Ő az a zenész, akit sosem mertem igazán felvállalni: amikor az Embergyermeket, vagy az Idegen érzést énekelte a Tarzanban, amire nővérem jóvoltából ülhettem be kölyökkoromban, először nem panaszkodtam a hőemelkedés és a rosszullét miatt, olyan sikerrel, hogy senki nem tudta, milyen beteg vagyok. Aztán kamaszkoromban elkísért a Hűség, a Keresem az utam, a Nagyvárosi angyal. És persze előtte-utána állandóan ott volt az Ilyenek voltunk, vagy az Induljon a banzáj. Közben nem volt megállás és az Utolsó mohikán megint visszatekintett kicsit a Conquistradorok idejében, sőt A kezdet előtt-re. Aztán jött a számomra kicsit kényszerérett Minden most kezdődik el, meg a Még közelebb, pedig tényleg hatalmas és hozzá méltó zárás volt az Utolsó hangos dal. Most pedig mégis itt van újra, nyálasabb mint valaha, és egyértelműbb a mondanivalója, mint bármikor is. Ettől függetlenül hallgatom. Örülök, ha hallom a rádióban, de esténként szívesebben hallgatok meg tőle otthon egy Ismerj fel-t, vagy egy Alig hittedet. A lényeg, hogy számomra akkor még "ákos" annyit jelentett: Ikon.
Here Is The House
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése