régi ismerős

Ezt még megírom, aztán ebéd.
Szóval ahogy a cím is mutatja: régi ismerős. Van pár ilyen. Van pár barát, meg barátnő - mármint régről -, de a legtöbbje... maradjunk az osztálytársnál, bár ez a kifejezés sem elég steril ahhoz, hogy bemutassa a kapcsolatunkat. Az általános iskolai ismertségek nagy része túl rég volt ahhoz, hogy fenntartsuk, így mióta az iwiwet nem használom, róluk se nagyon hallok. És valahogy így vagyok a középiskolai ismertségek egy nagy részével. Csak őket annyira nem is hiányolom. Mert valahogy sikerült már a legelején elszúrnom az osztálytársakkal az ismerkedést, és ennek okán hamar a sarokban, meg néma csöndben találtam magam. Talán kellett is nekem valamennyire az a két év, amit így töltöttem el, mert annyi idő alatt érett kőkeménnyé bennem a tudat, hogy ez az egész viselkedés baromi távol áll tőlem. Mármint az, hogy sarkokban gubbasszak, saját magányomban. És ekkor határoztam el magam, hogy én igenis jófej vagyok. Meg szerethető. Jó haver, és van beszélőkém. Meg előadási képességem. És én még könnyen is barátkozok, hogy a fene enné meg őket. Szóval két év kellett ahhoz, hogy ezeket eldöntsem magamban. A következő két évben megbarátkoztam más osztályokkal, csatlakoztam egy őrült és családias néptánckörhöz, alapítottam egy tiszavirágéletű, de majdnem egy fellépést megért zsonglőrcsapatot, világokat álmodtam és létrehoztam egy sokáig tök jól menő honlapot is, kisebb közösséget toborozva mellé (jó, az utolsók már messze nem csak az én érdemeim.) De a saját osztályomban sosem szólaltam meg. Főleg, mert addigra a minket tanító tanárok is két részletre váltak abból a szempontból, hogy bírnak-e a sajátos meglátásaimmal, vagy sem. A legdurvább, hogy egyesek határozottan az osztály gonosz bandavezérének hittek, aki még órán is a csajokat cseszegeti, de... az ilyen emlék az, amin utólag tök jót vigyorog az ember. Szóval szükség van erre is.
Mindezek után nagyon szükségem volt arra a fősulis nagyon meleg fogadtatásra, amiben részesültem. Az más kérdés, hogy volt, aki szerint ez kapásból le is rítt rólam. Illetve szükségem volt arra is, hogy végre elszakadhassak az otthontól. Ezzel együtt pedig végre magam mögött hagyjak szülőket, a falumat, középiskolát, tanárokat, zsonglőr- és tánccsoportot, ismerősöket és... osztálytársakat.

Most jól érzem magam. Sőt néha határozottan remekül. Nem mondom, hogy az elején nem remegtek jópárszor a térdeim, mikor saját lábra kellett állnom, de rengeteg dolgot kipipálhattam azóta az életben, és bár lépésről lépésre (ahogy én szeretem) haladok előre, de lassan már tanulok futni is, és bízni önmagamban, meg a képességeimben és... Najó, ha nem akarok ennyire szentimentálisan fogalmazni, hogy azóta élem az életem, és tetszik, ami van.
És erre talán fél órája sincs, hogy feltűnt egy régi ismerős az egyik közösségi oldalon. Nem vészes a lány, de... egyszerűen nem érdekel. Hagyjon békén. Nem vagyok kíváncsi rá. De jelenleg még küzdök az elutasító gombbal. Kicsit olyan ez, mint menekülni mindenféle sz@r múlt elől.