talán

Majd az lesz az enyém és én az övé, akiben a lendületem lakik.

gt

A gólyatábor számomra azért volt elsőre egyenlő a görcsbe ránduló gyomorideggel, mert szívattak. Nem gyengén. És mondanom sem kell, hogy pont ettől féltem. Egy ilyen gólyatábortól. Hát képzelhetitek az arcomat, amikor előttem pár lépésre egy mentor ráordított a gólyára, hogy "Tátsd a szádat, jön a g*cigránát!", majd vízipisztollyal Tajgát spriccelt a szerencsétlenre.
A vonaton, nagyjából három óra hangosbemondós face-to-face velünk ordítozással, az arcomra és ruhámra száradt sörrel, amelytől a kupénk padlója is bűzlött, elhatároztam, hogy kemény leszek, és akkor is túlélem, hogy dögöljenek bele ezek a dögevő felsőbb évesek!
Így érkeztünk el a gólyatáborba, ahol már a szexuális életedről faggattak, embert rúgtak ki a vonatból, fickóról tépték le a ruhát és lefogott csajt tapiztak végig és smároltak le, elhatároztam, hogy ha beledöglök is, Rambó leszek, és bírni fogom!
Ilyen hangulatban ért az este, túl egy olyan csapatmegbeszélésen (csapatokba osztottak minket), ahol gyakran előfordult válaszként az, hogy "A jövőről nem beszélünk!" Aztán jött szívatások-folytatása-esti-parti, ahol aztán kiderült, hogy az egész kamu volt. Átverés. Beépített emberekkel.
Hát, így ért véget a gólyatábor első napja.
Talán mondanom se kell, hogy aznap estére nagyon részegre ittam magam a pont ezzel a céllal rendezett versenyeken. Nem teleportáltam, emlékszem a részletekre (hogy két vetkőzős feladatból másodszorra sikeresen eljutottam a meztelenségig, de előtte már kb negyed óráig folyamatosan tartanom kellett egy szép pár női mellett, amit készségesen be is vállaltam), még azt is tudom, hogy versenyt ittam fröccsből (amit eddigi legjobb tudomásom szerint utálok, és két deci nem megy le belőle a torkomon), ráadásul a csapatunk velem hozta be a lemaradását, majd a következő versenyzőnkkel győzött.
Szóval mindezekre emlékszem, és annyira tudatomnál voltam, hogy reggeli ébredésre kőkemény másnapot jósoltam magamnak, hacsak nem tudok még aznap kijózanodni. Szóval zuhanyoztam, nagyjából fél órán keresztül, sétafikáltam fel-le a táborban, majd beájultam az ágyba.
Másnap volt, de a fejfájás-hányinger kombó elmaradt. Szóval ügyes voltam, de konstatálnom kellett, hogy komoly problémáim adódtak a csapatszellemmel - nem nagyon tudtam kapcsolatot találni barna csapattársaimmal. Nem beszélgettem, a feladatokra főleg hátul kullogtam a csapat után, és amúgy is levegő voltam. Bevallom, ez eléggé letört, és nem is igazán tudtam vele mit kezdeni. Próbáltam aktivizálni szunnyadó beszélőkémet, vagy legalább kezdeni valamit az egésszel. Így ért minket a második nap estélye, ahol még érezhetőbben előkerült némi kiközösítés: volt, hogy elvállaltam egy versenyt, de a csapat ignorálta a jelentkezésem, helyette a srác hátraszólt a haverjának, hogy nem akar-e beállni... Nem adtam fel, ennek pedig meg is lett az eredménye: végül egy feladatra csak én jelentkeztem, de éreztem (utólag legalábbis biztos vagyok benne), hogy nem kellett volna. Ártalmatlannak tűnt, de nagyon nem volt az. Babapiskótával átitatott alkohol volt. Hűen engedelmeskedtem az "Igyad, igyad! IGYAD!!" kiabálásnak, aminek rövid úton a rókabőr kiadása lett az eredménye. A számba ömlő valamitől még az orrom is lezsibbadt, nyelni képtelen voltam, de azért megpróbáltam, aminek egy öklendezős hányás lett a csúcspontja pár pillanat alatt. Először, és remélem, hogy utoljára rókáztam teljesen józanul, az alkoholtól.
Persze a dolog nem segített sem a beilleszkedésemen, sem a jó közérzetemen. Estére azért csak fixáltam a hangulatomat, és amikor elkezdődött a bikinis-boxeros-tejszínhabos buli, hatalmas élvezettel csaptam a lovak közé. Eddig nem jelentett problémát alkohol nélkül bulizni. Kezdetben itt sem volt ez másként.
Aztán rájöttem, hogy itt másként működnek a dolgok. Itt bugyivadászat van. És azok a csajok, akik nem akarták, hogy leszedd róluk az utolsó ruhadarabot is, azok... nos, azok, felvették a teknős harci alakzatot: szorosan közrefogták egymást, és úgy táncoltak. Egymásnak. Meg maguknak. A fiúk pedig, általában részegen, teljes boxerbedobással próbáltak bejutni a körbe. Előtte viszont rivalizálás volt a körön kívül: lökdösődés, stb.
Azért csak sikerült bekerülnöm pár körbe, táncolni pár lánnyal. Aztán szomorúan láttam, hogy ugyan olyan hévvel dörgölőznek ezek ugyan ahhoz is, aki piával a kezében, üveges tekintettel ácsorog csak előttük. Jó, a leírásuk kicsit túlzás, de azért a lényeg átjön, ugye?
Otthagytam az egészet. Addigra összefutottam a csapattársaimmal is, akiknek nagy átlaga meg sem ismert. Szóval a második nap mellé nem tettem gondolatban hatalmas piros pontokat.
A harmadik napot a Balatonon töltöttük. Az alvás, meg az élmények kicsit segítettek, sikerült oldódnom. Dumáltam a szobatársaimmal, meg végre sikerült beszélgetéseket is kezdeményezni... úgy éreztem magam, mint aki járni tanul.
Az esti buli még így sem volt jobb, mint az előző napi, nem használtam ki a lehetőségeket sem. Azt hiszem, hogy elfáradtam.

