a (jel)kép

Volt egy képem otthon. Karácsonyra kaptam kirakóst, de hiába küzdöttem vele, nem haladtam. Többször felemlegettem, hogy milyen jó lenne, ha a család együtt rakná ki. Végül egy nap a nővéremék leptek meg azzal, hogy az utolsó darabjáig a helyére pakoltak mindent. Nagy volt az öröm, a kép le lett ragasztva, majd be lett kereteztetve. Sokáig a falat díszítette, aztán ahogy elköltöztem otthonról, megkapták a vendégeknek kiadott lakrészek, majd nemrég az egyik szobánkban találtam rá. Kihullottak belőle a darabkák.

Szar érzés volt látni.

életem háborgó

A hullámhegyre vágyok, amikor völgyben tengődök; tengerbe, mikor kabinban raboskodom; viharba, amikor nyugodt körülöttem a víz; óceánba, amikor egy pocsolyában pancsikolok; a forráshoz, amikor a torkolatba érek; hajóra, amint lábam tengerbe téved; talpam alá vizet, ami elnyelni képtelen, erre vágyok, erőm legyen végtelen;

Hullámok morajára vágyom, amikor szavam árja nem apad; hallgatóságra, mikor magányom posványában ragadok; néhány korty vízre, nyilván amikor szomjazok; szárazságra, ahogy fejem búbját áradás csiklandozza; apályra, amint életembe dagály köszönt; dagályra, ahogy fordul a hullámirány; hullámokra, ha feszített a víztükör; halandóságra, amikor vállamra különös teher ül, hadd legyek újra jelentéktelen, ezt kívánom én, bárcsak lenne megint minden a régi még;

Tutajra vágyom, amikor csak egy szál deszka sodor; szörfre, ha alám hajó kerül; barátokra, amikor nincs kivel mulatni; magányra, ha elránt a csorda; harci gályára vagy szellemhajóra, amikor a realitás talaján kell járnom, és professzionális kis vízi eszközre, amikor el kéne szakadnom a földtől... ami egy háborgón talán nem is olyan nehéz. :)

Felsorolásnak indult, de aztán néhol becsúszott egy-két kínrím. Akkor aztán volt challenge accepted, hogy így csinálom végig, de láthatjátok, hogy nem volt túl sok értelme. :D

álláskeresés

"Soha nem lesz normális munkám" - hangulat 0-24, pedig csak két napja kutatok. Az életem már újraértékeltem, helyesnek hitt döntéseim felülbíráltam. Többször is.

Fene.

Diploma

Kaptam egy kupont, nyelvvizsga birtokában értékesebbre váltható. BME done. :)

szakítás a gyakhellyel

Amikor a másfél órás beszélgetés végén a főnökasszonyom sírva búcsúzik el tőlem, olyankor azt érzem, hogy minden hibám és stiklim ellenére szerethető ember vagyok. Két órával (és részemről egy pohár borral, mert éljen az alkoholizmus!) később pedig részmunkaidős állásajánlattal keresett fel telefonon. Elmondása szerint a teljes főnökségi vezérkar rábólintott. Úgy tűnik, hogy akkor talán a munkám se (annyira) csapnivaló.

savanyúság?

Rá kellett jönnöm, hogy egyre szorosabb rokonlelkűséget érzek a lassan több, mint egy hónapja a konyhapulton melegedő befőttel. Együtt savanyodunk meg.

A kisfilm

A mai délutánomat, miután hazaértem a gyakorlati helyemről, és szokás szerint nagyon hamar magányomban maradtam a lakásban, kortárs magyar zeneszerzők között töltöttem. Hősök, Óriás, Brains, Subscribe, Irie Maffia. Néhány szám ragadt csak meg, és ahogy az én kezem az újrajátszó gombra, úgy ragadtak ezek hozzám a ma délutánra. Még nem tusoltam.

Ma hajnalra 8-9 óra alvással a hátam mögött ébredtem. Így sem maradhatott el a szemdörgölés, arcmasszírozás, fogyasztottam a gyakhely mindig kicsit leégett kávéját, de a pozitív különbség azért érezhető volt. Délutáni emelkedett állapotomban eljutottam a 80-as éveket idéző recsegő koncertfelvételek szintjére. Éppen egy Frenk kisfilm szólt a háttérben, amikor pattogni kezdett a távolban a levegő. Este lett addigra. A szekrényemnek dőltem, pont kilátva a függöny mentén, az Árkád #2 lapos teteje felett, egy távoli BudapestBank vörösen világító cégjelzése mögött figyeltem a tűzijátékot. Nagyjából negyed órás volt, szólt alatta a kisfilm a gépen, és Frenk mesélt arról, hogyan dobol, mi jár a fejében, hogyan alkot, mi ihleti... és megfogalmazódott bennem az a gondolat közben, hogy igazság szerint rengeteg energia tombol bennem. Kiélem a mindennapi írásmennyiségemben, az asztalon ledobolt underground zenében, néhány romkocsmázásban. Egyre inkább úgy érzem, hogy útkereső állomásom újabb állomása, hogy nem találok utat ahhoz, hogy ezt bármilyen módon egyeztessem az... elvárásokkal? A lehetőségeimmel? A... világgal? \o/

Hmm, a fejemben mindez sokkal jobban hangzott.

