Az egész úgy kezdődött, hogy az utolsó napja volt már az évnek, már egész pontosan öt és fél órája volt már így, amikor felébredtem. Éles valami a szájban, a víz levert, a nyelvemmel érzem, hogy az első fogam csonka, darabkája már a kezemben. Fantasztikus ébredés volt. A történethez hozzátartozik, hogy egy gimis baleset miatt az első néhány fogam már nem igazi. Beültetésen gondolkodtunk, de a doki egyáltalán nem javasolta, mondván, hogy még növésben vagyok, így lett porcelán. Nos, a porcelán eltörött. Jó, persze, nem élethossziglanra adják, én meg már az első héten arcbataláltam magam mindenfélével (a leglehetetlenebb, amikor yoyózás közben először a szoba alig néhány hetes lámpáját sikerült kicsit megrepesztenem, majd riadt mozdulatomra saját számat küldtem meg), de mégiscsak reménykedtem abban, hogy azért négy(-öt?) évnél többet bír majd. Nem így lett, és emiatt nem is aludtam vissza egykönnyen. Nem is kellett volna, nyolc órakor csörgött a telefonom, az alsó vendégek hívtak: eltűnt hirtelen a meleg vizük. Apumat sikerült összevadásznom, csőtörésre gyanakodtunk. Időközben kiderült: a tűzhely szikráztatója is csütörtököt mondott. Innen már csak néhány óra választott el, hogy a baráti kör maradék tagja egyesével közölje: neki nem jó a szervezett szilveszter, igazából már nincsenek is a közelben.
Délutánra mi más maradt volna? Ismerkedés a letört fog helyével, mélabús hangulatban a tévé előtt ücsörgés, és gyenge próbálkozás, hogy eljussak egy másik társaság partijára, akiknek a meghívását pont ezért utasítottam el, mert a saját baráti körben akartam ünnepelni.
Befészkeltem apum mellé, bóbiskoltam, valami buta műsort néztünk, és miközben azon gondolkoztam, milyen jól is ellehetnék még itthon szilveszterkor, eljátszanék a gépen, amíg a többi buta műsort is sorra vesszük, aludnék - hiszen úgyis fáradtnak érzem magam, anya is mindig kérlel, hogy ne menjek sehova, jó lesz itthon közösen (és azt hiszem, hogy ezt nem csak én, de még ő sem hiszi el), és nem lenne jó ómen a következő évhez, ilyen passzívan kezdeni mindent... lassan nekiálltak érkezni az üzenetek. Kaptam levelet, kaptam SMS-t, érdeklődést, "majd én hozok neked, csak gyere", és miközben én és a délutánra kialakult rossz kedvem kikötött hajót alkotott az események sodrában, apum azt mondta: ugyan már, nem éreznéd itthon jól magad. Még fél óra van a vonatig, öltözz, és menj el. És basszus, ez volt az, amit szerettem volna hallani egész életemben, nem azt, hogy majd itthon együtt jól érezzük magunkat; nem azt, hogy időben gyere haza; nem azt, hogy úgyse éred már el a vonatot; nem azt, hogy úgysem sikerül... hanem, hogy menjél, gyerünk!
Meg se mertem nézni még egyszer, hogy mikor is indul a vonat, mert még a végén el sem indulok, csak rohantam le, és pont koppanóra érkeztem az állomásra, tulajdonképpen úgy szállhattam fel, hogy nagyon lassítanom se kellett. Fogadtak az állomáson, csatlakoztam a többiekhez, együtt mentünk tovább, és hatalmas bulit csaptunk estére, hajnali fél hétig nem is volt megállás, és akkor is csak egy órára... Oké, azért túlozni nem ér: egy óra múlva is csak azért éledt fel a társaság, hogy hazatérjen tovább alukálni az otthoni ágyban.
Azt hiszem, remek ómennel sikerült zárni az évnek az utolsó napját, egészen az utolsó pillanatokig. Ez így volt szép, hogy reggeltől sikerült végigjárni a szamárlétrát, és minden fokon megküzdeni Murphyvel és a hülyeségeivel.
Utólag is BÚÉK minden kedves olvasómnak! :)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése