Ha elég stílusosak akarnak lenni a Fiction Kultnál, akkor holnapután érkeznek a végeredményeknek legalább az egyik fele.
❃
4 éve
2010. június 29., kedd
2010. június 24., csütörtök
köszönöm!
Rientől kaptam, és ki kell tennem valahová, ahol sokáig megmarad, tehát a legjobb helye a blog. Idézet:
"Ne a múltad határozza meg azt, hogy ki vagy, de legyen része annak, amivé válni akarsz!"
Köszönöm! :)
"Ne a múltad határozza meg azt, hogy ki vagy, de legyen része annak, amivé válni akarsz!"
Köszönöm! :)
lehetőségek
Szeretnék ide most egy zeneszöveget bemásolni, ami arról szól, hogyan rohad szét a semmittevésben az ember lelke, miközben az idő fütyörészve, lehetőségek tömegét árulva elsétál mellette, de sajnos zenei ismereteim (vagy a szűkös memóriám) nem teszik ezt lehetővé.
Ó, és a korábbi bejegyzésem megfejtése:
Oroszlánkirály
Ha vennék tőle lehetőséget, akkor idővel fizetnék. Pont van annyim, hogy elég lehetőséget vegyek a felkészüléshez, és ne kelljen félnem a csütörtöki szóbelitől.
Ó, és a korábbi bejegyzésem megfejtése:
Oroszlánkirály
ezredszer is
Annyira közhelyesnek érzem, mert ezerszer elmondtam már, de minden olyan időszakban, amikor az akarat alárendelődik a muszájnak, úgy érzem, hogy lángra kapnak a vágyak, és pernye száll körülöttem. Egyetlen dolog vigasztal, gyerekkoromból visszhangzik most és mindenkor: a hamu alatt új éled sarjad.
Na miből van az utolsó mondat?
Na miből van az utolsó mondat?
2010. június 23., szerda
tételek
Egy szavam se lehetne, hiszen egyetlen tételt sem dolgoztam ki, de amikor ilyen mondatokkal találkozom, vagy hangosan felnevetek, vagy inkább megnézem, hogy van-e valami a neten:
"Cél: a kíváncsiskodó újságírók kielégítése." Az újságírók kielégítése? Hmm... nem inkább az újságírók kíváncsiságának kielégítése? Nem mindegy. :)
"Cél: a kíváncsiskodó újságírók kielégítése." Az újságírók kielégítése? Hmm... nem inkább az újságírók kíváncsiságának kielégítése? Nem mindegy. :)
előnyök
A betegségben egyetlen dolgot bírok nagyon: az érzékelés megváltozását. Ahogy átalakul a világ, amikor a tested beteg, és néha szétcsúsznak a dolgok. Nem csak a bőrödön kívül, hanem azon belül is.
Persze nem mindig üdvözlöm örömmel ezeket.
Persze nem mindig üdvözlöm örömmel ezeket.
pff
Ez az egész, hogy mindig a kulcsfontosságú pillanatokban betegszem le, annyira az én stílusom...
Miután az éjszakát melegítőben vacogtam át a paplan alatt, álladóan orrot fújva és krákogva, elég biztosnak érzem, hogy bizony szépen lebetegedtem megint. A dolog több megközelítésből is fájdalmas: holnap találkozhatnék végre Annával, de így lehetséges, hogy csak egy gyors villámlátogatás lesz belőle. Készülni kéne a szóbelire, de mivel a fejem lüktet, a szemem lángol, az orrom állandóan folyik, levegőt nem nagyon kapok, ráadásul hol melegem van, hol citerázom, ezért igen nehezen tudom rávenni magam, hogy tanuljam a tételeket. Helyette inkább fekszem, amiből meg előfordul, hogy alvás lesz. Vagy ha netán mégis tudom olvasni, akkor sem sokat fogok fel belőle.
Valószínűleg meg kéne látogatnom a közeli gyógyszertárat, egyrészt lázmérőt venni, másrészt kérni valami köhögés elleni gyógyszert, amely nem lép reakcióba a coldrexszel. Jó lenne, ha láthatna egy orvos is, bár nem tűnik többnek ez az egész egy megfázásnál (amit mégis mikor szedtem össze?! Mikor??!), de szó sem lehet arról, hogy én most hazautazzam. Szóval... marad a vacakolás, imádkozás, reménykedés, gyógyszerszedés.
Miután az éjszakát melegítőben vacogtam át a paplan alatt, álladóan orrot fújva és krákogva, elég biztosnak érzem, hogy bizony szépen lebetegedtem megint. A dolog több megközelítésből is fájdalmas: holnap találkozhatnék végre Annával, de így lehetséges, hogy csak egy gyors villámlátogatás lesz belőle. Készülni kéne a szóbelire, de mivel a fejem lüktet, a szemem lángol, az orrom állandóan folyik, levegőt nem nagyon kapok, ráadásul hol melegem van, hol citerázom, ezért igen nehezen tudom rávenni magam, hogy tanuljam a tételeket. Helyette inkább fekszem, amiből meg előfordul, hogy alvás lesz. Vagy ha netán mégis tudom olvasni, akkor sem sokat fogok fel belőle.
Valószínűleg meg kéne látogatnom a közeli gyógyszertárat, egyrészt lázmérőt venni, másrészt kérni valami köhögés elleni gyógyszert, amely nem lép reakcióba a coldrexszel. Jó lenne, ha láthatna egy orvos is, bár nem tűnik többnek ez az egész egy megfázásnál (amit mégis mikor szedtem össze?! Mikor??!), de szó sem lehet arról, hogy én most hazautazzam. Szóval... marad a vacakolás, imádkozás, reménykedés, gyógyszerszedés.
2010. június 22., kedd
katasztrófa
A mai napok borzalmai már tegnap este elkezdődtek. Nem volt elég, hogy estére úgy éreztem, mintha valami végigégette volna a tüdőmet, ráadásul has- és némi fogfájás is jelentkezett néha. A marha nagy fáradságommal együtt sem tudtam éjfél előtt elszakadni a géptől, ráadásul hiába feküdtem el, temérdek alkalommal felébredtem, rosszul éreztem magam, és még gyomorgörcsöm is volt. A helyzet reggelre sem változott: alig bírtam kikelni az ágyból a rossz közérzetemmel, és az érzéssel, mintha minden légvételkor valami nagyon is fizikai dolog csúszna végig a tüdőmig. Erőm se volt enni, de azért megpróbáltam magamba gyömöszölni valamit, pedig majdnem kihátráltam a konyhából, amikor megláttam a mosogatóban tornyosuló edényeket... rájöttem, hogy tegnap nem mosogattam el. Minimal Reggelit ettem, azaz cornflakes-et tejjel. Na nem mintha ez jólesett volna, csak tudtam, hogy kell bennem lennie valaminek. Aztán... nem tudom, hogy mikor volt velem ilyen utoljára: visszafeküdtem az ágyba. Adtam magamnak fél órát, addig erőt gyűjtöttem, és elhitettem magammal, hogy nem is fáj annyira semmim, és nem is vagyok vacakul. A furcsa az volt viszont, hogy miután felkeltem, hol fáztam, hol melegem volt, tehát lehetséges, hogy mégis megalapozott a rosszullétem. Mindenesetre sikerült némi rendet rakni a szobámban, hogy legalább a gép elé le lehessen ülni (a legfontosabb - de csak azért persze, mert abban vannak a tételek), majd a konyhában is szétcsaptam a mosatlanok között. Bár az ebédhez kellett volna boltba is mennem, végülis megoldottam egy tál levessel, aminél többet nem is kívántam, és így a boltot is kihagyhattam. Elhatároztam, hogy vacsira mit fogok csinálni, h tudjuk enni bátyámmal, és aztán még másnap is vihessen magával vmit. Aztán hiányzik néhány óra az életemből. Azt tudom, hogy filmet néztem, meg néha csak úgy szenvedtem egy kicsit, de meg nem tudnám mondani, hogy mikor mi történt.
Mindenesetre lementem a boltba, természetesen nem vettem meg mindent, amit venni akartam, mert elfelejtettem. Nagy örömömre találkoztam Tücsökkel, aki kijelentette, hogy "Most nem jó, bocsi", majd le sem lassítva elment mellettem. Így jutottam haza, ahol felfedeztem, hogy a... hát, fene se tudja... jesszus... lehet, hogy már négy napja is van, hogy kihúztam a fagyasztót, és nem dugtam vissza. Mindezt egy pár cseppes beázás miatt, amely a fagyasztó hosszabbítója mellett csinált tócsácskát. Ennyire béna is csak én lehetek. Így megoldódtak a kajás problémáin, bár ha négy napja már így ott vannak, akkor lehet, hogy kis is lehet minden befagyasztott ételt dobni... ráadásul így az is mehet a szemétbe, aminek ma jár le a szavatossága, így még épp fel akartam használni...
És még nincs vége a napnak. Mindenesetre most bevettem egy szopogatóst, hátha az kiszedi legalább a torok, tüdő, nemtudom fájást. Bárcsak úgy lenne vége a napnak, hogy végeztem az Ik tételekkel... mind a hússzal, amiből eddig csak 7-at olvastam.
Mindenesetre lementem a boltba, természetesen nem vettem meg mindent, amit venni akartam, mert elfelejtettem. Nagy örömömre találkoztam Tücsökkel, aki kijelentette, hogy "Most nem jó, bocsi", majd le sem lassítva elment mellettem. Így jutottam haza, ahol felfedeztem, hogy a... hát, fene se tudja... jesszus... lehet, hogy már négy napja is van, hogy kihúztam a fagyasztót, és nem dugtam vissza. Mindezt egy pár cseppes beázás miatt, amely a fagyasztó hosszabbítója mellett csinált tócsácskát. Ennyire béna is csak én lehetek. Így megoldódtak a kajás problémáin, bár ha négy napja már így ott vannak, akkor lehet, hogy kis is lehet minden befagyasztott ételt dobni... ráadásul így az is mehet a szemétbe, aminek ma jár le a szavatossága, így még épp fel akartam használni...
És még nincs vége a napnak. Mindenesetre most bevettem egy szopogatóst, hátha az kiszedi legalább a torok, tüdő, nemtudom fájást. Bárcsak úgy lenne vége a napnak, hogy végeztem az Ik tételekkel... mind a hússzal, amiből eddig csak 7-at olvastam.
2010. június 21., hétfő
világvége
Lehetséges, hogy a Sparklehorse teszi, de valószínűsítem, hogy inkább a többiekkel folytatott beszélgetés: legszívesebben fülhallgatóval a fejemen, a fal felé fordulva feküdnék a paplan alatt. Magyarán osztozom Liza világvége hangulatában.
2010. június 18., péntek
enyhe mazochizmus megfigyelhető
Ma is egyedül voltam egész nap, és az este sem lesz ez másként. Valami számomra is rejtélyes és megmagyarázhatatlan okból mégis úgy gondolok a szombat reggelre, ami nem fog az ágyban érni. Úgy gondolom, hogy nem alszom majd, vagy ha mégis, akkor dél körül fogom csak kinyitni a szemem. Talán az a sok program zavart be, amiket erre a hétvégére és a jövő hétre terveztem be, illetve az a holnapi zánkai műsor, amiről tegnap beszélgettem pár ismerőssel. Mindenesetre nem bánnám azt, ha nem itthon érne az este, csak ahogy sötétedik, úgy egyre kevesebb az esély.
Végülis ez nem is lenne nagy baj, ha legalább tanulnék - merthogy ezért vagyok itt fenn, és nem másért. De most az a leghőbb vágyam, hogy valaki átkaroljon. A haja cirógassa a vállamat, miközben a fülelem érzem, hogy mikor vesz levegőt, és mikor fújja ki. Kezeit csúsztassa a vállaimra, és öleljen át majd... kezdjen őrülten rázni, azt ordítva, hogy T A N U L J Á M ÁR B A Z Z D M E G!! Szerencsétlen szemét lustaság!! :@:@
Végülis ez nem is lenne nagy baj, ha legalább tanulnék - merthogy ezért vagyok itt fenn, és nem másért. De most az a leghőbb vágyam, hogy valaki átkaroljon. A haja cirógassa a vállamat, miközben a fülelem érzem, hogy mikor vesz levegőt, és mikor fújja ki. Kezeit csúsztassa a vállaimra, és öleljen át majd... kezdjen őrülten rázni, azt ordítva, hogy T A N U L J Á M ÁR B A Z Z D M E G!! Szerencsétlen szemét lustaság!! :@:@
régi ismerős
Ezt még megírom, aztán ebéd.
Szóval ahogy a cím is mutatja: régi ismerős. Van pár ilyen. Van pár barát, meg barátnő - mármint régről -, de a legtöbbje... maradjunk az osztálytársnál, bár ez a kifejezés sem elég steril ahhoz, hogy bemutassa a kapcsolatunkat. Az általános iskolai ismertségek nagy része túl rég volt ahhoz, hogy fenntartsuk, így mióta az iwiwet nem használom, róluk se nagyon hallok. És valahogy így vagyok a középiskolai ismertségek egy nagy részével. Csak őket annyira nem is hiányolom. Mert valahogy sikerült már a legelején elszúrnom az osztálytársakkal az ismerkedést, és ennek okán hamar a sarokban, meg néma csöndben találtam magam. Talán kellett is nekem valamennyire az a két év, amit így töltöttem el, mert annyi idő alatt érett kőkeménnyé bennem a tudat, hogy ez az egész viselkedés baromi távol áll tőlem. Mármint az, hogy sarkokban gubbasszak, saját magányomban. És ekkor határoztam el magam, hogy én igenis jófej vagyok. Meg szerethető. Jó haver, és van beszélőkém. Meg előadási képességem. És én még könnyen is barátkozok, hogy a fene enné meg őket. Szóval két év kellett ahhoz, hogy ezeket eldöntsem magamban. A következő két évben megbarátkoztam más osztályokkal, csatlakoztam egy őrült és családias néptánckörhöz, alapítottam egy tiszavirágéletű, de majdnem egy fellépést megért zsonglőrcsapatot, világokat álmodtam és létrehoztam egy sokáig tök jól menő honlapot is, kisebb közösséget toborozva mellé (jó, az utolsók már messze nem csak az én érdemeim.) De a saját osztályomban sosem szólaltam meg. Főleg, mert addigra a minket tanító tanárok is két részletre váltak abból a szempontból, hogy bírnak-e a sajátos meglátásaimmal, vagy sem. A legdurvább, hogy egyesek határozottan az osztály gonosz bandavezérének hittek, aki még órán is a csajokat cseszegeti, de... az ilyen emlék az, amin utólag tök jót vigyorog az ember. Szóval szükség van erre is.
Mindezek után nagyon szükségem volt arra a fősulis nagyon meleg fogadtatásra, amiben részesültem. Az más kérdés, hogy volt, aki szerint ez kapásból le is rítt rólam. Illetve szükségem volt arra is, hogy végre elszakadhassak az otthontól. Ezzel együtt pedig végre magam mögött hagyjak szülőket, a falumat, középiskolát, tanárokat, zsonglőr- és tánccsoportot, ismerősöket és... osztálytársakat.
Most jól érzem magam. Sőt néha határozottan remekül. Nem mondom, hogy az elején nem remegtek jópárszor a térdeim, mikor saját lábra kellett állnom, de rengeteg dolgot kipipálhattam azóta az életben, és bár lépésről lépésre (ahogy én szeretem) haladok előre, de lassan már tanulok futni is, és bízni önmagamban, meg a képességeimben és... Najó, ha nem akarok ennyire szentimentálisan fogalmazni, hogy azóta élem az életem, és tetszik, ami van.
És erre talán fél órája sincs, hogy feltűnt egy régi ismerős az egyik közösségi oldalon. Nem vészes a lány, de... egyszerűen nem érdekel. Hagyjon békén. Nem vagyok kíváncsi rá. De jelenleg még küzdök az elutasító gombbal. Kicsit olyan ez, mint menekülni mindenféle sz@r múlt elől.
Szóval ahogy a cím is mutatja: régi ismerős. Van pár ilyen. Van pár barát, meg barátnő - mármint régről -, de a legtöbbje... maradjunk az osztálytársnál, bár ez a kifejezés sem elég steril ahhoz, hogy bemutassa a kapcsolatunkat. Az általános iskolai ismertségek nagy része túl rég volt ahhoz, hogy fenntartsuk, így mióta az iwiwet nem használom, róluk se nagyon hallok. És valahogy így vagyok a középiskolai ismertségek egy nagy részével. Csak őket annyira nem is hiányolom. Mert valahogy sikerült már a legelején elszúrnom az osztálytársakkal az ismerkedést, és ennek okán hamar a sarokban, meg néma csöndben találtam magam. Talán kellett is nekem valamennyire az a két év, amit így töltöttem el, mert annyi idő alatt érett kőkeménnyé bennem a tudat, hogy ez az egész viselkedés baromi távol áll tőlem. Mármint az, hogy sarkokban gubbasszak, saját magányomban. És ekkor határoztam el magam, hogy én igenis jófej vagyok. Meg szerethető. Jó haver, és van beszélőkém. Meg előadási képességem. És én még könnyen is barátkozok, hogy a fene enné meg őket. Szóval két év kellett ahhoz, hogy ezeket eldöntsem magamban. A következő két évben megbarátkoztam más osztályokkal, csatlakoztam egy őrült és családias néptánckörhöz, alapítottam egy tiszavirágéletű, de majdnem egy fellépést megért zsonglőrcsapatot, világokat álmodtam és létrehoztam egy sokáig tök jól menő honlapot is, kisebb közösséget toborozva mellé (jó, az utolsók már messze nem csak az én érdemeim.) De a saját osztályomban sosem szólaltam meg. Főleg, mert addigra a minket tanító tanárok is két részletre váltak abból a szempontból, hogy bírnak-e a sajátos meglátásaimmal, vagy sem. A legdurvább, hogy egyesek határozottan az osztály gonosz bandavezérének hittek, aki még órán is a csajokat cseszegeti, de... az ilyen emlék az, amin utólag tök jót vigyorog az ember. Szóval szükség van erre is.
Mindezek után nagyon szükségem volt arra a fősulis nagyon meleg fogadtatásra, amiben részesültem. Az más kérdés, hogy volt, aki szerint ez kapásból le is rítt rólam. Illetve szükségem volt arra is, hogy végre elszakadhassak az otthontól. Ezzel együtt pedig végre magam mögött hagyjak szülőket, a falumat, középiskolát, tanárokat, zsonglőr- és tánccsoportot, ismerősöket és... osztálytársakat.
Most jól érzem magam. Sőt néha határozottan remekül. Nem mondom, hogy az elején nem remegtek jópárszor a térdeim, mikor saját lábra kellett állnom, de rengeteg dolgot kipipálhattam azóta az életben, és bár lépésről lépésre (ahogy én szeretem) haladok előre, de lassan már tanulok futni is, és bízni önmagamban, meg a képességeimben és... Najó, ha nem akarok ennyire szentimentálisan fogalmazni, hogy azóta élem az életem, és tetszik, ami van.
És erre talán fél órája sincs, hogy feltűnt egy régi ismerős az egyik közösségi oldalon. Nem vészes a lány, de... egyszerűen nem érdekel. Hagyjon békén. Nem vagyok kíváncsi rá. De jelenleg még küzdök az elutasító gombbal. Kicsit olyan ez, mint menekülni mindenféle sz@r múlt elől.
ÖrökEzüst teszt
Morgue blogján akadtam még ezer éve erre a tesztre, amelyet, ha jól értek, ő készített, és saját művének, az ÖrökEzüstnek a részét képezi. A teszt nem egyszerű, ezért inkább linkelem. Szóval köszi Mourge!
Remélem, hogy a Ti tetszésetek is elnyeri, és akkor... lássuk.
1. Mi az első dolog, amit felébredéskor teszel?
Felnyögök, majd visszaalszom.
Kiválasztom, hogy mit veszek fel, tusolok…
Reggelizek; kinyitom az ablakot és beengedem a friss levegőt.
Berakok valami zenét vagy DVD-t, hogy életet verjek magamba.
2. Sok barátod van?
Rengeteg! De sajna még mindig túl kevés.
Van pár, akikben megbízhatok, meg néhány felszínesebb haver.
Igen. Valamiért kedvelnek az emberek.
Nem. Sőt néha úgy érzem, az a néhány sem igaz barát.
3. Mi a legrosszabb tulajdonságod?
Meggondolatlanul hülyeségeket csinálok, aztán meg magyarázkodok.
Túl sokat adok mások véleményére. Vagy szerinted nem?
Hajlamos vagyok túlzottan megbízni másokban. (De eddig bejött... kb.)
Miért, van jó is? / Mi az, hogy „rossz tulajdonság”? Már a kérdést sem értem! (aktuális hangulattól függően)
4. Mitől félsz?
Csúszómászók, ízeltlábúak, undorító egyéb izék… Pfuj!
Hogy elveszítem a barátaim meg a nehezen megszerzett népszerűségem. (xDD Lényegében igen, de nem ebben a csomagolásban. :D)
Úgy nézek én ki, mint aki félni szokott?!
Nem tudom. Pár dolgot utálok, de még semmi igazán rémítővel nem találtam magam szembe.
5. Milyen szokásod miatt féltenek néha mások?
Makacsság, fejjel a falnak…
Önpusztítás RULZ!!!
Hogy túl naiv vagyok, és egyszer valaki kihasznál és tönkretesz.
Hogy egyszer halálra fogyózom/gyúrom/plasztikázatom magam...
6. Ha mesehős lennél, ki szeretnél lenni?
Tündér a Csipkerózsikából.
Hattyúkirályfi. (Hehe, nyugisan és jólétben élni a tó közepén. :D Bár nem tudom, hogy melyik mesében van ez.)
A legkisebb kecskegida. A farkast kútbafojtós fajta.
A farkas.
7. Fájdalmas, de nem súlyos sérülés ér. Mit teszel?
Ellátom.
Jajgatok, hátha valaki megsajnál. (xDD Teljes önsajnáltatás. :D)
Elmormogok egy szitkot, majd gyorsan leragasztom.
Dühöngök.
8. Mit iszol a leggyakrabban?
Gyümölcslevet vagy forró csokit.
Kólát vagy energiaitalt.
Ásványvizet vagy shake-et.
Zöld teát vagy limonádét.
9. Melyik természeti kép tetszik a legjobban?
Szivárvány a rét felett.
Párás esőerdő.
Magányos fa egy síkságon.
Hegyik patak mohás kövek között.
10. Sorban állsz egy hivatalban. A mögötted álló anyuka hiába csitítja síró gyermekét. Mit teszel?
Felrakom a fülhallgatómat, és hangos zenével kizárom a külvilágot.
A tükröződő kiadóablakban lecsekkolom a séróm, és flörtölni kezdek a mellettem lévő sorban álló pasival/csajjal.
Sík ideg leszek, és... szólok a nőnek, hogy kussoltassa el a kölykét nem csinálok semmit.
Magam elé engedem őket, és kukucskálósat játszom a picivel.
11. Ha megkérdezik, mit kérsz szülinapodra, karácsonyra stb., mi a legjellemzőbb válaszod?
Parfüm, márkás ruhák, kiegészítők. Olyasmi, ami éppen menő, és valószínűleg a Cosmoból/Playboyból néztem ki.
Kütyü és bizgera, új videókártyától az érintőképernyős telefonig bármi, ami pittyog, nyomkodható és hi-tech.
Semmit. Nem szeretek ajándékot kapni.
Amire éppen szükségem van (ruha, cipő, stb.), vagy valami jópofa. De a tuti biztos választás: könyvutalvány.
12. Kiskorodban...
Mindig egyedül játszottam. Vagy úgy se.
Meg voltam őrülve a csúcskategóriás játékokért. Mindig is dzsippes Action-Manre, Star Warsos LEGOra.
Állandóan megvertem a többieket társasban.
Általában egy 8-10 fős csoportban voltam megtalálható.
13. Mindig van nálad...
Rágó, parfüm/deo, tükör, telefon.
Papírzsepi, ragtapasz, nassolnivaló, lakáskulcs.
Telefon, mp4, bankkártya. (Bankkártya eléggé nem, többi stimm.)
Cigi, öngyújtó, boxer/pillangókés.
14. Öltözködési stílusod...
Fekete.
Vidám, hippis vagy alternatív. Raszta haj, baseballsapi/mintás harisnya, farmerszütyő belefér.
Laza, de egyedi. Egyszerre kényelmes és vagány. (Talán. Fogalmam sincs. :/ Talán vki más megmondja.)
Szigorúan divatkövető.
15. Mit csinálsz nyáron?
A strandon mutogatom magam, pasizok/csajozok, barnítom a bőröm.
Sétálok, fagyizok, a barátaimmal lógok.
Ugyanazt, mit máskor, csak kevesebb ruhában, több hideg üdítővel és szabadidővel. (Húzzuk ki a szabadidős részt, és írjunk oda munkát.)
Behúzom a függönyt, bekapcsolom a légkondit és igyekszem nem kimozdulni otthonról.
16. Milyen hangszeren játszol, vagy szeretnél megtanulni játszani?
Zongora vagy akusztikus gitár. You may say I'm a dreamer, but I'm not the only one...
Dob vagy elektromos gitár. ZÚZNI KELL!!!
Fuvola, cselló, xilofon, vagy bármi, ami nem átlagos.
A DJ-pult nem hangszer, ugye...?
17. Milyen (volt) a kapcsolatod a szüleiddel?
Nagyon féltettek, de mindig mellettem álltak.
Jó fejek voltak, és hagyták, hogy a saját fejem után menjek.
Szigorúak voltak, de nem törődtek velem igazán.
Alig volt közünk egymáshoz.
És... és most jött az őrület. Rájöttem, hogy a színek nem mindig ugyan abban a sorrendben jönnek. Szóval most némi időt vesz igénybe, amíg utánanézek, hogy melyik válaszom melyik szín.
Az eredmény végül: egy strigulával maradt le a piros a zöldtől (attól pedig egy másikkal a sárga, szóval ezek szerint teljesen univerzális vagyok).
Bemásolom a zöldet, de izé... döntsétek el Ti:
Többségében zöld: Jason Grey
Iszonyúan hiú vagy! Mániád a külső, az első benyomás, ezért nagyon odafigyelsz a visekedésedre is. Szeretsz népszerű lenni, sokszor ezért feláldozod a saját véleményed és értékrended is. Ritkán zökkensz ki a felvett magabiztos szerepből, de az ilyen alkalmakat nehezen bocsátod meg magadnak. Jó humorod mégis segít átvészelni ezeket a helyzeteket. Mindig naprakész vagy a "menőség" tantárgyából, de ez sajnos nagyon felszínessé tesz.
Ha ez igaz, akkor az igazság tényleg fáj. :)
Jó szórakozást Nektek is a teszthez!
