Itthon vagyok, mivel előző alkalommal egész jól működött az, hogy itt próbáltam tanulni, ahol legalább egy kutya van a környezetemben.
Délután négyre érkeztem, farkas éhesen, de elhatározva: ha törik, ha szakad, átmegyek azon a rohadt mik-makon. Apuék kijöttek elém az állomásra, majd miután hazaértünk, anyum kifaggatott, mégis hogyan akarok nekiállni tanulni. Később két órával enyhe utalást tett rá, hogy még mindig nem álltam neki (már meleg lehet a szoba, ahol tanulni akartál). Este nyolcra megvolt a második utalás is (megkérdeztem apum, van-e kedve egy sakkjátszmához. anyum dörmögött, hogy talán nem ezzel kéne tölteni az időt). És két pillanattal ezelőtt hagyta el a szobát, ahová belépve első kérdése: tanulsz? Majd miután meglepve közöltem, hogy nem, kijelentette, hogy rendben, bár ő nem tudja, akkor miként lesz elég időm felkészülni a vizsgára, mert jobb, ha nem felejtem el: ők fizetik a tanulmányaimat.
Hat órát töltöttem eddig itthon, és már harmadik alkalommal volt érezhető feszültség köztünk a levegőben. Apum hiányolta, hogy nem azt mondom: itthon vagyok, hanem azt, hogy velük vagyok. Úgy tűnik, ennyi kellett hozzá. Most már tényleg úgy érzem: itthon vagyok.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése