...és most meséljek? Mesélek, mert szükségem van rá, szeretnék nektek elmondani valamit. Szóval mesélni fogok, és a mesém a születésnapomról szól majd, mert nagyon érdekes dolog történt velem: egy álomvilágba csöppentem, ahol olyan valaki is üdvözölt például, akit épp mostanában kezdtem elengedni.
Avagy hogy pontosítsak: nyilván ott kezdődött a mi történetünk egy új szakasza, amikor olyat tett, amit korábban még soha, mert miközben a Balaton partján búcsúzkodtunk bátyámmal a szüleinktől, mert indulni készültünk vissza a nagy és zavaros Budapestre, szóval miközben éppen a búcsúpuszik váltottak gazdát, ő is megnyalta a kezem. És akkor már voltunk orvosnál, pontosan tudtuk, hogy legfeljebb hónapjai vannak hátra, sőt amióta ezt mi is, és rajtunk keresztül ő is tudta, sokkal rosszabban nézett ki, mégis leguggoltam elé, és azt mondtam, hogy ne vicceljen, tőlem nem kell elbúcsúznia, ígértem is talán, hogy mi még látjuk egymást. Ha ígértem is, nem tarthattam be, és neki lett igaza: ott lett volna a búcsúnak helye és ideje. Másnap hiába hívtam édesanyámat, ő csak azt mondta, pont ettől félt, hogy amint beér a házba, csörög a telefon, és én leszek a vonal túlsó végén - hát így is lett. Mert hiába kértem, hogy had legyek ott az én kutyám mellett, amikor elaltatják, ez nem így lett. Pedig ő az én kutyám volt, én pedig az ő gazdája, mert szerethette és törődhetett vele az egész család, és lehetett apum a falkavezér, mégiscsak én voltam az, akivel egész délutánokat játszott át, akiért bármilyen lelkes csapatot otthagyott, egyetlen parancsszó nélkül át tudtunk játszani, bujócskázni, kergetőzni, labdázni hosszú órákat a házunk feletti erdőben. Jogom lett volna ott lenni vele, amikor elmegy. Évekkel később is még csak pedzegettem, hogy pontosan mit is jelentett nekem. Azt tudom, hogy én nem búcsúztam el tőle, és hiába vagyok tisztában azzal azóta, hogy pontosan ez nyitott ki engem a kutyák felé, ez a "le nem zárult kapcsolat", ez volt az, ami miatt elkezdtem foglalkozni a nevelésükkel, eljárni kutyaotthonokhoz, örökbefogadó napokra önkénteskedni, ez oldotta fel bennem végül a félelem nagy részét az utcán sétáltatott kutyákkal szemben, akkor is az, hogy nem búcsúzhattam el tőle igazán, sebet hagyott bennem. És talán én lepődtem meg a leginkább, amikor az évek aztán tényleg segítettek, és bár lassan, de tényleg gyógyulni kezdett a dolog. Nem a motiváció veszett el, továbbra sem hiszi el egyik ismerősöm se azt a figyelmet, amivel a körülöttem látható kutyákra vagyok képes fókuszálni, egyszerűen tényleg kezdtek elfogyni... pl az álmok, amikben ő szerepelt.. vagy mégsem ő volt az? Hát, nagyjából így csúszott össze jelenlegi kutyánk, Dögesz képe az én régi kutyáméval és ment még hozzá minden éjszakára az aznapi aktuális kutyasztárom. Amennyire ágáltam az ellen, hogy ez az új kutyus bármikor is akár csak volt kutyám temérdek beceneve közül egyet is birtokoljon, annyira nem vagyok most biztos abban, hogy nem hívtam már az én kutyámat is merő szeretetből Dögesznek. Nem arról van szó, hogy elfoglalta volna a helyét, hiszen ez nem történhet meg. Ez már csak abból is látszik, hogy Dögesz nem az én kutyám, míg a kutyus, akiről eddig főként szó volt, ő az enyém volt.
És mire ideáig jutottam az időben, szépen halmozódtak az emléktárgyak körülöttem. Nem tudok már más fotóról a gépemen és kiírt cédéken is lévőkön kívül, amin akár csak a füle botja szerepelne. Elcsakliztam bátyámtól a keretezett, nyomtatott fényképét is, kis vitrinben őrzöm, közvetlenül a novelláskötet mellett, amelyben az én nevem és vele együtt írásom is szerepel: a történet pontosan az én kutyámról szól, de akkor még annyira szégyelltem, hogy az én írásszínvonalamon az ő témáját dolgozzam fel, hogy még a nevét is megváltoztattam. Mára tudom, hogy ez nevetséges dolog volt. A pályázatot pedig megnyertem, vele az elsőt, így amit azért írtam, hogy kiadjam magamból, az most már örökké a polcomon pihen. Kibontakozó kutyamániámnak köszönhetően először egyre több mindenben kerestem őt, majd ahogy egyre több mindent láttam, úgy kezdtem pl a megismert kutyákban nem az enyémet viszontlátni, hanem saját magukat, az egyéniségüket.
Nemrég pedig eljött az a pillanat, hogy az ágyamon ültem, és a Nosztalgiának nevezett szekrényem szívét, avagy a vitrinezett részét néztem. Ott gyűlik sok kacat, emlék, számomra kedves, de igazából már haszontalan lom... és arra gondoltam, hogy talán lassan ideje lenne ott is rendet rakni. Aminek a helye már máshol van, azt dobozba tenni, és elpakolni. Hazaküldeni - oda, ahová való. Otthonra. Nem pedig a budapesti állandó jelenembe.
Az az igazság, hogy először megint csak néhány embernek akartam ezt elküldeni. Mert nem akartam megbántani azokat, akiket esetleg megbánthatok ezzel a bejegyzéssel. Most már viszont úgy gondolom, jobb, ha ők is látják és olvassák, ha olvassák, hogy mi is zajlik bennem annak kapcsán, ami a születésnapomon történt. Tudjátok, amikor olyasvalakivel is találkoztam, akit már régen nem láttam viszont más kutya szemében: a saját kutyámat. Hatalmas fali képet kaptam róla! Beszélgettem már erről a szüleimmel, de pont előtte nap - tudván, hogy ugye képet fogok kapni nővéreméktől - kezdtem ecsetelni anyumnak, hogy remélem nem egy idegen kutya arcképét kapom majd meg. Mert most képzeld el, hogy odaadják egy idegen ember festményét - szép-szép, de mégis mit kezdesz vele? A másik félelmem, igen félelmem, pedig az volt, hogy a saját kutyusom arcképét kapom meg. Mert én is tudom, hogy van olyan kép, ahol ő van a középpontban, bár én karolom át a nyakát éppen, és a szájában ott az örök és elmaradhatatlan labda - aminek szerepét azt hiszem aktuálisan épp egy rágott, de annál masszívabb fadarab töltötte be -, vagy ott vannak azok a képek, amiket anno én is kiraktam avatarnak, ha éppen arra volt szükségem, hogy ő nézzen vissza rám. Tehát tényleg készültek remek képek róla, de... és itt jött a de. Mert féltem attól, hogy pont akkor, amikor meglepve tapasztalatom, mennyire nem része már ő a kutyákhoz fűződő gondolataimnak, és hogy már elgondolkozom azon, talán a hozzá fűződő pótlékoknak sincs helyük már az életemben, pont akkor kapjam meg őt. Ha nem is teljes életnagyságban, de alapos munkával felnagyítva. Ismerem a fotót, amit használtak, bár idő kellett, amíg rájöttem, hogy azon éppen az eldobott labda után hallgatózik, bár azt gyanítja, hogy a labda trükkös módon bizony nem lett eldobva. Úgy éreztem, hanem is őt, valami hozzá nagyon hasonlót kaptam vissza, és bár nem sírtam, nyeltem azért néha egy-két nagyobbat, és sokszor a kezembe vettem a képet, és csak néztem. Mit mondja, nagy hatással volt rám!
Beszélgettünk róla, a szokásairól, az élelmességéről, a kezelhetőségéről, az alkalmazkodásáról, a vele kapcsolatos vicces történetekről - lassan tényleg nem is fogunk emlékezni egyetlen rossz tulajdonságára se, mondjuk, azt hiszem tényleg nem volt neki túl sok. Viszont a képét nem tudtam magammal vinni nővéreméktől. Ahogy például a vasalódeszkát sem, amit szintúgy születésnapomra kaptam ( - és kértem), az ok pedig igen egyszerű: hogyan vigyem magammal? Így egyelőre maradtak nővéreméknél, akik aztán majd idővel áthozzák nekünk. Pontosabban: nekem.
Nagy segítségemre volt az, hogy most mindezt megírhattam nektek. Egyrészt remélem, most már nővéremék is érteni fogják, miért nem tervezem, hogy az a kép a budapesti lakás falán lógjon, örökké a jelenembe ragadva. Helyette arra gondoltam, úgyis jó ideje már egy kis átrendezésre érik az otthoni-otthoni szobám. És ha leesik az első hótakaró, akkor pontosan ugyan úgy fog festeni majd az alsó házunk udvara, ahol már nem is lakunk, ahogy anno még akkor régen, amikor a kép készült. És arra gondoltam, otthon a kezemben tartom majd ezt a képet ott, ahol készült, és a hótakaró fölé emelem, és így kattanhatna az újabb fényképezőgép, hogy megörökítse, amikor a kereten keresztül megint ott ül előttünk a kutyánk, és füleli a labda hangját, bár sejti, hogy az a labda sose lett eldobva.
Akkor, úgy érzem, akkor fog majd minden aztán a helyére kerülni. Aminek pedig otthon a helye, annak otthon is kéne már lennie.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése