Az életem: vihar egy pocsolyában

Biztos voltam benne, hogy ez a mondat nem tőlem származik. Annyira megragadt a fejemben, ha napról napra nem is, de hetente vagy havonta előkerült, és azt vettem észre, a metrón állva őrlődök rajta; félhangosan elmotyogom, beázott cipővel, nem-tavaszi időjárásban hazafelé menet. Aztán ma képtelen voltam tovább tartani magamban, és itt van. Rákerestem google-ban, magyarul semmit nem dobott ki. Ezek alapján megkockáztatom: a gondolat egyedi.

Tudom, hogy apróságok a gondjaim, és én sem értem, miért fújom fel őket annyira, miért foglalkoztatnak. Miért esznek engem annyira belűről. Hülyeség! Olyan semmiségek! Mégis... állandóan a fejemben járnak. Úgy érzem: nem vagyok semmi az egész világban, összegyűlt pocsolya csak, egy budapesti járda hepe-hupájában lévő tócsa, amit összehordott a szél. Én mégis úgy érzem, nem én vagyok a vihar egyik terméke, a vihar bennem van. Azt hiszem, gondjaim vannak az ügyben, hogy elhelyezzem magam a világban. Ide nekem az útkeresős filmeket és néhány Kerouac könyvet.