

Az első félévben összesen kilenc tárgyam volt. Ebbe beletartozott a tesi is, amit nagyon könnyű kifelejteni a számolásból. Kezdjük hát ezzel:

Testnevelés I.: röpit vettem fel, egyrészt, mert így a skót énem is megnyugodott, ami bár nagy érdeklődést mutatott a fizetős squash és hasonló nyalánkságok iránt, először a jobb időpontokról csúszott le, majd a pénz miatt nem akart fizetős tárgyat felvenni. Ezért lett belőle végül a teljesen ingyenes röplabda. Nem mellesleg idővel kamatoztatni akartam az órákon megszerzett tudást nyáron a Balaton partján, de ez már tényleg alig fontos.

Ahhoz, hogy a tesi I-et teljesítsem, egyedül aláírást kellett szereznem, ehhez pedig nem volt más dolgom, mint a félév alatt tíz alkalommal ott lenni péntek reggel nyolcra a Kármán tornateremben, átöltözve. A dolog végtelenül egyszerűnek tűnt, főleg, mert más is ment közölünk oda, akivel addig egész jól eldumáltam. Az egész nem tartott tovább egy óránál, különösebben sem izzasztó, de még csak kicsit megerőltető sem volt. Nem is lett volna baj a bejárással, ha időközben nem tüntetik el egyszer mellőlem a tesicuccomat (benne az egyik kedvenc cipőmmel), és nem szervezünk mi, kommosok, csütörtök estére néhány bulit. Egy-két kimaradt alkalom után persze könnyű volt még párat otthagyni, mert az egyetem egyéb területein szerzett kudarcélmények miatt jobb volt néha eljátszani még két órára reggelente, hogy aznap fel sem kelek az ágyból, így lekésve a röpiről. Végül mégis pont meglett volna a tíz alkalom, mert mégse akartam, hogy egy ilyen kis semmi tárgy kifogjon rajtam, azonban lehetőséget kaptam, hogy meglátogassak támogatással a pécsi médiakonferenciát, és egy ilyen lehetőségre ugye, hogy nem lehet nemet mondani?

Egyetlen jelenlét hiányzott az aláírásom megszerzéséhez. Végül lebeszéltem a tanárral és egy igazolással utólagosan kijavított egy hiányzást, így hamarosan már ott díszelgett neptunban az aláírásom a tárgyból. Yee, egy kipipálva.

Szociológia: két tárgyra bontva tanultuk (a társadalom mikro szerkezetét vizsgáló szociológia és a tsd makro szerkezetét vizsgáló szoc... bahh) és összesen nyolc zh-t írtunk a tárgyból. Nem volt egy leányálom, az biztos. Szoc B-ből már az első zh után konstatáltam, hogy ötös nem lehetek. Összesített pontszámok voltak, amiből látszott, hogy ha a következő zh-m hibátlan is, egy pont kéne még az ötöshöz. Ha emlékeim nem csalnak (próbáltam utánajárni a dolognak, de nem találtam meg az eredményeket) a következő zh-nál is pontosan ez az egy pont hiányzott ahhoz, hogy a négyes meglegyen. Hát grrr.

Főleg grrr, mert szoc A-ból sem osztotta könnyen (egyes embereknek) a tanár a jobb jegyeket. Én is azok közé tartoztam, akik nem értették, hogy miért nem képes a tanár jobb pontszámokat adni a dolgozataikra. Az utolsó z-val épp sikerült elcsípnem a kettes első ponthatárát. Ha fél ponttal kevesebbet ad, nincs meg a jegy. Első javítóval sikerült kibiztosítanom a kettesem, de még egyszer javítóznom kellett volna szoc A-ból és B-ből is, hogy végül az összesített jegy ne hármas, hanem négyes legyen. Utólag kicsit sajnálom, hogy nem próbálkoztam meg vele, persze akkor annak örültem, hogy meglett szoc A-ból a kettesem. Hiszen ha bármelyik egyes kettő közül, a végjegy is annyi.

Mik-mak: avagy hivatalos nevükön mikro- és makroökonómia. Vizsgák szempontjából két sarkalatos pillanata volt a tárgynak. Egyszer, amikor az aláírást kellett megszerezni egy minimum kettes zh-val, és a második, amikor bármelyik vizsgán az egész tárgyból megszerezted a kettest. Ha az aláírásos zh nem sikerült, vizsgázni sem mehettél. Hatalmas mázlim volt: az első zh-n elméletből akartam átmenni, nem számolásokból, de ez esélytelennek bizonyult. Meglátva a kérdéseket az esélytelek nyugalmával jelölgettem, és a neptunban pár nap múlva megjelenő aláírásomat nem akartam elhinni. Végtelenül mázlim volt.

Nem úgy, mint az első vizsgán, ahol csúnyán elvéreztem. Hazamentem nyalogatni a sebeimet, ahol némi tanulás, és szinte annál több veszekedés árán úgy éreztem: át kell mennem a következő két vizsgán. Csakhogy amikor beültem az elsőre, a tanárnő közölte, hogy nem lesz második. Ez az utolsó. Nincs több lehetőség... Hát basszus. Konkrétan hányingerrel küszködtem, amikor net hiányában bementem a nem túl hivatalos jegyhirdetésre. Nem volt meg elég pontszámom a ketteshez. Kettő pont hiányzott hozzá. De megadta hozzá őket a tanárnő. A tanárnő, akit egészen addig véresen utáltam a hallgatókhoz való hozzáállása miatt. Két ponton múlt, hogy fizetnem kell a bukott kreditek után, aztán némileg olcsóbban, de megint fel kell vennem a tárgyat, és még egy félévig szenvednem kell vele. De megkímélt tőle, a drága. Köszönöm, bárki is intézte el ezt nekem odafenn.

Tárgyalás: egyetlen pont hiányzik az ötöshöz, és nincs több javítási lehetőség. A korábbiak egy napra estek a mik-makokkal, így nem voltam hajlandó azokra készülni. Persze így is összetehetem a két kezem: mivel az első zh-ra nem megfelelő mélységben tanultam, mindenképpen javítóznom kellett belőle, amire megint nem annyit készültem, mint amennyire javítani akartam a jegyemet. De pár idegen sráccal és komoly csapatmunkával ötösig tornáztuk a zh-m. Minden akadályt legyőző hálám azóta üldözi őket. Tényleg. Ilyen is csak egyszer lehet az ember életében.

Írásos elemzések: a sikertantárgy, ahol először írtam 100%-os zh-t, és amiből elsőre megvolt az ötösem.

Bevinfo: az első zh-kkal a kettes legalsó ponthatárát csíptem meg, majd a javítóval csak meglett az egész tárgyból a hármas.

Pszichológia: amiből először örültem a kettesnek, majd az első javítás után búsultam, hogy csak hármasig sikerült tornáznom. De a poén kedvéért: a vizsgán kérdezte a teszt a kreativitás megnyilvánulásának formáit. :)

Érvelés: csak röviden és tömören. Három és fél pont hiányzik az ötöshöz. Vérszemet kaptam, 24-én megyek vizsgázni. Ebből már aztán tényleg nem engedek.

Szóval utólag visszanézve azért nem volt itt annyira teljes szerencsétlenség: lehet, hogy nem tartoztam a legnagyobb mázlisták közé, akiknek akár még úgy is egy jobb jegy lett néha beírva, hogy a dolgozatukban nem érték el hozzá elég pontszámot (bár ez már csak a hab volt a tortán), de azért amiből és amikor kellett (a ketteshez, az aláíráshoz), csak meglett az a hiányzó utolsó egy-két pont. Tökéletes meg csak nem lehet minden, hogy a felső ponthatárokat is mindig megcsípjem. Különben mi kihívás lenne a Műegyetemen? :)

az igazi öröm

Megvan a rohadt, kibeb@szott kettesem mik-makból!

Már bocsánat.

Here Is The House

Ő az a zenész, akit sosem mertem igazán felvállalni: amikor az Embergyermeket, vagy az Idegen érzést énekelte a Tarzanban, amire nővérem jóvoltából ülhettem be kölyökkoromban, először nem panaszkodtam a hőemelkedés és a rosszullét miatt, olyan sikerrel, hogy senki nem tudta, milyen beteg vagyok. Aztán kamaszkoromban elkísért a Hűség, a Keresem az utam, a Nagyvárosi angyal. És persze előtte-utána állandóan ott volt az Ilyenek voltunk, vagy az Induljon a banzáj. Közben nem volt megállás és az Utolsó mohikán megint visszatekintett kicsit a Conquistradorok idejében, sőt A kezdet előtt-re. Aztán jött a számomra kicsit kényszerérett Minden most kezdődik el, meg a Még közelebb, pedig tényleg hatalmas és hozzá méltó zárás volt az Utolsó hangos dal. Most pedig mégis itt van újra, nyálasabb mint valaha, és egyértelműbb a mondanivalója, mint bármikor is. Ettől függetlenül hallgatom. Örülök, ha hallom a rádióban, de esténként szívesebben hallgatok meg tőle otthon egy Ismerj fel-t, vagy egy Alig hittedet. A lényeg, hogy számomra akkor még "ákos" annyit jelentett: Ikon.

Here Is The House

bögrényi tejeskávé

Tudtam, hogy legalább egy bögre kávéra van szükségem ahhoz, hogy tényleg legyen esélyem a holnapi mik-mak vizsgán, és ebéd után meg is ajándékoztam magamat eggyel. Innentől pedig mit nekem fáradság, mit nekem fénysebesség, mit nekem 24 óra/nap!... Egyetlen dologtól félek csak, mégpedig attól, hogy a kezem alatt meggyullad a papír.

Persze a dolog majd következményeket von maga után: mivel megint bátyámét kívántam meg, vehetek neki újra egyet. Hja. Az élet kemény, igaz?

tréningek 3# kutyatámadások

Nem várt új fejlemények a kutyatámadások ügyében:

Mivel hétvégére enyém az egész ház Blökesszel meg mindennel együtt, és kinn a hőmérséklet elérte a varázslatos +10 fokot, ezért úgy döntöttem, maratoni kutyasétáltatásra indulok. A dolog azért is volt fontos, mert nem hagy nyugodni az ötlet: görkorcsolyázva kutyát sétáltatni. Nem csak azért, mert hatalmas feeling lehet, hanem azért is, mert így a kutya totálisan kimozoghatná magát. Persze talán beváltabb dolog a bicikli, de az most jelentős beruházással lenne csak beszerezhető, míg bátyám volt görkorija tökéletes (mondhatni: alig használt) állapotban került elő már jó ideje a padlásról. Azóta nekem volt szerencsém egy bme-s jeges esthez, ahol rájöttem: nem vagyok annyira béna, ha korcsolyáról van szó, mint gondoltam volna, és az azóta az újabb alkalmak csak megerősítettek ebben. Ígyhát A csodálatos kutyadoki nyomán bennem is megszületett az inspiráció: görkoris kutyafuttatás. A tegnapi nap során már sikerült kipróbálni az utcában bátyám gurulóját, nagy sikerrel: nulla esés, nagy sikerélmény. Azonban annyira jó még nem vagyok, hogy közben még akkor is időben és jól reagáljak, ha a kutyával történik valami: mondjuk teszem azt, meglát egy másik kutyát. Ez történt például ma is, és bár nem volt a lábamon a görkori, azért történelmi pillanathoz érkeztünk: meg tudtak állni beszélgetni a hölggyel, és Blökesz lenyugodott mellettem, sőt, pár percnyi beszélgetés után nagy érdeklődést mutatott a másik kutyával szemben.

A helyzetet könnyítette, hogy nem idegen kutyához volt szerencsénk: a szomszéd nővel futottunk össze. (Itt jegyzem meg: jobban illene már rá szerintem a néni kifejezés, de a kenceficéi konzerválták, és bár nagyothall, de nem húz maga után mamatankot... szóval kész ellentmondás az a nőszemély.) Bár a hölgy nem felejtette el megemlíteni, hogy nem is érti, anyum miért nem akart hallani attól, hogy Blökesz és az ő kutyája össze legyen engedve (mivel először megint nekem kellett megtartanom Blökeszt, nehogy ráugorjon a másikra, én nagyon is értettem az okokat), hiszen olyan jól elvannak: és tényleg! Nem akartam hinni a szememnek, amikor Blökesz nyugis farkcsóválással közeledett az ő pumijához. Bár a másik kutya a méretek közti különbség végett első körben láthatóan tartott a goldinktól, amikor Blökeszt odébb húztam, ő jött utána nagy érdeklődéssel. Hamarosan persze kiderült az indok: a másik kutya nőstény volt. Sikeresen levontam a konklúziót: Blökesz még nem tart ott, hogy nőstény fajtabeliknek is nekiugorjon. Remek. De azért azt sem felejtettem el, hogy bár talán csak a másik szagát érezte meg, amiből ez a tény már akkor kiderült számára, de azért érdemes lesz kipróbálni máskor is, hasonló esetben: megállunk a gazdival csevegni, a kutyát pedig amennyire csak gyengus izomerőm engedi, a lábam mellé zárom.

Azt hiszem, hogy ezzel az új módszerrel fogom hamarosan terrorizálni a korábbi bejegyzésben már emlegetett németjuhászt. Egy próbát mindenképpen megér.

Annyi sikerélményem már mindenképpen van, hogy sikerül egyetlen parancsszóval letörni a figyelmét, ha macskát lát. Eddig az ilyen alkalmak is teljes lebetonozást eredményeztek, esetleg morgást, majd ha a kiszemelt macskosz szaladni kezdett, akkor már hörgéssel kevert ugatást is. Mióta az új módszer szerint sétáltatom, a kutya továbbra is fixálja a figyelmét a macskára, amit lát, de egy megszólítással ("Blökesz!"), vagy egy "Nem" paranccsal, esetleg két rántással a pórázásán ki is lehet lendíteni ebből az állapotból, és úgy tűnik, nem is foglalkozik tovább a dologgal. Mindig örülök az ilyen alkalmaknak. De a mai kutyás élmény is überelt sok mindent. Pedig utána úgy húzott, mint régen, és megint minden szagnál le akart cövekelni, de na, akkor se ugrott össze végre egy kutyával, és tudtam beszélgetni egy másik kutyasétáltatóval.

megvilágosodás

Csak pár nap itthon elég, hogy rájöjjek, miből is származnak az önértékelési problémáim. Hát basszus, miért kellett ehhez ennyi idő?

Megjegyzés: a lentebbi bejegyzés kiegészült, mindenkinek jó olvasgatást kívánok hozzá.

tréningek 2# kutyatámadások

Hol is hagytam abba az előzőt? A kutyatámadásoknál.

Ez a sétáltatás egy sarkalatos pontja, hogy amint Blökesz másik kutyát vesz észre, akár látja, akár csak a szagát érzi, már harci pózba vágja magát, bundáját lehetőségeihez mérten borzolja és morog. Nem túl kedves dolog, és nem is vicces, amikor a nyaraló városi lehozza ide a dobbermanját, aminek egyetlen picike ugrás lenne csak a kerítés... már ha egyáltalán van kerítés.

Blökesz hiába érkezett ide nagyjából másfél-két éve, a kezdetben totálisan nyugodt és a többi kutyával barátságos négylábúnk hamar a nyaraló állatok céltáblájává vállt. Bár nem kellett ahhoz nyaralónak lenni, hogy egy kutya ránk ugorjon, helyi kutyapárossal is vívtunk már csatát. Blökesznek pedig fél év, és nagyjából 3-4 támadás elég volt, hogy a sarkára álljon... ez pedig nem feltétlenül volt a legjobb döntés.

Vannak kedvencei. Például az a labrador nőstény, akivel együtt szoktunk túrázni, gazdástól, mindenestül nyaranta, vagy az a törzskönyvezett goldi, amelyik pár napig nálunk lelt otthonra nemrég. De másokkal szemben meglehetősen nagy ellenszenvvel viselkedik, főleg, ha sétáltatás közben találkoznak. A dolgon pedig nem segít, ha nagy kerítés van a kettejük között.

Mivel a dolog öngerjesztő folyamat (anyum minél jobban fél a kutyával, Blökesz annál harciasabban megy neki a többi fajtársának), ezért megpróbálom ott megszakítani, ahol nagyobb a befolyásom: a kutyánál.

Blökesz már ott tart, hogy nemhogy megtartani nem lehet, néha addig hergeli magát, hogy két lábon állva dől neki a póráznak, csak jusson közelebb az éppen kiszemelt áldozatához. Így elvetettem a szelíden morgásblokkolós rántásos módszert, és a következővel próbálkoztam: van egy nagydarab németjuhász az egyik utcában, aki merő kötelességből ugat, valószínűleg tanították. Ő volt az én első számú célpontom, már csak azért is, mert apummal gyakorta sétáltunk arra a kutyával, és igazán dühítő volt, amikor már a kesztyűm szakadt, annyira húzta a pórázt a kutya. Jó, persze, a kesztyű sem volt mai gyártmány, de na, azért bőr volt. :D
Apum jót szórakozott a próbálkozásomon, már csak azért is, mert előre elképzelte, ahogy a németjuhász gazdái az ablakból néznek minket, és értetlenkednek, miért hergelem a kutyájukat. A módszerem a következő volt, igen egyszerű: valahányszor Dögesz túljutott az összeugatás morgásos részén, és acsarkodni kezdett volna, megfordultunk. Sajnos az öt lépés nem volt elég, hogy a kutya lenyugodjon, én meg nem voltam annyira felkészülve, hogy hirtelen tízre emeljem a számát, ezért ad hoc módon sétáltunk mindig vissza jópár lépést. Ott megálltunk, én háttal a németjuhásznak, Dögesz pedig előttem. Megvártam, amíg abbahagyja a morgást - megjegyzem: ez meglepően gyorsan ment, két-három másodperc alatt a lehetőségekhez mérten teljesen nyugodt lett -, és ekkor újra elindultunk. Figyeltem, hogy az út másik oldalán menjünk, és én legyek a két kutya között. Azt hiszem, hogy negyedik nekifutásra tudtunk úgy átmenni, hogy Dögesz csak magában morgott, de nem ugatott fel, és a pórázt sem rángatta. Ekkor jött a következő akadály, a két házzal odébb lakó lábcirkáló, aki persze már rég a kapuban várt minket. Süket lett volna, ha nem hallja meg az ugatásokat. Nála is párszor el kellett ezt játszani, végül Dögesz úgy vezette le a feszültséget, hogy bár alig morrant egyet-kettőt, majdnem letépte a karomat, úgy húzott, közben fújtatott, és leszegte a fejét, mint valami amerikai-focis buldózer.
Sajnáltam, hogy se jutalomfalat se semmi ilyesmi nem volt nálam, így maradt az "okos" és a "nem" szavak alkalomhoz illő váltogatása. Azóta egyetlen hatalmas sikerélményem volt, amikor szabadon eresztettem, és bár teljesen váratlanul érkezett az egyik (hatalmas lyukakkal megszakított kerítés túloldaláról) társ az összeugatáshoz, hívásra ott tudta hagyni, és visszajött hozzám. Bár ha arra járunk, azóta se morog, csak a farkát lengeti, hiába nem érkezik a másik kutya, szóval valószínű, hogy ő havernak könyvelte el.
Most, hogy tél van, ráadásul hétköznap, a kutyák száma meglehetősen lecsökkent, előfordul, hogy még ott se találkozunk semmilyen házőrzővel, ahol eddig mindig volt egy vevő négylábú a közös acsarkodáshoz. Így egyelőre itt megrekedt a dolog. Persze Blökesz így is a frászt tudja rám hozni. Általában én figyelek séta közben arra, honnan jön kocsi, hol lesz kutya, merre nem szabad menni, ésatöbbi. Nemrég azonban egy különösen kihalt részen sétáltunk, amikor a kutya váratlanul fülelni és figyelni kezdett, majd kezdődött is a morgás. Nem láttam semmit, gyorsítottunk, és otthagytuk az utcát, lefordultunk a következő sarkon. Csakhogy Blökesz megint nekikezdett.
Nagyon valószínű szerintem, hogy pontosan ezt a félelmet érzi bennünk, és ezért vállt ilyen harciassá. Nem csodálom. Amióta igyekszem dinamikusabbá tenni a sétánkat, gyakran odafigyelek a lépteimre. Hogy ne kalandozzak, legyen egy ritmusa, amihez a kutya tud alkalmazkodni. De feltűnt, hogy amint valami felugat nem messze tőlünk, vagy ismeretlen, de erős zajt hallok egy teljesen kihalt környéken, az hagyján, hogy megrezzenek, de a séta ritmusa is megtörik. Nem kell észkombájnak lenni hozzá, hogy ha nincs is igaza Cesar Millannak, és a kutya nem is érzi az emberi energiákat, akkor is elég valószínű, hogy se nem annyira süket, se nem annyira ostoba állat nincs, aki rá ne jönne, hogy itt történt valami, megszűnt (még ha egy pillanatra is) a nyugalom. Főleg, amikor igazából két dologgal kommunikálok vele főként séta közben. A pórázzal (két rántás, ha ott kell hagynia a szagot; és a megállítás, valahányszor húzza a pórázt) és a lépteimmel (milyen gyorsan kell haladni; és merre megyünk). Innentől kezdve pedig azt hiszem, csak miattunk csinálja.
Talán ezért lepődött meg annyira, amikor a nyár folyamán megvolt az a pillanat egy séta során, hogy kritikán felüli kutyával sikerült összeakadni, és kritikán felüli volt ebből azoknak a száma is, akik gazda nélkül nekünk ugrottak. A legutolsó közülük az egyik helyi jóbarátom nagyszüleinek a kutyája volt, amivel ráadásul még játszottam is régen, nagyon jót labdáztunk, erre nem kiszökik utánunk? Elegem lett, és én magam léptem a két kutya közé, rákiáltva a töpszlire. Nem emlékeztem a nevére, azt hiszem, csak annyit kiáltottam dühöm (és ijedtségem) teljes kiéléseként, hogy "mész vissza", de addig annyira csak Blökeszre koncentrált, hogy tényleg nem maradt más választása. Nem csak ő volt meglepett, Blökesz is értetlenül nézett rám, hogy ez honnan került elő. Eddig ugyanis legnagyobb bátorságom az volt, hogy amikor két vele egy nagyságú kutya előbukkant a semmiből, majd leteperte (ha sétálok Blökesszel, a szülők általános reakciója ha gyerek van náluk: "nézzétek, mekkora kutya!" Ugyan ez a gyerekek oldaláról: "apa nézd, egy óriáskutya." Szóval a vele egyméretű kutya az... elég nagy), hogy bikából belerúgtam a torkára pályázó kutya oldalába (aki erre nyögött egyet, majd folytatta a fojtogatást). Nem voltam sikeres, de nekem még ettől is, meg mondjuk nem kicsit úgy egyébként a történektől is remegett egy ideig a lábam.

Mindenesetre nagyon remélem, hogy mire a nyár eljön, sikerül túljutni ezeken a reakciókon. Már találkoztunk olyan kutyával, ami a legnagyobb örömmel jött oda Blökeszhez, míg az képes lett volna nekiugrani, ha nem tartjuk meg a pórázt. Még nem igazán vagyok jó a kutyák testbeszédében, de az én szememben az márpedig mindenféle rossz szándék nélkül jött oda. Persze tévedhetek is. Mindenesetre jó lett volna, ha már az az eset is másként alakul.

tréningek

Mire karácsonyra hazajöttem, minden porcikám kívánta már, hogy végre egy kutya legyen a közelemben, aki hallgat rám, aki ha nem is az enyém, de legalább a család kutyája. Születésnapomra egy kutyákról szóló könyvvel lettem gazdagabb (majd karácsonyra még eggyel, aztán felderítő hadjáratomnak hála a padláson, még kettővel, mwuhahahaa), és alig vártam, hogy kicsit kezelésbe vehessem az otthoni dögeszt. (Értsd: kutyát. Sőt, innentől kezdve így fogom hívni: Dögesz :))

Első lépés a sétáltatás volt, miután sikerült vérszemet kapnom, mert nővérem elmondása szerint gyönyörűen meg tudta sétáltatni. Hát ha neki megy, nekem is mennie kell. Eddigi problémák kutyasétáltatás közben: ő irányít, húz, pedig golden retriver, igazán nem egy önfejű állat. Ha megáll szagolgatni, szülők is mindig megállnak, mondván: ezért kell sétáltatni vinni a kutyát. Csakhogy Dögesz már annyira önállósította magát, hogy képes percekig egyetlen szag felett állni, majd utána leteszi a jelzését rá, majd újabb percek kellenek, hogy biztosan legyen abban, jó helyre tette-e a jelzést. Ha úgy érzi nem, a dolog kezdődött elölről. Mindenféle türelemvesztett elhurcolási kísérlet nagyfokú erőbedobást igényelt (és némi súlyt is, amivel neki tudták feküdni a póráz hozzád közelebbi végéhez), ráadásul Dögesz nem zavartatta magát: ha két lépéssel odébb újabb érdekes szagot talált, megint lecövekelt. Elhatároztam: ez így nem mehet tovább.

Ha a kutya rendre kijelöli a sétáltatás irányát, és ő határozza meg, mikor meddig kell állni és várni, akkor nem te vagy az irányító, következtetésképpen a falkavezér sem. Márpedig én igazán az akartam lenni, mert édes álmom, hogy egyszer úgy fogom tudni futtatni nyílt területen, hogy figyel rám és engedelmeskedik.

Első körben meg kellett tanulnia: ha velem sétál, nincs megállás. Tanulja meg fél pillanat alatt analizálni a szagokat, és eldönteni: akar-e jelölni. Jelölések visszaellenőrzésére sincs lehetőség, se szagnyomok visszafele követésére. Mit ne mondjak, hatalmas csatát vívtunk, ami néha egyaránt volt kötél- és ideghúzás. Egy baromi feldúlt kutyát vittem haza aznap.

Másnap azonban folytatódott az egész, mivel anyumék szeretik rám hagyni a sétáltatást, amikor otthon vagyok. Dögesz hamar konstatálta, hogy ez az új módi, és még a felénél se tartottunk, amikor sikerült megtanulnia: ha kettőt rántok a pórázon, és ő áll, akkor ideje, hogy továbbmenjen. Természetesen ha jelölt, megálltunk, ez azért alapvető volt, de végre a megfelelő hely kiválasztása két percről két másodpercre kezdett redukálódni. A jutalom hatalmas póráz nélküli futtatás volt a Balaton partján. Hatalmas simogatás járt neki, valahányszor hajlandó volt venni a jelzéseimet, és odajött, amikor akartam. Felmerült bennem a tréningezés lehetősége, és a harmadik séta után kezdődött is a dolog.

A harmadik ilyen séta pedig már maga volt az álom: persze egy gyorsan tanuló, és nem mellesleg (korábbi gazdijaival) iskolázott kutyáról beszélünk, tehát egyáltalán nem meglepő, hogy vette a lapot, de akkor is büszke voltam magamra, amikor az egész falut sac/kb két kötélhúzással végig tudtunk trappolni. Addigra a séták kapcsán két újabb megoldandó probléma merült fel:

1.: a kutya rendszeresen húz

2.: a kutya már jó ideje agresszívan lép fel még azokkal a kutyákkal szemben is, amik tényleg csak barátkozni jönnek oda.

Az első problémán már a második sétáltatás alkalmával elkezdtem dolgozni, és a harmadik alkalomra már egész szépen alakult. Elméletileg a helyes módszer a folytonos megfordulás lett volna. Valahányszor a kutya húzni kezd, öt lépést visszasétálunk, majd újra előre. Tudtam, hogy erre nem lenne türelmem, meg annyira azért nem fekszik neki a póráznak. Főleg, mióta minden szagra csak egy pillanatnyi ideje van, néha gyönyörűen sétál az ember mellett, az más kérdés, hogy közben szintje szántja az orra a földet. Úgyhogy egyszerűen annyit csináltam: valahányszor megfeszült a póráz, a kutyát nem engedtem tovább lépni majdnem addig, hogy mellé nem értem. Az elején majdnem tropára ment a karom, de aztán beleszokott: mára már a nagy futtatások után, azt gyakoroljuk, hogyan tud láb mellett jönni.

Ja igen, nagy futtatások: eddig két területet találtam, aminek a környékét teljesen belátom, és relatíve zárt: ez a helyi focipálya, illetve a strand. Nem mellékes szempont, hogy mindkettő mellett van víz, a focipálya mellett egy kis patak (talán csermelyeknek hívják az ilyeneket?) amibe Dögesz imád belegázolni. A mai nap futtatása sikerült a legjobban eddig, ha hívtam (az eddigiekhez mérten) szépen odajött, és figyelt arra, hogy lát-e engem. A korábbi gazdái úgy futtatták, hogy el lett engedve a ház melletti erdőben, és kapott öt percet, bármerre elmehetett. Öt perc után fütyültek neki, és jönnie kellett. Emiatt nagyon nehezen áll rá arra, hogy nem távolodhat el tőlem. Már az is nagy eredmény, hogy ha nem lát, akkor visszafut, megkeres. Ezt használtam ki: ha nagyon eltávolodott, elbújtam. Ma már sokadszor játszottuk ezt, de csak most éreztem először azt, hogy nem is távolodik el annyira. Cserébe majdnem fél óráig fel-alá szaladgálhatott, amit csak a hatalmas dögönyözések szakítottak meg, amik a jutalmak voltak, valahányszor hívásra odajött.

hat óra

Itthon vagyok, mivel előző alkalommal egész jól működött az, hogy itt próbáltam tanulni, ahol legalább egy kutya van a környezetemben.

Délután négyre érkeztem, farkas éhesen, de elhatározva: ha törik, ha szakad, átmegyek azon a rohadt mik-makon. Apuék kijöttek elém az állomásra, majd miután hazaértünk, anyum kifaggatott, mégis hogyan akarok nekiállni tanulni. Később két órával enyhe utalást tett rá, hogy még mindig nem álltam neki (már meleg lehet a szoba, ahol tanulni akartál). Este nyolcra megvolt a második utalás is (megkérdeztem apum, van-e kedve egy sakkjátszmához. anyum dörmögött, hogy talán nem ezzel kéne tölteni az időt). És két pillanattal ezelőtt hagyta el a szobát, ahová belépve első kérdése: tanulsz? Majd miután meglepve közöltem, hogy nem, kijelentette, hogy rendben, bár ő nem tudja, akkor miként lesz elég időm felkészülni a vizsgára, mert jobb, ha nem felejtem el: ők fizetik a tanulmányaimat.

Hat órát töltöttem eddig itthon, és már harmadik alkalommal volt érezhető feszültség köztünk a levegőben. Apum hiányolta, hogy nem azt mondom: itthon vagyok, hanem azt, hogy velük vagyok. Úgy tűnik, ennyi kellett hozzá. Most már tényleg úgy érzem: itthon vagyok.

remember me

Bár nem értem a szövegét, ez nem is feltétlenül baj.
Mindig van valami, egy zene, egy sorozat, ami elkíséri a hétköznapjaimat. Most ez az.

helyzet

Megvolt a tűzkeresztségem a BME-n is: túl az első bukáson.

megesett fegyelem

Leírom, hátha az segít, és esetleg ti is tudtok nekem segíteni. Hogy mégis hogyan kéne máshogy csinálni?

Szóval nem először vizsgaidőszakozom, de először vagyok költségtérítésesen közben. Végül a BME-re jelentkeztem, ami egyrészt nívósabb is, mint a BKF, másrészt olcsóbb is. Ettől függetlenül nem az volt a szent célom, hogy nyugisan végigcsücsüljem a hat félévét és (vért és verejtéket nem kímélve) csusszanjak át (még így is csak) a kettesekkel, hanem elhatároztam: ötös leszek, hiszen a tárgyak egy részét már tanultam korábban, és az első év végén, magyarán az első adandó alkalommal átkerülök államira. Hát, ez volt a terv.

A terv ott tört félbe, amikor az első zh roham megérkezett. Pedig előtte sok minden jól alakult, rendszeresen leültem az anyag mellé, és tanulgattam őket, bejártam az előadásokra, és még a különösen hallgathatatlan előadások esetében is ellenálltam az álommanóknak. Aztán jöttek a zh-k, amikre nem csak a jegyzetekből, hanem még a kötelező irodalmakból is készültem, és itt jött az első pofán vágás, amikor ettől függetlenül hirtelen azt kellett észrevennem, hogy ketteseim, hármasaim vannak, meg néha egy-két négyes, ami messziről integet az ötösnek. Eközben másnál: ugyan ennyi tanulással megvolt neki az ötös. Már korábban túl voltam azon, hogy bosszankodással üssem el a tanulás idejét, amiért másnak kevesebb idő is elég a jobb jegyhez, de itt nem egészen erről volt szó, hanem a szerencséről. Nekik összejöttek olyan dolgok, ami sok más hallgatónak  nem. Nem mellesleg én is ezeknek a táborát gyarapítottam. Mondjuk igazán nem panaszkodhattam, még így sem, mert voltak nálam rosszabbak is, akik szintúgy értetlenül néztek mások jobb jegyeire, pedig nekik nem jelent meg közben cikkük az egyetemi újságban, nem csatlakoztak be a kari laphoz, nem jelent meg zöld körös sajtóközleményük, és nem járkáltak Pécsre médiakonferenciára... nem úgy, mint én. De akkor sem hagyott nyugodni, hogy van, akinek még akkor is jobb a jegye, amikor tényleg egyszerűen a vakszerencséről van szó.

Megfordult a fejemben, hogy merő rosszmájúságból fakad az egész hozzáállásom. Az a gáz, hogy igazat kellett adnom magamnak: nagyon-nagyon gonosz voltam másokkal szemben, mert már odáig jutottam, hogy színtisztán úgy gondoltam: bár csak a szak stréberei (akikkel persze nem lett volna semmi bajom, ha a jegyeim alapján én is közéjük tartozom) is pofára esnének már párszor. Volt egy elméletem, hogy a stréberség talán belülről fakad. Vagy talán van valami titkos szignó (ezek szerint két elméletem is volt), amit oda kell írni a dogák szélére, és akkor a tanár látatlanul is kettesről indítja őket, vagy ilyesmi.

A rosszindulatom csökkent, valahányszor nekem is mázlim volt: például maximum pontszámos lett egy beadandóm, vagy elsőre meglett egy olyan tárgyból az aláírásom, ami... nos, mondjunk csak annyit: sokaknak még harmadik alkalomra se sikerült.

A negatív csúcs mégis elért, és azt hiszem, hogy ott "tetőzött" amikor már a tanár vigasztalt, hogy ne törjek össze a sokadik rosszul sikerült zh-n; az ügyintéző nénik pult alatt ajánlgattak tippeket és próbáltak segíteni, és már be sem mentem megnézni a legújabb zh eredményeket.

Aztán fordult a kocka, hatalmasat, nagyon-nagyot, de később rá kellett jönnöm, hogy ez nem volt elég. Még vége se volt a félévnek (mármint a tanításnak), amikor a pécsi élményekkel feltöltődve vágtam bele újra a suliba. Segített, hogy gyenge kis íráskészségemet egy remek kis fórumon kamatoztathattam, kicsit jobban megismerkedtem pár tanárral, elkezdtek név szerint ismerni, a novellámmal megint sikerült pályázatot nyernem és még mindig voltak emberek, akikkel nagyon jól éreztem magam az egyetemen. Hamarosan érkezett az első 100%-os zh, majd bekerült a neptunba is, hogy az egyik tárgyból kiváló lettem.

Következett a vizsgaidőszak, ahol már csak az új színvonalon kellett teljesíteni. Hát nem sikerült. Főleg, mert az utolsó nagy zh rohamban sok tárgyból javítózni se mentem, amikre pedig ráfért volna, így hamarosan sorra íródtak be az eléggé lehangoló jegyek. Ekkor lett elegem, (pontosabban: lett karácsony) és akár akartam, akár nem (inkább akartam, mint nem), haza kellett mennem. Jó volt újra a szobámnak becézett jégbarlangomban aludni, a kutyát sétálni vinni, egy kihalt faluban (az én kihalt falumban) sétafikálni, és anélkül poroszkálni akár száz métert is a főúton, hogy egy darab kocsi se jöjjön szembe. Bátyámnak nagy boldogsággal meséltem, hogy színtiszta I'm legend életérzés volt. Eltöltöttem egy remek szilvesztert az ezeréves barátaimmal, jól éreztem magam otthon, és elhatároztam: javítok még, amiből csak lehet.

Már csak azért is, mert milyen dolog, hogy nem egy tárgyból három, négy, meg egy pontokon múlik a jobb jegy. Tarthatatlan! Időben elkezdtem tanulni, és készültem, hogy négy tárgyból fogok javítót tenni, plusz egyből időközben levizsgázom, és mindezt legjobb esetben öt nap alatt. Legrosszabb esetben itt van rá az egész vizsgaidőszak. Az első vizsgával még nem is volt semmi baj, a gondok a továbbiaknál kezdődtek. Nem egészen arról van szó, hogy elfogyott a lendület, hiszen a maradék négy vizsgából egy igényelt volna különösebb időbefektetést, és az meg is kapta volna a vizsga előtti három napon Áldoztam már bele úgyis temérdek időt korábban, gondoltam, nem lehet gond. Hát lett gond. Egyrészt nehezen haladtam az anyaggal, nehezebben, mint vártam. Ebben közrejátszottak az olyan dolgok is, minthogy a szobám nem volt alkalmas arra a tanulásra, amit a tárgy igényelt, magyarán, hogy minimum egyasztalnyi területet borítsak be jegyzetekkel, és még így is bármikor megtaláljam a tollat, a kiemelőt és a számológépet. Másrészt, súlyosabb részben pedig jött az én lustaságom is. A lustaság pedig magával hozta, hogy elkezdtem agyalni: megéri ez? Van még esély átkerülni? Tényleg szükség van rá, hogy próbálkozzam? Amikor kiderült, milyen nehezen haladok az anyaggal: basszus, még meg fogok bukni ebből az egy tárgyból, miközben a javítókra koncentrálok! Kész, innentől elszabadult a pokol. Kiderült, hogy a tárgyfelvétel üti az egyik javítómat, amiből pedig a legjobban felkészültem eddig, ezért azt kilőttem, majd később megyek belőle. Nem baj, úgysem ment igazán a fontosabb, másik tárgy anyaga. Összeültünk közös tanulásra többiekkel, ahol értetlenül néztek rám, hogy minek javítózok én. Ahhoz, hogy az ember átkerüljön, ki kell esnie valakinek államiról. Mondjuk teszem azt, két ember kiesik az év végi ellenőrzésben. Remek. De benne leszek-e még így is a legjobb kettőben, hogy engem rakjanak át helyette... hát, be kell vallanom, a dolgok mai állása alapján valszeg nem.

Persze nem érdekelne az egész átkerüléses mizéria, ha a szüleim jól kereső üzletemberek/politikusok/milliárdosok/stb lennének. De nem azok. Ettől függetlenül nem engedték, hogy én fizessem az első évemet. Folyton mondogatom magamnak, hogy azért is döntöttem a BME mellett, mert nem csak olcsóbb, hanem nagyobb valószínűséggel is fogom tudni visszaadni valaha ezt a pénzt, amikor már dolgozom egy ilyen diplomával. De hiába, amikor rosszabb napjainkon két szón össze tudunk veszni anyummal, aki egyébként nem csak az egyetemet, hanem a lakbéremet is fizeti, elég nehezen küzdök meg a lelkiismeretemmel. Nekem meg eközben mégis elfogy lassan az eddig nyári munkákkal és cikkezéssel keresett pénzem, és azon izgulok, hogy ha továbbra is ilyen sok kapacitást követelnek tőlem a vizsgák, meg az egyetem mellé bevállalt egyéb dolgok, akkor később se fogok tudni elmenni dolgozni.

És itt állok, ahol a part szakad. Eddig a tervezett háromból két vizsgát csináltam meg, de cserébe nagyon jól sikerült a tárgyfelvételem. Értsd: minden olyan tárgyat fel tudtam venni, ami cinkes volt. Holnap lenne két vizsgám, az egyik komolyabb készülést igénylő javító, a másik a komoly tárgy, amiből esélytelennek érzem még a kettest is (bár a csoda akkor segített, amikor ebből a tárgyból kellett meglennie az aláírásnak). Már részt vettem két javítón, amik közül az egyikért már fizetnem kellett, és még csak abban sem vagyok biztos, hogy mégis úgy sikerült, ahogy én szerettem volna. Amikor fel akarnám adni ezt az egész javítósdit, dumál a saját lelkiismeretem, aki szerint így esélyt se adok magamnak, hogy javítsak, majd a következő félévben esetleg megüssem a kellő szintet, és így elásom magam a saját szememben. Viszont tanulás közben ott szövegel az agyam, hogy az egész teljesen felesleges, mert nem tudok annyira javítani, hogy átkerüljek. Megpróbálhatom kicsit túlterhelni magam a következő félévben, hátha akkor minden rendbe jön, de félő, hogy csak sírás és még nagyobb bukás lesz a vége. De ha meg se próbálom, még az első évben sem, hogy nézek már a szüleim szemébe?

Ráadásul most is anyum pénzéből vagyok itt fenn, akivel, nagy valószínűség szerint gond nélkül össze fogok zördülni mégis, amint hazamegyek.

Úgy érzem, nem szállhatok szembe más szerencséjével, amit nem tagadom, azért igyekezettel is jócskán megtold, de ez már lassan a bátraké a szerencse feeling lesz, márpedig úgy tűnik, hogy akkor én nem vagyok bátor, mert nincs szerencsém.

Túlhajtsam magam jövőre, miközben lehet, hogy még ebben a félévben sem lesz meg az összes tárgyam? És ha nem lesz meg, akkor komolyan azért nem lesz meg, mert a javítózásokkal elcsesztem az időt?!

Eddig egyetlen jól sikerült tárgyfelvételt pipálhatok ki, mint jó döntést. Van kettő javításom függőben (az eddigi kettő), és már tuti, hogy van X HuF pluszköltségem. Holnap még lenne két vizsgám. Az egyik javító, ami több tanulást igényelne, mint amennyivel én most el tudnék menni, már pedig ha javítózni akarok, rá kell szánnom annyi időt. A másik esetében viszont messzemenően rezeg a léc, még akkor is, ha csak a kettest szeretnék. (Ez esetben annyit szeretnék.) A durva pedig az, hogy ha semmit nem teszek, egy hét múlva pontosan ugyan itt fogok tartani, mert a két vizsga megint egy napon, ugyan azokban az időpontokban lesznek. Ilyenkor hogyan tovább?