Azért a negyedik nap reggelén már nem egyedül mentem ki a vonatra, hogy hazainduljak. És ez azért azt jelentette, hogy nem volt minden ott töltött perc hülyeség.

gt

Úgy tűnik, hogy ez valami személyes marhaságom, de ahogy közeledik, úgy tartok egyre inkább a gólyatábortól. Ma megnéztem az előző évi videóját, és szinte kivert a víz tőle. Nem vagyok én ennyire nagy bulizós és piálós, hogy ilyesmiket túléljek. :S

Ráadásul a facebook is megmondta: a második napon már a kacsák fognak enni belőlem.
(Olyan érzésem van, amikor ezt mondogatom, mintha az ördögöt festeném a falra. O.o)

#255

Itt ülök az ágyamon, félbehagyott szándékok között.

kiben mi lakik

Vannak, akik a szívük mélyén tényleg oroszlánok; vagy démonok, amellyel aztán senki emberfia nem merne barátkozni, hiába szelídítették meg; esetleg gyerekként egyszerű plüss nyulak, amelyből aztán olyanná érnek, amilyenné csak szeretnének. És tényleg úgy van az érzés, ahogy néha mások megrajzolják, hogy egyszerűen sötét képernyő marad az ember szívében, hangyás képpel, éteri zajjal.

Elmúlik a gyerekkor valaha?

idők és sebek

Képeket találtam. Rengeteget. Mindegyik olyan, amely, bár nem ábrázol engem, múltam darabkáját hordozza. És miközben közöttük bolyongtam, másodperceket hagyva csak minden egyes kockára, a bátyámtól először csak pár képet kaptam, majd egy videót. És ott álltam, múltam és énem eddigi legnagyobb kiszakadt darabkája előtt, és mit tehettem volna? Elfutottak a könnyek.

A legdühítőbb, hogy mindezt olyasvalakinek köszönhetem, aki csak a szerencsének köszönheti (talán), hogy mellettem ülhet, és akire ettől függetlenül nagyon mérges tudok lenni.

online

A pakolás, a beköltözés, a takarítás, a virággyomlálás, a könyvrendezés és semmi más sem tartott tovább annál, hogy beültem az internet elé. Mert szomorúan konstatáltam, hogy akiktől ezer éve várok levelet, azok máig nem írtak vissza, és én lassan elszeparálódom az online élettől. Ennek pedig gyorsan véget kellett vetnem. Írtam hát hirtelen egy pár levelet, és végignézegettem pár fényképalbumot.

külsős vélemény

Mindig is szívesen hallgatom anyukámat, amikor idegeneknek mesél a kutyánkról. Tulajdonképpen nem játszik vele, már jó ideje nem is sétáltatja, nem ő túrázik vele, nem simogatja és nem labdáznak, így ilyenkor mindig el tud kápráztatni a fantáziája és a beleélő képessége, amikor elmeséli, milyen szokásai vannak, vagy hogyan viselkedik az arany dögünk, és mennyit változott a természete, hogy fejlődik a velünk kialakított kapcsolata, és hogy tud figyelni... a mi kis totálisan dekoncentrált kutyánk.

kritikák

A tegnapi este tanulsága: soha ne nézz utána a kedvenc filmedről írt kritikáknak! Könnyen kiderülhet, hogy te vagy az egyetlen, aki tágra nyílt szemekkel élvezte az utolsó percig.

kirohanás

"- Szabadidőmben Nine Inch Nails-re pokemonozok. Szerinted minden rendben van körülöttem?!"

Gondolkozz már, ember!

két óra tisztán

Igen, pontosan erről van szó!
Kaptam két órát, zajtól és egyéb zavaró tényezőktől mentes két órát a gép előtt. Oké, hogy ilyen felénk nem létezik, mert hol kulcsér csöngettek be, aztán az Eontól kaptunk keresztellenőrzést, de akkor is éppen ez lenne a lényeg, hogy kaptam két órát, amikor nincsenek emberek körülöttem, se a velük járó dumálás, tévézés, rádiózás, se törölgetni való edények, se teregetni való ruhák, se lenyírandó területek, viszont van két óra tiszta netelérésem, a saját laptopomról. Azon túl, hogy rácuppantam a Jutyúbra feltöltött Daft Punkokra, végre bejegyzéseket írtam, és levelekre válaszoltam. Kicsit körbenéztem a gépemen, és elolvastam pár dolgot, amit elszerettem volna. Ugyan csak kis szeletjére jutott időm, de megcsináltam azokat a dolgokat, amik már jó ideje tervben voltak. Tiszta katartikus élmény volt.

Azt hiszem, hogy gépfüggő vagyok. x)

szinopszisok, vázlatok

Mostanában annyi minden ült be a fejembe, karakterek, novellaötletek, vázlatok, tervek, hogy úgy éreztem: nem tudok ennyit életben tartani magamban. Napról napra mindegyik kifolyik belőlem valahol. Elterveztem, hogy lejegyzetelem, hogy szinopszisokba és vázlatokba öntöm őket. Ugyan rohamosan csökken a napi szinten írt karaktereim száma, de ettől csak a zavar nő a fejemben, nincs írási kényszerem. Így képtelen vagyok lejegyezni bármit is belőlük.
Itt állok, szétmálló (megfigyeltétek, hogy hányezerszer használtam már ezt a kifejezést? Tovább kéne lépnem, igaz?) ötletgyermekeim körében, és mintha pont rosszkor kezdene hatni egy dns-ben öröklött betegség, eldermedő, érzéketlenné váló tagjaimmal képtelen vagyok segíteni rajtuk.
Legalább olyan betegnek érzem őket, mint amilyen befejezetlen lenne ezt a bejegyzést, ha nem lenne itt ez az utolsó mondat.

Nem vagyok normális, igaz?

papírfiú

Néha magam alá gyűrődöm.