egy hét magány

Végül nem lett belőle egy hét, de annyinak indult: kedden hoztak fel nővéremék Budapestre, és akkor még úgy volt, hogy hétfőn fog bátyám feljönni utánam. Azonban nem így lett, elvileg már úton is van, hamarosan érkezik. Vasárnap van.
Bevallom, nem féltem ettől a hosszú időtől, amit tök egyedül töltöttem el. Na nem arra gondolok, hogy éjszakánként kísértethangokat hallanék a folyosóról, és ettől rettegtem volna, hanem inkább a befordulástól. Az a helyzet, hogy két éve még egy egyedül töltött délután is elég volt ahhoz, hogy odavágjon estére. Hiába, olyan családból jöttem, ahol mindig van otthon valaki, mindig van élet, mindig van valaki még a házban. Ehhez képest épp a múlt héten segített rájönni Anna, hogy mi is az a különös üresség-érzés, ami nagyon zavart. Ez a fajta üresség, amikor tudod, hogy valamit elvesztettél, de nem tudod, hogy mi az. Kb, mint amikor az ember az elmúlt gyerekkor felett kesereg, csak abban az esetben azt is tudja, hogy mi veszett el. A beszélgetés során nem kellett sok hozzá, hogy Anna rávezessen: már egyáltalán nem zavar az, ha egyedül kell lennem. Akár napokig. Sőt kezdem élvezni az így eltöltött időket, nincs motiválatlanság, elanyátlanodás, stb.
Mégis, kicsit tartottam az egy hét magánytól, azonban nem lett belőle semmi különös: még mindig élek. Ugyan a tanulnivalóval lemaradtam (enyhe befordulás azért megfigyelhető volt), de azért csak sikerült kibírni. Csütörtökön még találkoztam Tücsökkel, de egyébként ennyi: teljes magány. Hát, ezt is kipipáltam. Nem tudom, hogy örülnöm kéne-e neki, hogy ennyire kezdek hozzászokni az egyedülléthez, vagy sírni miatta, de... hát, ez van.