Nefelejtsél!

Bárcsak tudnám, hogy mit akartam leírni!

szenvedő szerkezet

Ha egyszer átszakadnak a gátak és határok, akkor azok már mindig át lesznek szakadva. Ez egy ilyen örök-érvényű-szerű dolog. Vagy legalábbis nehezen foltozható. És sok folt kell rá, mert gyakran felszakadhat. A lényeg, hogy már soha nem lesz olyan, mint régen. Vagy ahhoz nagyon király szabónak/ácsnak/kovácsnak kell lenni.

Utóhatás

Már nem csak a böngészőm, vagy a gépem, hanem a világ is akadozik? Vagy csak kihagyott egy pillanatra a rádióadás, én meg épp pislogtam? Nem szeretem, amikor múlik a kávé hatása.

MR2

Itthon ülök, tök egyedül. Az előbb még nem ez volt a helyzet, most viszont üres a ház. Ülök a gép előtt, és szól mellettem a Petőfi. A "Nagyon zene" című műsor megy éppen, zenei kritikák és véleményezések. Nem sokat értek belőle, de olyan tök kellemes, ahogy itt brummog mellettem a rádiós, közben chatelek... kajak úgy érzem, mintha lennék valahol.

Keménylegény

Még  hogy az életem nincs tele sikerélményekkel! Az előbb véglegesen szétnyűttem egy stresszlabdát.

Megvilágosodás

Szeretnék rendmániás lenni. Mennyivel könnyebb lenne már az életem egy pozitív addikcióval!

Az életem: vihar egy pocsolyában

Biztos voltam benne, hogy ez a mondat nem tőlem származik. Annyira megragadt a fejemben, ha napról napra nem is, de hetente vagy havonta előkerült, és azt vettem észre, a metrón állva őrlődök rajta; félhangosan elmotyogom, beázott cipővel, nem-tavaszi időjárásban hazafelé menet. Aztán ma képtelen voltam tovább tartani magamban, és itt van. Rákerestem google-ban, magyarul semmit nem dobott ki. Ezek alapján megkockáztatom: a gondolat egyedi.

Tudom, hogy apróságok a gondjaim, és én sem értem, miért fújom fel őket annyira, miért foglalkoztatnak. Miért esznek engem annyira belűről. Hülyeség! Olyan semmiségek! Mégis... állandóan a fejemben járnak. Úgy érzem: nem vagyok semmi az egész világban, összegyűlt pocsolya csak, egy budapesti járda hepe-hupájában lévő tócsa, amit összehordott a szél. Én mégis úgy érzem, nem én vagyok a vihar egyik terméke, a vihar bennem van. Azt hiszem, gondjaim vannak az ügyben, hogy elhelyezzem magam a világban. Ide nekem az útkeresős filmeket és néhány Kerouac könyvet.

újabb félév lezárva.

Iszonyatosan féltem tőle, hogy ez a posztom soha nem születhet meg. Mert miközben elfújod a huszonharmadik születésnapod összes gyertyáját, és azt kívánod, hogy ebben a félévben képes legyél minden tárgyadat magad mögött tudni, a tények azt ordítják a szemedbe, hogy ez messzemenően nem túl reális kérés. És leírhattam volna előre, hogy ezt kívántam, mondjuk az első lehetetlen sikereknél, amikor majd' kiugrottam a bőrömből, látva, hogy olyasmi sikerült, amiért lassan imádkozni sem mertem, de erre mondják azt, hogy ha elmondod, nem fog teljesülni. Nekem pedig rakat tárgyam, vizsgám és pótlásom volt még, ahol igen magas szerencsefaktorra volt szükségem. Rendre be is jöttek (és nem tudom, hogy tényleg nem a születésnapi kérés áldása dolgozott-e helyettem, és vitte a kezemet a papíron), amikor sorjáztak a sikerek. Szentül meg voltam győződve, hogy bukni fogok, és így még az a szégyenteljes pillanat is eljött, amikor magamban szentségeltem, hogy miért is sikerült mindenem?! Hiszen arra készültem, hogy csúszni fogok, voltak rá terveim, rengeteg tépelődtem miatta, de igyekeztem megbarátkozni vele, és elfogadni az elkerülhetetlent... Aztán kiderült, hogy francokat, az utolsó lehetőségeknél mindig sorra átcsusszantam! És ez remek volt, hihetetlen volt, fantasztikus volt... és senki nem értette, hogy ez nekem miért meglepetés. Mi másra számítottam, minthogy úgyis sikerül? Miért ne mennék át? Ugyan már!

És BUMM, így lett Ádámnak újabb lezárt féléve. Elvileg az utolsó következik.