olyan kis szánalmas. itt ültem benn a szobában, a szülők lefeküdtek, az én társasági igényeimet pedig nem elégítette ki a monitor villogása, kicsit több interkacióra vágytam... és egy kutyára. merthogy, és akkor ezt most elmesélem: nem azért vagyok továbbra is staffordshire (keverék) mentes, mert apum ki tudta szedni a kezeim közül a kölyköt, akit az eladónál magamhoz szorítottam, hanem mert a kölykök a hirdetés újságba kerülésének első napján el is fogytak. a nő mesélte, én beszéltem vele telefonon, hogy nem számítottam ekkora elsöprő érdeklődésre így karácsony előtt. merthogy még akkor került ki a hirdetés. nos, úgy tűnik, hogy többeknek is staffo kutya került a karácsonyfa alá, én azonban még a kezembe se foghattam. annyi baj legyen mondjuk, éljenek szeretettel, én meg ha újra bp-en járok, ki tudok látogatni majd a noéba, hogy ezúttal talán végre sétálni is el tudjam vinni steffit, az ottani staffordshire keverék szerelmemet.
amit még el akartam mondani nektek, mert... elég röhejes dolog volt, az a vágy, ami elkapott néhány pillanattal ezelőtt: állatot! több variáció is megfordult a fejemben, rákerestem néhány cikkre velük kapcsolatban, felmerült ötlet-szinten néhány blog meglátogatása, de aztán arra gondoltam, talán valami játékot kéne keresnem, ahol magam köré gyűjthetnék néhány négylábút. és szerintem annyira morbid, hogy csak ezek után jutott eszembe, hogy hát itt van néhány méterre tőlem, épp a fal túloldalán kinn a hidegben egy hatalmas fehér dögesz, és hozzá is kimehetnék akkor már, csak kabát, felöltözés, mert most fürödtem... és ennyi is volt a nekiindulásnak, mert nem, annyira azért mégse akarok kutyázni, hogy még fel is öltözzem és fagyoskodjak.
na, ilyenkor érzem, hogy nekem kutya? amikor ennyi elég, hogy a nagy-nagy lendületből "ugyanmár!" legyen? ugyanmár!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése