2010. június 3., csütörtök

nem olvasol?!

Mostanában több ismerősömet is letámadtam az alábbi kijelentésemmel: te nem olvasod a blogom.
Szeretnék írni egy picit a reakciókról, mert néha kicsit csalódtam a válaszolóban, és a motivációról, amely a kérdés hátterében állt.

Tudom, hogy nem olvassa azok közül mindenki a blogom, akinek megadtam a linkjét. Meglehetősen kevesen vannak azok, akiknek saját kezűleg pötyögtem be egy levélbe, és aztán kattintottam az elküldés gombra, de azóta is általános félreértésként könyvelem el, hogy azt hiszik: ezzel köteleztem is őket a blog olvasására. Fityfenét!
Ez a bejegyzésem most kicsit ellentmond majd önmagának, mert az olyan embereknek szól, akik nem olvasnak. De azért leírom, mert régóta böki a csőrömet ez az egész blogkövetésesdi, és hátha másnak is van véleménye a témáról.
Én is voltam blogolvasó. Sőt kezdetben csak az voltam, szerintem mindenki így kezdi. Volt, hogy hónapokig nem néztem arra a blogra, aminek a linkjét megkaptam az írójától, aztán amikor mégis belekukkantottam (újabb és újabb felszólítások után), akkor egyetlen éjszaka alatt az összes bejegyzést elolvastam az elejétől a végéig, mert annyira baromi jól csinálta a srác. Aztán ahogy ez megvolt, lezártnak tekintettem az egészet, megint nem érdekelt a dolog. Szóval én valahogy így kezdtem, és ebből nőttem ki magam idővel saját blogossá, aki mostanra mindig kíváncsian várja, hogy kedvenc blogjaira mikor kerülnek ki újabb bejegyzések.
Ezt csak azért írtam le, hogy kicsit alá legyen támasztva az, amit mondani akarok: a legnagyobb hülyeség azt gondolni, hogy besértődök, ha nem olvasol. Vagy olvasnak. Érted. Mert én sem csüngtem régen mások blogjain, néha még akkor se igazán értettem, hogy mit akar, amikor azt szerette volna, hogy ugyanmár, kommenteljek, ha olvasom.
Igyekszem elűzni magamtól mindenfajta lila ködöt arról magamban is, hogy mennyire élvezhető a blogom. Tudom, hogy régen határozottan nem voltam betűvirtuóz, és most is csak igyekszem, meg próbálkozok. Tudom, hogy a blogom erősen az _én_ felé hajlik, és nem írok semmi különösebb okosságot, vagy olyat, ami közérdeklődésre tartana számot.
Had ne mondjam még el, hogy milyen elméleteim vannak még magamról. Remélem, hogy további felsorolások nélkül is érthető, hogy hova akarok kilyukadni: még csak megmagyaráznod sem kell, hogy miért nem olvasol.
Akinek elküldöm a blogom linkjét, azt általában ismerem valamennyire. Tudom róla, hogy ő éppen bulizós életet él, ő meg elvan a maga kis buborékjában - szóval ha csak felszínesen is, de azért vannak a barátaimról némi ismereteim. Ne higgye senki azt, hogy a blogom olvasása vagy éppen nem olvasása határozza majd meg a kapcsolatunkat. Jaj, nemár, tényleg van, aki szerint ha bevallja nekem, hogy nem, tényleg nem olvas, akkor azon nyomban "öri hari", és "nekerülj a szememelé"? Bahh...

És akkor most, hogy ezeket tisztáztuk, legyen szó még kicsit a kérdésem által kiváltott reakciókról:
- Baromi rosszul esik a "nemértem, hogy mitkérdezel" típusú válaszolás. "Van blogod?" "De hiszen mondtad, hogy törölted." "Ja, hogy csak az egyiket a kettőből?" Megbeszéljük, hogy igen, és átküldöm neki újra a másik blogom címét is, mert állítja, hogy törölte, pedig szívesen olvasna. "Jaa, hogy ez! Ez még megvolt! Azt hittem, hogy tök újat kezdtél azóta."
A beszélgetés itt kezd baromi kellemetlen ívet venni, mert ezek után továbbra sem hajlandó elmondani, hogy nem, tökre nem érdekli, helyette jönnek az ilyenok: "Bocsi, nem mentettem el a linket, elküldöd újra?" "Most egy másik gépnél vagyok, itt nincs meg, linkeled?"
A legrosszabb azonban az, amikor elküldöm neki, válaszol is rá, majd ha egy hét múlva megint megkérdezem, akkor váltig állítja, hogy ő nem kapott semmit.
Nagyon vacakul esik, amikor olyan ember nem képes bevallani, hogy nem érdekli a blogom, aki már azt is láthatta, hogy nagyon örültem neki, amikor elmondta az igazi véleményét az írási képességeimről, és semmi nem változott közöttünk, sőt csak jobban adok a véleményére azóta is.
- A másik, amikor még nagyot csalódok, ha jön a magyarázkodás és az esküdözés. Előtte talán még ellő ő is párat a fentiek közül, majd amikor ezeken is túlvagyunk, akkor jön az, hogy most baromi fáradt, de holnap eskü elolvassa. És tudom, hogy ha ő ígér valamit, akkor betartja...

Az ilyen válaszok helyett az az igazán szívet melengető, amikor a kérdés után hamarosan ott a válasz: "bocsi, de nem." És a világ megy tovább. Nincs sértődés. Nem csak rokonom tudta már ezt mondani, hanem olyan ember is, akivel még soha nem találkoztam, és az msn meg a telefon tartja közöttünk havi egyszer az összeköttetést.
Elmondom megint, mert mostanában ez a dolog nagyon sokat foglalkoztat: inkább mondd, hogy nem, de ne ringass tévhitekbe. Főleg, ha úgy tűnik, hogy barátok vagyunk.

2 megjegyzés:

pitypang írta...

Tőlem még soha nem kérdezted meg, szóval ezt most nem veszem magamra (pedig én mindig _mindent_ mamgamra és per vagy _célzásnak_ veszek, mert ez illik a személyiségemhez XD). Egyébként meg gondolj arra, hogy nem akarnak megbántani... lehet, hogy tényleg nem olvassák, és ők érzik magukat kellemetlenül, és inkább kisiklanak a válaszadás elől. Amúgy fura, mert például az én blogomra mindig úgy találnak rá az emberek, hogy elvileg nem akarnám, most is csak karcon és deviantarton van fent a linkje, ehhez képest még egy csoporttársam is elém állt a múltkor (aki fent sincs tudtommal egyiken sem), hogy milyen negatív vagyok xD. Szóval nekem ez fura, ennek ellenére jólesik, amikor kommenteltek... ez meg még furább, ugye? Jaj :D.

chim írta...

A válasz egyszerű: kérdés nélkül is mondtad (méghozzá a blogodon), hogy tök pró vagy az életemből. Innentől kezdve én nem kérdezgetek semmit. :D
És szoktam én arra gondolni, hogy nem akarnak megbántani, meg ilyesmi, de amikor már kamuznak azért, hogy le ne bukjanak? Szóval az azért már nem esik jól.
Szerintem tök nem fura, ha jól esik, hogy egyesek valahogy vadásszák a blogod. :D

Megjegyzés küldése