újabb félév lezárva.

Iszonyatosan féltem tőle, hogy ez a posztom soha nem születhet meg. Mert miközben elfújod a huszonharmadik születésnapod összes gyertyáját, és azt kívánod, hogy ebben a félévben képes legyél minden tárgyadat magad mögött tudni, a tények azt ordítják a szemedbe, hogy ez messzemenően nem túl reális kérés. És leírhattam volna előre, hogy ezt kívántam, mondjuk az első lehetetlen sikereknél, amikor majd' kiugrottam a bőrömből, látva, hogy olyasmi sikerült, amiért lassan imádkozni sem mertem, de erre mondják azt, hogy ha elmondod, nem fog teljesülni. Nekem pedig rakat tárgyam, vizsgám és pótlásom volt még, ahol igen magas szerencsefaktorra volt szükségem. Rendre be is jöttek (és nem tudom, hogy tényleg nem a születésnapi kérés áldása dolgozott-e helyettem, és vitte a kezemet a papíron), amikor sorjáztak a sikerek. Szentül meg voltam győződve, hogy bukni fogok, és így még az a szégyenteljes pillanat is eljött, amikor magamban szentségeltem, hogy miért is sikerült mindenem?! Hiszen arra készültem, hogy csúszni fogok, voltak rá terveim, rengeteg tépelődtem miatta, de igyekeztem megbarátkozni vele, és elfogadni az elkerülhetetlent... Aztán kiderült, hogy francokat, az utolsó lehetőségeknél mindig sorra átcsusszantam! És ez remek volt, hihetetlen volt, fantasztikus volt... és senki nem értette, hogy ez nekem miért meglepetés. Mi másra számítottam, minthogy úgyis sikerül? Miért ne mennék át? Ugyan már!

És BUMM, így lett Ádámnak újabb lezárt féléve. Elvileg az utolsó következik.