tárgyfelvétel körül

Nem tudom, hogy itt a blogon írtam-e, de anno úgy felvételiztem a Műegyetemre, hogy ha felvesznek, az első év után megpróbálok átkerülni államira, és ha ez megvolt, akkor kommunikációtechnológiára fogok specializálódni. A dolog bejött, amit néha máig alig hiszek el. Úgy emlékszem, tíz ponttal minimum vertem a képzés ponthatárát, majd az első évem (pontosabban a második félévem) legnagyobb megdöbbenésemre olyan jól sikerült, hogy át is vettek államira. Itt jött azért némi elbizonytalanodás, mert annyi "rosszat" hallottam a kommtechről, hogy nem voltam biztos benne, tényleg akarom-e ezt. Mondták, hogy ezzel a specializációval nem "szokás" három év alatt végezni, nehéz, sokan buknak, más gondolkodásmódot igényel, de aztán... mivel majdnem ígéret szintjén ment a dolog, hogy "ha átkerülök államira, akkor tuti kommtech", ezért belevágtam, és oda adtam le a jelentkezésem. Nem voltunk így túl sokan, ezért minden további nélkül elfogadták. Eddig szépen vettem az akadályokat, és betartottam, amit megfogadtam.

Az első problémák a tárgyfelvétel kapcsán kerültek elő: összesen 25 kreditet ajánl nekünk az órarendünk. Van itt szó kötválakról, szabválakról, kötelezőkről, speciális kötelezőkről és speciális kötválakról, de ezekbe ne menjünk bele, úgy egyszerűbb. Szóval 25 kreditet ajánlott a minta. Már itt húztam a szám, mert már az első félévben is 30 kreditet vettem fel, és teljesítettem is mind, azóta pedig 35 alá nem mentem, és akkor se buktam tárgyat. Nagyjából egy 30 és 35 között akartam most is tárgyakat felvenni. Tárgyfelvételkor azonban szembesültem vele: 19 kreditet tudok felvenni. Nem írtak ki nekünk tárgyakat!

Hatalmas felháborodás volt, gyorsan ráraboltunk más szakirányok tárgyaira, hogy ne ilyen alacsony kredites félévvel induljunk, de azok a tárgyak meg így beteltek, még azok se tudták mind felvenni, akiknek kötelező lett volna. Voltak anyázások meg veszekedések, mi meg szívtunk, meg közben zaklattuk a tanszéket a problémánkkal. Nem akarom húzni az időt, a végső eredmény az lett, hogy leadatták velünk azokat a tárgyakat, és lehetett jelentkezni személyesen egyesével, hogy neked melyik tárgy kell. Ha befértél a bővítési keretbe, akkor felvettek. Mire idáig jutottunk, én kiügyeskedtem magamnak 27 kreditet innen-onnan. Már csak öt kredit kellett volna, és ha most is teljesíteni tudok mindent, akkor jövőre, az utolsó két félévre már nem kell foglalkoznom szabvállal, kötvállal, mert teljesítem belőlük (két év alatt) azt a mennyiséget, amit a három év alatt kéne. Ráadásul 33 kredittel még esélyem is van az ösztöndíjra, bár egy ilyen nehéz specializáción kevés.

Attól féltem egyébként, hogy 33 kredit viszont sok lesz. Nagyon érdekelnek a tárgyak, viszont a technikai oldal nem minden szempontból az erősségem, és egy tájékoztató során a tanár is mondta, hogy készüljünk fel, mert kemény lesz. Mellette úgy volt, hogy főszerkesztő helyettesi rangot kapok (külön félkérésre) a kari lapunkhoz, illetve bár nincs mögötte rang, de az egyetemi rádiónál is, ahol ebben a második évben kezdtem munkálkodni, megkértek, hogy ha elvállalom, néhány dolgot vegyek a kezembe. Hát persze, hogy elvállaltam. Közben a moziból több embert is kirúgtak. Nagyon ritkán jártam dolgozni, gondoltam, nem veszik jó néven, biztos engem is kifognak. Csörgött is a telefonom, hívtak, de nem a kirúgás miatt, hanem mert a mozi leadott egy listát, hogy ők kiket látnak szívesen, és az én nevem rajta volt... nem tudnék gyakrabban járni? Mondtam, hogy februártól szabadok a péntekeim, majd jelentkezem. Nagyon jól esett. A kari lapos poszt viszont nem jött be végül, mert nem maradt a régi főszerkesztő. Közben ismerős keresett, nagyjából egyszer-kétszer ha beszéltünk, közös tesit vettünk fel anno, de én akkor azzal le is tudtam, teljesítettem a keretet, de ő megy teniszezni, én mikor érnék rá? Régen tényleg ajánlottam neki ezt a lehetőséget, de nekem teljesen kiment a fejemből. Végül arra gondoltam, miért ne, és tényleg sikerült közös időpontot találni. Nagyon meglepődtem, korábban ez nem sikerült. Szóval ilyen se ilyen-se olyan hangulat uralkodott nálam ezekben a napokban.

Lesz 19 kreditem, vagy lesz 33 kreditem? Végül lett 27. 

Leszek főszerkesztő helyettes vagy nem leszek? Nem lettem.

Lesz majd ösztöndíjam, vagy nem lesz pénzem? Hívtak a moziból.

Leszek főszerkesztő helyettes? Erre számítottam, de nem lettem.

Lesz előrelépésem a rádiónál? Erre nem számítottam, pedig lett.

Megyek tesizni? Miért mennék, teljesítettem belőle a keretet. De, mégis megyek.

Végül addig gondolkoztam, mit tegyek, hogy mire írtam, és megkérelmeztem egy öt kredites tárgyat, túlléptem egy nappal a határidőt, és már csak az elutasító levél volt a válasz. Azóta mondták, hogy attól még nyugodtan hívjam fel őket, más is kapott így plusz tárgyat, de nem, azóta sem tettem meg. Talán még megpróbálhatnám.

Így elúszott az ösztöndíjam, viszont biztosabb, hogy amit vállaltam, azt tudom teljesíteni. Pénzem talán lesz a moziból, ha rendszeresebben fogok járni, mint eddig. Így is vannak óraátfedéseim, és nem mindegyik van tökéletes időben, de remélem, hogy ezzel még meg fogok tudni küzdeni.

A tesi innentől fixnek számít, a rádiós poszt nem igazi rang, csak kérés, így azzal nem hinném, hogy lesz problémám. 27 kredit talán pont elég lesz arra, hogy szokás szerint mindent az utolsó pillanatban, kis mázlival tudjak teljesíteni, javítani, beadni, leadni, kipipálni.

Azért írtam ezt a posztot, mert vacakul éreztem magam. Eddig nagyon pörgettem az egyetemet, pont azért, hogy átkerüljek államira, hogy jó ösztöndíjam legyen, hogy minél biztosabban vágjak neki az utolsó évemnek (és ne akkor kelljen még tesivel, szabválokkal, kötválokkal vacakolni), hogy tudjak küzdeni a kommteches tárgyakkal, és nekem negatív fordulat volt, amikor túl a specializációválasztáson, hirtelen elfogytak a lehetőségek a tárgyfelvételre, és első körben csak nem tudtam, aztán idővel nem is mertem újabbakat felvenni. De azt hiszem, jól megleszek én a rádióval, a mozival, esetleg megpályázok egy korrektori pozíciót a lapunknál, küzdök a tárgyaimmal, végre sportolok a tenisszel... Szóval nem lesz itt probléma. És köszi, hogy meghallgattál, mert ez most nekem nagyon jól esett!

:D

lehet / nem lehet

Újévi fogadalom, miszerint amikor csak lehet, megyek, és nem nézek árakat, társaságot, menni fogok, amikor lehetőség adódik, súlyosan inog. Sajnos megint nyerésre állnak a "nem lehet"-ek, pedig volt néhány szép nyereségem velük szemben.

amiből már nekem van elegem!

Tényleg fogalmam sincs, mi kaparintott a markába, hogy ennyi ideje magam alatt vagyok. Mint akinek nincs reménye, nincs jövője, nincs amibe kapaszkodjon, nincs senkije... és fogalmam sincs, hogy mi okozhatja ezt, főleg, hogy itthon vagyok, apumékkal, kutyástól, mindenestül. A projektem ötösre sikerült, pont elcsíptem a legalsó ponthatárát, és ez remek, mert ilyen jó eredménye keveseknek lett (és reménykedem, hogy ez meg fog látszódni az ösztöndíjamon is!), nemrég újra felfedeztem magamnak Luka és Acélszív néhány új történetét (emlékszik rájuk még valaki?), és igen, közben jönnek hírek megszűnő munkahelyekről, kiderült, hogy a gépem winchestere bármikor tönkremehet (sőt, már tönkre is mehetett volna néhány kritikus pillanatban, de innentől legalább tudok készülni is rá!) sőt, az egyik tárgyból, amiből biztosra vettem a négyesem végül kettesre lettem lezárva (egyelőre, és már ez is jó, mert ahogy néztem, akár meg is buktathatott volna azzal a lendülettel), én mégis magam alatt vagyok. Fogalmam sincs, hogy mi van velem, és reménykedem, hogy felemelem végre a fejem, mert igen nagy töketlenkedés, amit most művelek!

És ebből már nekem van nagyon elegem!

idétlenkedés?

