Rá kellett jönnöm az előző félév zárása kapcsán, hogy ami boldoggá tesz, aminek örülök, amiktől egy kis időre képessé válok a föld felett járásra, azokról nehéz írni. Ennek élő prezentálása ez a blog (már amennyire egy blogot élőnek lehet tekinteni), hiszen a búskomor posztok jelentős előnyben vannak a "szép mosollyal indult a reggelem" típusúaknál. Pedig alapvetően igyekszem legalább a nap nem alvással töltött idejének minimum felét boldog dolgokkal eltölteni. Hogy nem látszik? Ja, nem látszik.
Elhatároztam a metrón... vagy akkor már hazafelé sétáltam? Mindegy, szóval úgy döntöttem, hogy megpróbálom veletek megosztani, milyen érzés is volt az első évemet zárni a BME-n. Egyetlen szóval: döbbenetes!

Átkerültem államira! - Nagyjából harmadszor vagy negyedszer olvashatjátok ezt a blogomon, de akik mellettem éltek a nyáron, azok napi szinten hallották ennyiszer. Az a tény, hogy a BME-GTK komm'-os szakán az évfolyamelsők között végeztem, talán számomra volt a legelképzelhetetlenebb dolog. Hiszen Ti is olvastátok a folyamatos siránkozásaimat: belegebedek a tanulásba, és semmi nem sikerül. Szarrávállalom magam, és fáradt vagyok, nincs időm tanulni. Egyáltalán van-e még értelme próbálkozni? Buktam...
Nagyjából ezek mentek. Tegnap rengeteg posztom újraolvastam, és furcsa, mert egészen kiment a fejemből, hogy nekem ez tényleg ekkora szenvedés volt. Rengeteg kétség, hogy tanuljak-e, van-e értelme az újravizsgázásnak, elég vagyok-e én ehhez.
Dilemmák: dolgozzak vagy inkább tanuljak? Vállaljak-e még, vagy adjam fel az eddigieket is.
És ezek után tényleg egy jó film főhősének éreztem magam, amikor végül minden sötétségen és árnyékon és ellenségen és a saját kételyeimen is átverekedve magam ott álltam, a mobilomat szorongattam, és azt az egy szót olvastam át újra és újra, amit a szüleim küldtek nekem sms-ben: "átvettek!" Volt még mellette néhány, olyanok, mint gratulálunk, meg három pont is talán... Ó, de a lényeg ez volt, hogy á t v e t t e k!! :D

Nagyjából ott helyben le tudtam volna venni magamról a mozis pólót, amiben épp dolgoztam, a műszakvezető arcába dobni, majd sátáni kacajt hallatva félmeztelenül kirohanni az épületből... nem. De azért elképzeltem, és nem lett volna rossz.
Teljesen megszűnt a motivációm dolgozni. Pedig a terveim szerint az egész nyarat átdolgoztam volna, mellette angol nyelvtanulás, nem megyek haza, végig maradok fenn Bp-en. Innentől ez nagyjából össze is dőlt. Hamarosan utaztam haza és... baromi nehéz volt átállni arra, hogy nem kell hajtani. Nem is tudom, hány nap kellett ahhoz, hogy egyáltalán ki tudjam aludni magam. Na jó, nagyjából olyan 2-3-4 napra emlékszem. És utána még kellett ahhoz egy kis idő, hogy felfogjam: tényleg nem kell tovább gürcölni, nincs többé izgalom emiatt, nincs feszültség: átkerültem. Hihetetlen volt!

Pedig voltak előzményei, amik alapján volt aki előre megmondta, hogy át fogok kerülni.

Az úgy történt, hogy pokoli hamar túlvoltam a vizsgáimon. Ez nem egészen rajtam múlott. Miután a második félévemet 3.6-os átlaggal zártam, ami nagyon sok minden, csak nem király, ezért teljesen feladtam a reményt, hogy átkerülhetek. Az esélytelenek nyugalmával vágtam neki a második félévnek. Nem készültem el időre a beadandókkal, nem tanultam a zh-kra, feladtam az elvem, hogy nem fogok puskázni, feladtam az elvem, hogy nem fogok csalni... sőt, még az az elvem is jócskán kopni kezdett, hogy nem gyújtok cigire. A környezetem elhanyagoltam, ha nem volt kedvem, nem mentem be előadásokra. Azért csináltam ezt, mert rájöttem: már nem is igazán tudom, mi tesz boldoggá. Állandóan az egyetemen járt az eszem, a feladatokon, hogy milyen plusszokat vállalhatnék még mellé... és rájöttem, hogy valójában én ezt nem is szeretem. Basszus, én szórakozni akarok! Leülni egy rohadt könyv mellé, és egész délután azt olvasni, mint régen. Beülni a gép elé, és csak játszani.

De még ilyen felfogás mellett is majdnem agyonnyomtak a vállalásaim. Nem tudom, mit tettem volna, ha továbbra is olyan mereven ragaszkodom az értékrendemhez, mint régen. Mert még így, hogy rájöttem: a késés egy remek dolog, mert végre nem én várok másra. Hogy egy vizsgára a legjobb dolog előtte nap nekiállni készülni, mert addigra a többiek úgyis felrakják a zanzásított, kijegyzetelt lényeget. Hogy néha ha leszarsz valamit, nem futsz utána, akkor hirtelen megfordulhat az egész, és Te leszel az, aki után érdeklődni kezd az a valami... Szóval még ilyen felfogással is ropogott a vállam a rám nehezedő súlyok alatt. Ahogy közeledett az év vége, úgy gyulladtak kis a kis vörös jelzőlámpák, mikből állok bukásra, milyen feladataim mennek a szakadék felé.
Én meg mit csináltam? Minden mindegy alapon akkor már munkát is vállaltam.

Számomra teljesen hihetetlen, hogy ebből hogy sikerült úgy kijönnöm, ahogy. Mert oké, azzal, hogy nem görcsöltem rá a dolgokra, néhány dologra, aminek a megoldása eddig mindig gondot jelentett, most csípőből meg lett oldva. Nem izgultam szénné magam, és így, hogy azt csináltam, ami tetszett, valahogy minden sokkal jobb lett. A lazaság segített olyan lehetetlen feladatok megoldásában is, amikor "házibuliból" hazaérve hajnali fél háromkor olvastam a tanár előző nap küldött levelét, hogy éjfélig van határidőm pótolni egy beadandót, vagy nem mehetek vizsgázni. Alapból két és fél órás késésben voltam, amikor olvastam, de addig ügyeskedtem, hogy másnap bizony bárhogy szidott is, beírta a hármasomat.
Az a trükközés, amit akkor csináltam, egy félévvel ezelőtt eszembe se jutott volna, de ha mégis, kapásból elvetem.

Pedig alapból úgy kezdődött, hogy vizsgákat se vehettem fel, mert nem utaltam át az egyetemnek a pénzt. Ennyire nem volt hajlandó, pedig már két hónapja pihent a számlámon az összeg. Annyira hihetetlen, de ez volt a szerencsém is: mire nekem is megnyitották a jelentkezést, két lehetőségem volt szinte minden vizsga kapcsán, vagy a legelső alkalomra megyek belőle vagy a legutolsóra.
A vizsgaidőszak nekem egy hét volt. Sőt annak is kb a fele. Szinte mindent vehettem fel első alkalomra. Tényleg ez volt a mázlim, mert így volt olyan vizsga, amelyikre alapból késve estem be, aztán a kezembe adta a tanár a lapot, és döbbenten végigolvastam... és úgy gondoltam, be is adhatom, ebből semmit nem tudok. Ott ültem felette, és a kifejezések idegenek voltak, csak nagyon messziről rémlett róluk valami... Kértem egy piszkozatlapot, mivel ezt mögöttem más is csinálta, és nekiálltam kijegyzetelni az információmorzsáim. Nagyjából fél órát adtam magamnak. Utána negyed óra pihi, addig karikázgattam őket, kulcsszavakat kerestem, ellentéteket állítottam fel, ha új dolog jutott eszembe leírtam. Nem akarlak untatni. A lényeg az, hogy baromi büszke voltam magamra, amikor beadtam a dogát. Soha nem olvastam át helyben még esszém, de ezúttal megtettem, és nekem dagadt a mellkasom. Ja, dagadt a mellkasom, aztán később meg égett az arcom: száz százalékos lett! Persze vizsga után meg ott sápítoztam én is, hogy elsőre nekem se jutott semmi eszembe. A következő vizsgákra már úgy készültek az emberek, hogy engem kérdezgettek, miből tanultam, miket olvastam át. Tiszta szégyen volt bevallani, hogy én a korábbi zh-k anyagát tanultam, de nem abba kérdezett bele. Hát akkor hogyan lett ötös? Hát... rémlett néhány beadandóm anyaga, amiket neki kellett írni.

Más vizsgát végigpuskáztam (a puskát úgy szereztem, hogy vizsga előtt végigmentem, kinek van, és akinek volt, azt elkértem, lefénymásoltam, még gyorsan összevagdostam és... így lett puskám), a beadandókat úgy másoltam, az utolsó alkalomra már végül nem is készültem belőle... abból sem buktam.

Apunak úgy meséltem otthon: végig úgy éreztem, hogy ez nem az érdemem.
Elolvastad Te is, ha idáig jutottál, most mondd meg: hát tettem én bármit is? Basszus, néha még puskát írni is derogált, nemhogy készülni! Az egész hihetetlen volt!
Úgy éreztem, hogy honnan fentről segítenek nekem. Tényleg.
Miután múlt nyáron újabb hozzám nagyon közelállót temettünk, kicsit megbolydult a fejemben minden. Eddig is sokat jelentett a nosztalgia, de akkor annyi kérdés merült még fel mellé a fejemben. Az idővel, az élettel, az értékekkel kapcsolatban. Úgy voltam vele: lassan engem ott fenn is ugyan annyian és ugyan úgy várnak, mint amennyien itt lenn a földön.

És most ebben az utolsó félévben mintha ők segítettek volna. Sodródhattam az árral, elengedhettem magam, feladhattam minden reményt, elmerülhettem a nihilizmusban... ők vittek magukkal. A törődésük ilyenkor is vitt tovább.


És csodás érzés volt, amikor megkaptam az sms-t. Épp dolgoztam. Tudom, hogy ezt már mondtam, de csak az elemek megismétlése miatt mondom el újra, hogy lásd, mennyire összejátszott végül minden: szóval túl voltam a vizsgaidőszakon, mindenen, és dolgoztam. Ott volt mellettem Viki, akivel ebben a félévben kezdtem lazán összejárni a "van kedved tíz perc múlva..." típusú kérdéseire minden további nélkül rávágni az "igen!"-t. Őt kértem meg, hogy vonuljon velem félre, csinálja meg addig a munkám, amíg felhívom a szüleimet, hogy tényleg? Az ő nyakába ugrottam, amikor azt mondták: tényleg! Anyám nem akarta elhinni, apum nem is hitte el, én magamon kívül voltam a boldogságtól...


Ah, igazából nem is tudom, hogyan zárhatnám már le ezt az egészet. Félek, hogy nem jött át mindaz a megkönnyebbülés, boldogság, öröm, szabadság, ami a félévemet, a gondolkodásmódomat (ami még így is inkább a konzervatív, zárkózó irányba dől), a tapasztalataimat mind-mind átitatta. Pedig nagyon el akartam mondani nektek, egy igazán örömposztot leírni, hogy talán nem is lesz többször ilyen az életemben, utoljára volt velem mindez... de akkor is, egyszerűen fantasztikus volt!


És köszönöm mindenkinek, aki az égből szurkolt nekem, és köszönöm mindenkinek, aki innen a földről is szorított értem, gondolt rám. Jó veletek! Sőt! :)