Hol is hagytam abba az előzőt? A kutyatámadásoknál.
Ez a sétáltatás egy sarkalatos pontja, hogy amint Blökesz másik kutyát vesz észre, akár látja, akár csak a szagát érzi, már harci pózba vágja magát, bundáját lehetőségeihez mérten borzolja és morog. Nem túl kedves dolog, és nem is vicces, amikor a nyaraló városi lehozza ide a dobbermanját, aminek egyetlen picike ugrás lenne csak a kerítés... már ha egyáltalán van kerítés.
Blökesz hiába érkezett ide nagyjából másfél-két éve, a kezdetben totálisan nyugodt és a többi kutyával barátságos négylábúnk hamar a nyaraló állatok céltáblájává vállt. Bár nem kellett ahhoz nyaralónak lenni, hogy egy kutya ránk ugorjon, helyi kutyapárossal is vívtunk már csatát. Blökesznek pedig fél év, és nagyjából 3-4 támadás elég volt, hogy a sarkára álljon... ez pedig nem feltétlenül volt a legjobb döntés.
Vannak kedvencei. Például az a labrador nőstény, akivel együtt szoktunk túrázni, gazdástól, mindenestül nyaranta, vagy az a törzskönyvezett goldi, amelyik pár napig nálunk lelt otthonra nemrég. De másokkal szemben meglehetősen nagy ellenszenvvel viselkedik, főleg, ha sétáltatás közben találkoznak. A dolgon pedig nem segít, ha nagy kerítés van a kettejük között.
Mivel a dolog öngerjesztő folyamat (anyum minél jobban fél a kutyával, Blökesz annál harciasabban megy neki a többi fajtársának), ezért megpróbálom ott megszakítani, ahol nagyobb a befolyásom: a kutyánál.
Blökesz már ott tart, hogy nemhogy megtartani nem lehet, néha addig hergeli magát, hogy két lábon állva dől neki a póráznak, csak jusson közelebb az éppen kiszemelt áldozatához. Így elvetettem a szelíden morgásblokkolós rántásos módszert, és a következővel próbálkoztam: van egy nagydarab németjuhász az egyik utcában, aki merő kötelességből ugat, valószínűleg tanították. Ő volt az én első számú célpontom, már csak azért is, mert apummal gyakorta sétáltunk arra a kutyával, és igazán dühítő volt, amikor már a kesztyűm szakadt, annyira húzta a pórázt a kutya. Jó, persze, a kesztyű sem volt mai gyártmány, de na, azért bőr volt. :D
Apum jót szórakozott a próbálkozásomon, már csak azért is, mert előre elképzelte, ahogy a németjuhász gazdái az ablakból néznek minket, és értetlenkednek, miért hergelem a kutyájukat. A módszerem a következő volt, igen egyszerű: valahányszor Dögesz túljutott az összeugatás morgásos részén, és acsarkodni kezdett volna, megfordultunk. Sajnos az öt lépés nem volt elég, hogy a kutya lenyugodjon, én meg nem voltam annyira felkészülve, hogy hirtelen tízre emeljem a számát, ezért ad hoc módon sétáltunk mindig vissza jópár lépést. Ott megálltunk, én háttal a németjuhásznak, Dögesz pedig előttem. Megvártam, amíg abbahagyja a morgást - megjegyzem: ez meglepően gyorsan ment, két-három másodperc alatt a lehetőségekhez mérten teljesen nyugodt lett -, és ekkor újra elindultunk. Figyeltem, hogy az út másik oldalán menjünk, és én legyek a két kutya között. Azt hiszem, hogy negyedik nekifutásra tudtunk úgy átmenni, hogy Dögesz csak magában morgott, de nem ugatott fel, és a pórázt sem rángatta. Ekkor jött a következő akadály, a két házzal odébb lakó lábcirkáló, aki persze már rég a kapuban várt minket. Süket lett volna, ha nem hallja meg az ugatásokat. Nála is párszor el kellett ezt játszani, végül Dögesz úgy vezette le a feszültséget, hogy bár alig morrant egyet-kettőt, majdnem letépte a karomat, úgy húzott, közben fújtatott, és leszegte a fejét, mint valami amerikai-focis buldózer.
Sajnáltam, hogy se jutalomfalat se semmi ilyesmi nem volt nálam, így maradt az "okos" és a "nem" szavak alkalomhoz illő váltogatása. Azóta egyetlen hatalmas sikerélményem volt, amikor szabadon eresztettem, és bár teljesen váratlanul érkezett az egyik (hatalmas lyukakkal megszakított kerítés túloldaláról) társ az összeugatáshoz, hívásra ott tudta hagyni, és visszajött hozzám. Bár ha arra járunk, azóta se morog, csak a farkát lengeti, hiába nem érkezik a másik kutya, szóval valószínű, hogy ő havernak könyvelte el.
Most, hogy tél van, ráadásul hétköznap, a kutyák száma meglehetősen lecsökkent, előfordul, hogy még ott se találkozunk semmilyen házőrzővel, ahol eddig mindig volt egy vevő négylábú a közös acsarkodáshoz. Így egyelőre itt megrekedt a dolog. Persze Blökesz így is a frászt tudja rám hozni. Általában én figyelek séta közben arra, honnan jön kocsi, hol lesz kutya, merre nem szabad menni, ésatöbbi. Nemrég azonban egy különösen kihalt részen sétáltunk, amikor a kutya váratlanul fülelni és figyelni kezdett, majd kezdődött is a morgás. Nem láttam semmit, gyorsítottunk, és otthagytuk az utcát, lefordultunk a következő sarkon. Csakhogy Blökesz megint nekikezdett.
Nagyon valószínű szerintem, hogy pontosan ezt a félelmet érzi bennünk, és ezért vállt ilyen harciassá. Nem csodálom. Amióta igyekszem dinamikusabbá tenni a sétánkat, gyakran odafigyelek a lépteimre. Hogy ne kalandozzak, legyen egy ritmusa, amihez a kutya tud alkalmazkodni. De feltűnt, hogy amint valami felugat nem messze tőlünk, vagy ismeretlen, de erős zajt hallok egy teljesen kihalt környéken, az hagyján, hogy megrezzenek, de a séta ritmusa is megtörik. Nem kell észkombájnak lenni hozzá, hogy ha nincs is igaza Cesar Millannak, és a kutya nem is érzi az emberi energiákat, akkor is elég valószínű, hogy se nem annyira süket, se nem annyira ostoba állat nincs, aki rá ne jönne, hogy itt történt valami, megszűnt (még ha egy pillanatra is) a nyugalom. Főleg, amikor igazából két dologgal kommunikálok vele főként séta közben. A pórázzal (két rántás, ha ott kell hagynia a szagot; és a megállítás, valahányszor húzza a pórázt) és a lépteimmel (milyen gyorsan kell haladni; és merre megyünk). Innentől kezdve pedig azt hiszem, csak miattunk csinálja.
Talán ezért lepődött meg annyira, amikor a nyár folyamán megvolt az a pillanat egy séta során, hogy kritikán felüli kutyával sikerült összeakadni, és kritikán felüli volt ebből azoknak a száma is, akik gazda nélkül nekünk ugrottak. A legutolsó közülük az egyik helyi jóbarátom nagyszüleinek a kutyája volt, amivel ráadásul még játszottam is régen, nagyon jót labdáztunk, erre nem kiszökik utánunk? Elegem lett, és én magam léptem a két kutya közé, rákiáltva a töpszlire. Nem emlékeztem a nevére, azt hiszem, csak annyit kiáltottam dühöm (és ijedtségem) teljes kiéléseként, hogy "mész vissza", de addig annyira csak Blökeszre koncentrált, hogy tényleg nem maradt más választása. Nem csak ő volt meglepett, Blökesz is értetlenül nézett rám, hogy ez honnan került elő. Eddig ugyanis legnagyobb bátorságom az volt, hogy amikor két vele egy nagyságú kutya előbukkant a semmiből, majd leteperte (ha sétálok Blökesszel, a szülők általános reakciója ha gyerek van náluk: "nézzétek, mekkora kutya!" Ugyan ez a gyerekek oldaláról: "apa nézd, egy óriáskutya." Szóval a vele egyméretű kutya az... elég nagy), hogy bikából belerúgtam a torkára pályázó kutya oldalába (aki erre nyögött egyet, majd folytatta a fojtogatást). Nem voltam sikeres, de nekem még ettől is, meg mondjuk nem kicsit úgy egyébként a történektől is remegett egy ideig a lábam.
Mindenesetre nagyon remélem, hogy mire a nyár eljön, sikerül túljutni ezeken a reakciókon. Már találkoztunk olyan kutyával, ami a legnagyobb örömmel jött oda Blökeszhez, míg az képes lett volna nekiugrani, ha nem tartjuk meg a pórázt. Még nem igazán vagyok jó a kutyák testbeszédében, de az én szememben az márpedig mindenféle rossz szándék nélkül jött oda. Persze tévedhetek is. Mindenesetre jó lett volna, ha már az az eset is másként alakul.
Apum jót szórakozott a próbálkozásomon, már csak azért is, mert előre elképzelte, ahogy a németjuhász gazdái az ablakból néznek minket, és értetlenkednek, miért hergelem a kutyájukat. A módszerem a következő volt, igen egyszerű: valahányszor Dögesz túljutott az összeugatás morgásos részén, és acsarkodni kezdett volna, megfordultunk. Sajnos az öt lépés nem volt elég, hogy a kutya lenyugodjon, én meg nem voltam annyira felkészülve, hogy hirtelen tízre emeljem a számát, ezért ad hoc módon sétáltunk mindig vissza jópár lépést. Ott megálltunk, én háttal a németjuhásznak, Dögesz pedig előttem. Megvártam, amíg abbahagyja a morgást - megjegyzem: ez meglepően gyorsan ment, két-három másodperc alatt a lehetőségekhez mérten teljesen nyugodt lett -, és ekkor újra elindultunk. Figyeltem, hogy az út másik oldalán menjünk, és én legyek a két kutya között. Azt hiszem, hogy negyedik nekifutásra tudtunk úgy átmenni, hogy Dögesz csak magában morgott, de nem ugatott fel, és a pórázt sem rángatta. Ekkor jött a következő akadály, a két házzal odébb lakó lábcirkáló, aki persze már rég a kapuban várt minket. Süket lett volna, ha nem hallja meg az ugatásokat. Nála is párszor el kellett ezt játszani, végül Dögesz úgy vezette le a feszültséget, hogy bár alig morrant egyet-kettőt, majdnem letépte a karomat, úgy húzott, közben fújtatott, és leszegte a fejét, mint valami amerikai-focis buldózer.
Sajnáltam, hogy se jutalomfalat se semmi ilyesmi nem volt nálam, így maradt az "okos" és a "nem" szavak alkalomhoz illő váltogatása. Azóta egyetlen hatalmas sikerélményem volt, amikor szabadon eresztettem, és bár teljesen váratlanul érkezett az egyik (hatalmas lyukakkal megszakított kerítés túloldaláról) társ az összeugatáshoz, hívásra ott tudta hagyni, és visszajött hozzám. Bár ha arra járunk, azóta se morog, csak a farkát lengeti, hiába nem érkezik a másik kutya, szóval valószínű, hogy ő havernak könyvelte el.
Most, hogy tél van, ráadásul hétköznap, a kutyák száma meglehetősen lecsökkent, előfordul, hogy még ott se találkozunk semmilyen házőrzővel, ahol eddig mindig volt egy vevő négylábú a közös acsarkodáshoz. Így egyelőre itt megrekedt a dolog. Persze Blökesz így is a frászt tudja rám hozni. Általában én figyelek séta közben arra, honnan jön kocsi, hol lesz kutya, merre nem szabad menni, ésatöbbi. Nemrég azonban egy különösen kihalt részen sétáltunk, amikor a kutya váratlanul fülelni és figyelni kezdett, majd kezdődött is a morgás. Nem láttam semmit, gyorsítottunk, és otthagytuk az utcát, lefordultunk a következő sarkon. Csakhogy Blökesz megint nekikezdett.
Nagyon valószínű szerintem, hogy pontosan ezt a félelmet érzi bennünk, és ezért vállt ilyen harciassá. Nem csodálom. Amióta igyekszem dinamikusabbá tenni a sétánkat, gyakran odafigyelek a lépteimre. Hogy ne kalandozzak, legyen egy ritmusa, amihez a kutya tud alkalmazkodni. De feltűnt, hogy amint valami felugat nem messze tőlünk, vagy ismeretlen, de erős zajt hallok egy teljesen kihalt környéken, az hagyján, hogy megrezzenek, de a séta ritmusa is megtörik. Nem kell észkombájnak lenni hozzá, hogy ha nincs is igaza Cesar Millannak, és a kutya nem is érzi az emberi energiákat, akkor is elég valószínű, hogy se nem annyira süket, se nem annyira ostoba állat nincs, aki rá ne jönne, hogy itt történt valami, megszűnt (még ha egy pillanatra is) a nyugalom. Főleg, amikor igazából két dologgal kommunikálok vele főként séta közben. A pórázzal (két rántás, ha ott kell hagynia a szagot; és a megállítás, valahányszor húzza a pórázt) és a lépteimmel (milyen gyorsan kell haladni; és merre megyünk). Innentől kezdve pedig azt hiszem, csak miattunk csinálja.
Talán ezért lepődött meg annyira, amikor a nyár folyamán megvolt az a pillanat egy séta során, hogy kritikán felüli kutyával sikerült összeakadni, és kritikán felüli volt ebből azoknak a száma is, akik gazda nélkül nekünk ugrottak. A legutolsó közülük az egyik helyi jóbarátom nagyszüleinek a kutyája volt, amivel ráadásul még játszottam is régen, nagyon jót labdáztunk, erre nem kiszökik utánunk? Elegem lett, és én magam léptem a két kutya közé, rákiáltva a töpszlire. Nem emlékeztem a nevére, azt hiszem, csak annyit kiáltottam dühöm (és ijedtségem) teljes kiéléseként, hogy "mész vissza", de addig annyira csak Blökeszre koncentrált, hogy tényleg nem maradt más választása. Nem csak ő volt meglepett, Blökesz is értetlenül nézett rám, hogy ez honnan került elő. Eddig ugyanis legnagyobb bátorságom az volt, hogy amikor két vele egy nagyságú kutya előbukkant a semmiből, majd leteperte (ha sétálok Blökesszel, a szülők általános reakciója ha gyerek van náluk: "nézzétek, mekkora kutya!" Ugyan ez a gyerekek oldaláról: "apa nézd, egy óriáskutya." Szóval a vele egyméretű kutya az... elég nagy), hogy bikából belerúgtam a torkára pályázó kutya oldalába (aki erre nyögött egyet, majd folytatta a fojtogatást). Nem voltam sikeres, de nekem még ettől is, meg mondjuk nem kicsit úgy egyébként a történektől is remegett egy ideig a lábam.
Mindenesetre nagyon remélem, hogy mire a nyár eljön, sikerül túljutni ezeken a reakciókon. Már találkoztunk olyan kutyával, ami a legnagyobb örömmel jött oda Blökeszhez, míg az képes lett volna nekiugrani, ha nem tartjuk meg a pórázt. Még nem igazán vagyok jó a kutyák testbeszédében, de az én szememben az márpedig mindenféle rossz szándék nélkül jött oda. Persze tévedhetek is. Mindenesetre jó lett volna, ha már az az eset is másként alakul.
2 megjegyzés:
Érdekes, hogy az én kutyámnak is csak egy-két kedvence van, például az alattunk lévő utcában egy keverék kutyuli, akivel éjjelente konkrét párbeszédeket folytatnak, keresztül ugatva az utcát és az éjszakát. :D A többi kutyával viszont még nem sikerült, és ahogy elnézem, nem is nagyon akar barátságba kerülni ;)
Nagy élvezet olvasni a beszámolóidat, úgyhogy várom a folytatás(oka)t! :)
Biztos élvezi mindenki, aki a két kutya között lakik. :D
Ezek szerint ez nem egyedi eset, jó tudni róla. Lesem az alkalmakat, amikor még pötyöghetek. Ritka alkalmak itthon.
Megjegyzés küldése