Régen pánikoltam és voltam tanácstalan, főleg a saját hülyeségem miatt, mindezt az egyetem kapcsán, de a szombati nap estéjén sikerült. A vége a másokra mutogatás, és a célokról való lemondás lett. Fogalmam sincs, miért ekkora huszárvágás ez nekem, hogy valamit elódáztam, de azóta is a helytelen döntésem felett őrlődök, a következményeket sorolom, szidom magam, egész nap foglalkoztat... régen érintett ennyire mélyen bármi is, főleg, hogy azóta látom, mégis vannak, akik belevágnak. És a nap főpoéna, amikor egy közülük még be is szól. Elanyátlanodás, bizonytalankodás, döntésképtelenség... Mi van velem?!

BÚÉK - és ami még előtte várt engem

Az egész úgy kezdődött, hogy az utolsó napja volt már az évnek, már egész pontosan öt és fél órája volt már így, amikor felébredtem. Éles valami a szájban, a víz levert, a nyelvemmel érzem, hogy az első fogam csonka, darabkája már a kezemben. Fantasztikus ébredés volt. A történethez hozzátartozik, hogy egy gimis baleset miatt az első néhány fogam már nem igazi. Beültetésen gondolkodtunk, de a doki egyáltalán nem javasolta, mondván, hogy még növésben vagyok, így lett porcelán. Nos, a porcelán eltörött. Jó, persze, nem élethossziglanra adják, én meg már az első héten arcbataláltam magam mindenfélével (a leglehetetlenebb, amikor yoyózás közben először a szoba alig néhány hetes lámpáját sikerült kicsit megrepesztenem, majd riadt mozdulatomra saját számat küldtem meg), de mégiscsak reménykedtem abban, hogy azért négy(-öt?) évnél többet bír majd. Nem így lett, és emiatt nem is aludtam vissza egykönnyen. Nem is kellett volna, nyolc órakor csörgött a telefonom, az alsó vendégek hívtak: eltűnt hirtelen a meleg vizük. Apumat sikerült összevadásznom, csőtörésre gyanakodtunk. Időközben kiderült: a tűzhely szikráztatója is csütörtököt mondott. Innen már csak néhány óra választott el, hogy a baráti kör maradék tagja egyesével közölje: neki nem jó a szervezett szilveszter, igazából már nincsenek is a közelben.

Délutánra mi más maradt volna? Ismerkedés a letört fog helyével, mélabús hangulatban a tévé előtt ücsörgés, és gyenge próbálkozás, hogy eljussak egy másik társaság partijára, akiknek a meghívását pont ezért utasítottam el, mert a saját baráti körben akartam ünnepelni.

Befészkeltem apum mellé, bóbiskoltam, valami buta műsort néztünk, és miközben azon gondolkoztam, milyen jól is ellehetnék még itthon szilveszterkor, eljátszanék a gépen, amíg a többi buta műsort is sorra vesszük, aludnék - hiszen úgyis fáradtnak érzem magam, anya is mindig kérlel, hogy ne menjek sehova, jó lesz itthon közösen (és azt hiszem, hogy ezt nem csak én, de még ő sem hiszi el), és nem lenne jó ómen a következő évhez, ilyen passzívan kezdeni mindent... lassan nekiálltak érkezni az üzenetek. Kaptam levelet, kaptam SMS-t, érdeklődést, "majd én hozok neked, csak gyere", és miközben én és a délutánra kialakult rossz kedvem kikötött hajót alkotott az események sodrában, apum azt mondta: ugyan már, nem éreznéd itthon jól magad. Még fél óra van a vonatig, öltözz, és menj el. És basszus, ez volt az, amit szerettem volna hallani egész életemben, nem azt, hogy majd itthon együtt jól érezzük magunkat; nem azt, hogy időben gyere haza; nem azt, hogy úgyse éred már el a vonatot; nem azt, hogy úgysem sikerül... hanem, hogy menjél, gyerünk!

Meg se mertem nézni még egyszer, hogy mikor is indul a vonat, mert még a végén el sem indulok, csak rohantam le, és pont koppanóra érkeztem az állomásra, tulajdonképpen úgy szállhattam fel, hogy nagyon lassítanom se kellett. Fogadtak az állomáson, csatlakoztam a többiekhez, együtt mentünk tovább, és hatalmas bulit csaptunk estére, hajnali fél hétig nem is volt megállás, és akkor is csak egy órára... Oké, azért túlozni nem ér: egy óra múlva is csak azért éledt fel a társaság, hogy hazatérjen tovább alukálni az otthoni ágyban.

Azt hiszem, remek ómennel sikerült zárni az évnek az utolsó napját, egészen az utolsó pillanatokig. Ez így volt szép, hogy reggeltől sikerült végigjárni a szamárlétrát, és minden fokon megküzdeni Murphyvel és a hülyeségeivel. 

Utólag is BÚÉK minden kedves olvasómnak! :)