Projektet olvasok, ami meglepő: nem az enyém. Ahhoz, hogy továbblépjünk ezen a tényen, úgy érzem, illene tisztáznom néhány dolgot. BME, kommunikáció szak: nem mondom rá, hogy büfé szak. Ez csak akkor igaz rá, ha neked elég, hogy lesz egy diplomád belőle, túl nagy vizet nem akarsz vele zavarni, és szívesen hangoztatod, hogy szívesen írnál /rádióznál /érdekel egy adás készítése /egy esemény leszervezése, de derogál csinálni is valamit.
Ha ilyesmibe nem vágsz bele, akkor legfeljebb néhány tárgy tud megszívatni, ilyen például a mikro- és makroökonómia, vagy a projektfeladat. A projektfeladat!
A BKF tökéletes volt arra, hogy megírjak egy szakdolgozatot, aminek karakterszáma 30.000 és 50.000 közé kellett, hogy essen, és azért illett tartalmaznia némi érdemi kutatómunkát vagy szebb, kerekebb mondatot is. Sokat küzdöttem anno vele, mert nagyon a szívemre vettem a témám, ami mi másról szólt volna, mint a blogolásról? Rengeteg új fogalom, alig egy-egy szakirodalom, egymásnak ellentmondó infók... És csodálkoztam, amikor a konzulensem... baromi nehéz leírni! Szóval: el volt ájulva tőle. Mert engem azután vállalt el, hogy már betelt, másokat már visszautasított, hozzám viszont közelebb hajolt, és azt mondta: senkinek ne adjam tovább, de írhatom nála, pedig már tegnap is nemleges választ adott a diákoknak. Teljes volt a szerelem, én írtam, ő pedig lelkesen olvasott. Fontos a szó: lelkesen! Mert mondta, hogy ez neki felüdülés sok máshoz képest, hogy olyan szép és jó és értelmes kerek egész mondataim vannak, egy élmény őket olvasni. Én meg, áá, ugyan már!
És elkérte más tanárember is, és fél nap múlva küldte vissza, hogy egyhuzamban végigolvasta, mert nagyon jó volt. Messze nem tökéletes, de felüdülés. Én meg: hmm...
Igazából nem értettem, miért nagy(obb) szám a többiekéhez képest az, amit én produkáltam?
És most, BME, projektfeladat. 10 kredites tárgy, alapkövetelmény a szakosodáshoz. Tehát ha elbukom, fizethetek 12.000 forintot, passziváltathatom magam egy félévre, mert keresztépzésben nem indítják, jövőre vehetem fel újra - ami nem kerülne pénzbe, hiszen államis vagyok, feltéve, hogy 10 kreditnyi veszteséggel nem tennének át újra költségesre. És mivel eddig szép sorban gyűrtem magam alá a tárgyakat, ezért abban a félévben már nem nagyon tudnék további tárgyakat felvenni mellé. Ahhoz szakosodnom kéne, csak ugye a projekt annak az előfeltétele. Szóval igen rizikós meló volt, főleg, hogy (még nem is adtam le) erre a félévre az egyetem sokadik helyre került vissza a fontossági listámon és igen kevés motivációt érzek ahhoz, hogy beadandókat írjak, zh-kra tanuljak, vizsgázzam... Ez helytelen, de akkor is így van.
Ezért is lepődtem meg, amikor a projektem nemrég magától megíródott. Persze, nyilván nem így történt, de a BKF-s szakdogás szenvedéshez képest nyugodtan mondhatjuk azt: ültem felette egy hetet, és kész volt. Pedig pontosan ugyan azok a feltételei és elvárásai, mint amiért a BKF-en OKJ-s képzés oklevele jár.
Igazából lassan már nincs más dolgom, mint aggódni érte. Mert a konzulensem koránt sem rendelkezik annyi szabadidővel, mint a drága Bukucs Zsuzsa, és így kétségeim vannak, hogy azok a részek, amik a saját elemzéseim és kutatásaim, mennyire relevánsak és támadhatóak.
Itt jött képbe a mai nap, és például az a meglepetése, amikor szaktársammal benyitottunk az előadóhoz konzultálni, és köszönés után így fogadott minket: Ádám, ez a végső verzió nagyon jó lett! És ott ült a vigyor az arcán, és nem tudom, hogy most a megkönnyebbüléstől volt egész végig ennyire feldobódva, vagy általános boldog közérzete miatt volt ennyire laza. Az mindenesetre biztos, hogy biztatott, sőt a társamnak rendre az én megoldásaimmal példázott.
Csapó kettő pedig az volt, amikor nemrég megkaptam szaktárs projektjét. Gonosz leszek: olvasom és... ne már! Beszéltük, hogy a tanár kivetetne bizonyos részeket, amiket ő fontosnak tart. Most már értem, miért akarta kivetetni a tanár. Elindul Ádámtól és Évától, alig egy hajszállal kötődik csak a témához, amiről beszél. A saját élményeit írja le tényszerűen, szárazon, hogy miként járt utána könyveknek: hihetetlen, de könyvesboltból és könyvtárból.
Nagyon szeretem őt, rengeteg segít, de nem tudok mit kezdeni az írásával. Gonosznak érzem magam, mert legszívesebben azt mondanám, hogy figyelj, ez így... nem igazán kóser. Viszont a konzulense nem bokszolta le vele ezeket a köröket, amiket én is megkaptam, ha valami nem volt kapásból egyértelmű, és így... gondban vagyok. Egyrészt annyira mégsem jó érzés, amikor abból merítesz erőt, hogy azt látod, másnak mintha rosszabb lenne, mint ami a tiéd. (Főként, hogy az ilyenek után szoktak mindig hatalmas pofáraesések érni.)
De annyira megörültem a konzulensem örömének, hogy azt meg kellett osztanom.