Remélem, hogy a Ti tetszésetek is elnyeri, és akkor... lássuk.
1. Mi az első dolog, amit felébredéskor teszel?
Felnyögök, majd visszaalszom.
Kiválasztom, hogy mit veszek fel, tusolok…
Reggelizek; kinyitom az ablakot és beengedem a friss levegőt.
Berakok valami zenét vagy DVD-t, hogy életet verjek magamba.
2. Sok barátod van?
Rengeteg! De sajna még mindig túl kevés.
Van pár, akikben megbízhatok, meg néhány felszínesebb haver.
Igen. Valamiért kedvelnek az emberek.
Nem. Sőt néha úgy érzem, az a néhány sem igaz barát.
3. Mi a legrosszabb tulajdonságod?
Meggondolatlanul hülyeségeket csinálok, aztán meg magyarázkodok.
Túl sokat adok mások véleményére. Vagy szerinted nem?
Hajlamos vagyok túlzottan megbízni másokban. (De eddig bejött... kb.)
Miért, van jó is? / Mi az, hogy „rossz tulajdonság”? Már a kérdést sem értem! (aktuális hangulattól függően)
4. Mitől félsz?
Csúszómászók, ízeltlábúak, undorító egyéb izék… Pfuj!
Hogy elveszítem a barátaim meg a nehezen megszerzett népszerűségem. (xDD Lényegében igen, de nem ebben a csomagolásban. :D)
Úgy nézek én ki, mint aki félni szokott?!
Nem tudom. Pár dolgot utálok, de még semmi igazán rémítővel nem találtam magam szembe.
5. Milyen szokásod miatt féltenek néha mások?
Makacsság, fejjel a falnak…
Önpusztítás RULZ!!!
Hogy túl naiv vagyok, és egyszer valaki kihasznál és tönkretesz.
Hogy egyszer halálra fogyózom/gyúrom/plasztikázatom magam...
6. Ha mesehős lennél, ki szeretnél lenni?
Tündér a Csipkerózsikából.
Hattyúkirályfi. (Hehe, nyugisan és jólétben élni a tó közepén. :D Bár nem tudom, hogy melyik mesében van ez.)
A legkisebb kecskegida. A farkast kútbafojtós fajta.
A farkas.
7. Fájdalmas, de nem súlyos sérülés ér. Mit teszel?
Ellátom.
Jajgatok, hátha valaki megsajnál. (xDD Teljes önsajnáltatás. :D)
Elmormogok egy szitkot, majd gyorsan leragasztom.
Dühöngök.
8. Mit iszol a leggyakrabban?
Gyümölcslevet vagy forró csokit.
Kólát vagy energiaitalt.
Ásványvizet vagy shake-et.
Zöld teát vagy limonádét.
9. Melyik természeti kép tetszik a legjobban?
Szivárvány a rét felett.
Párás esőerdő.
Magányos fa egy síkságon.
Hegyik patak mohás kövek között.
10. Sorban állsz egy hivatalban. A mögötted álló anyuka hiába csitítja síró gyermekét. Mit teszel?
Felrakom a fülhallgatómat, és hangos zenével kizárom a külvilágot.
A tükröződő kiadóablakban lecsekkolom a séróm, és flörtölni kezdek a mellettem lévő sorban álló pasival/csajjal.
Sík ideg leszek, és... szólok a nőnek, hogy kussoltassa el a kölykét nem csinálok semmit.
Magam elé engedem őket, és kukucskálósat játszom a picivel.
11. Ha megkérdezik, mit kérsz szülinapodra, karácsonyra stb., mi a legjellemzőbb válaszod?
Parfüm, márkás ruhák, kiegészítők. Olyasmi, ami éppen menő, és valószínűleg a Cosmoból/Playboyból néztem ki.
Kütyü és bizgera, új videókártyától az érintőképernyős telefonig bármi, ami pittyog, nyomkodható és hi-tech.
Semmit. Nem szeretek ajándékot kapni.
Amire éppen szükségem van (ruha, cipő, stb.), vagy valami jópofa. De a tuti biztos választás: könyvutalvány.
12. Kiskorodban...
Mindig egyedül játszottam. Vagy úgy se.
Meg voltam őrülve a csúcskategóriás játékokért. Mindig is dzsippes Action-Manre, Star Warsos LEGOra.
Állandóan megvertem a többieket társasban.
Általában egy 8-10 fős csoportban voltam megtalálható.
13. Mindig van nálad...
Rágó, parfüm/deo, tükör, telefon.
Papírzsepi, ragtapasz, nassolnivaló, lakáskulcs.
Telefon, mp4, bankkártya. (Bankkártya eléggé nem, többi stimm.)
Cigi, öngyújtó, boxer/pillangókés.
14. Öltözködési stílusod...
Fekete.
Vidám, hippis vagy alternatív. Raszta haj, baseballsapi/mintás harisnya, farmerszütyő belefér.
Laza, de egyedi. Egyszerre kényelmes és vagány. (Talán. Fogalmam sincs. :/ Talán vki más megmondja.)
Szigorúan divatkövető.
15. Mit csinálsz nyáron?
A strandon mutogatom magam, pasizok/csajozok, barnítom a bőröm.
Sétálok, fagyizok, a barátaimmal lógok.
Ugyanazt, mit máskor, csak kevesebb ruhában, több hideg üdítővel és szabadidővel. (Húzzuk ki a szabadidős részt, és írjunk oda munkát.)
Behúzom a függönyt, bekapcsolom a légkondit és igyekszem nem kimozdulni otthonról.
16. Milyen hangszeren játszol, vagy szeretnél megtanulni játszani?
Zongora vagy akusztikus gitár. You may say I'm a dreamer, but I'm not the only one...
Dob vagy elektromos gitár. ZÚZNI KELL!!!
Fuvola, cselló, xilofon, vagy bármi, ami nem átlagos.
A DJ-pult nem hangszer, ugye...?
17. Milyen (volt) a kapcsolatod a szüleiddel?
Nagyon féltettek, de mindig mellettem álltak.
Jó fejek voltak, és hagyták, hogy a saját fejem után menjek.
Szigorúak voltak, de nem törődtek velem igazán.
Alig volt közünk egymáshoz.
És... és most jött az őrület. Rájöttem, hogy a színek nem mindig ugyan abban a sorrendben jönnek. Szóval most némi időt vesz igénybe, amíg utánanézek, hogy melyik válaszom melyik szín.
Az eredmény végül: egy strigulával maradt le a piros a zöldtől (attól pedig egy másikkal a sárga, szóval ezek szerint teljesen univerzális vagyok).
Bemásolom a zöldet, de izé... döntsétek el Ti:
Többségében zöld: Jason Grey
Iszonyúan hiú vagy! Mániád a külső, az első benyomás, ezért nagyon odafigyelsz a visekedésedre is. Szeretsz népszerű lenni, sokszor ezért feláldozod a saját véleményed és értékrended is. Ritkán zökkensz ki a felvett magabiztos szerepből, de az ilyen alkalmakat nehezen bocsátod meg magadnak. Jó humorod mégis segít átvészelni ezeket a helyzeteket. Mindig naprakész vagy a "menőség" tantárgyából, de ez sajnos nagyon felszínessé tesz.
Ha ez igaz, akkor az igazság tényleg fáj. :)
Jó szórakozást Nektek is a teszthez!
2010. június 16., szerda
Goldenblog 2010!
Figyelem: elindult a 2010-es Goldenblog verseny. Ezúttal nem szavazásra akarlak buzdítani titeket (:D), hanem arra, hogy nevezzetek! A honlap itt: goldenblog.hu.
A kult-szórakozásba mehetnek a verses blogok (Anna?), a kritikás blogok (Neotica?), illetve az irodalmi igényességgel vezetett blogok (Fyra, Liza?). A fotóblogba egyértelműen fotós blogokat várnak (Anna?), de szerintem ebbe a témába tartozik a graffitis blog is (Neotica?).
Ne hagyjátok ki, mert hacsak valaki nem tiltakozik, még én nevezem be helyette a blogját. :D
(Vicc volt... de félig komoly! x))
Oh, és még valami, kis megjegyzés: azért nem soroltam fel mindenki blogját, mert 1.: legalább 10 reagnak kell lennie a nevezett blogban, 2.: a felsorolt típusok alapján úgyis mindenki megtalálja szerintem, hogy akkor az ő blogja hova tartozik. :)
Sok sikert minden pályázónak, tessék szólni, ha bekerültök!
A kult-szórakozásba mehetnek a verses blogok (Anna?), a kritikás blogok (Neotica?), illetve az irodalmi igényességgel vezetett blogok (Fyra, Liza?). A fotóblogba egyértelműen fotós blogokat várnak (Anna?), de szerintem ebbe a témába tartozik a graffitis blog is (Neotica?).
Ne hagyjátok ki, mert hacsak valaki nem tiltakozik, még én nevezem be helyette a blogját. :D
(Vicc volt... de félig komoly! x))
Oh, és még valami, kis megjegyzés: azért nem soroltam fel mindenki blogját, mert 1.: legalább 10 reagnak kell lennie a nevezett blogban, 2.: a felsorolt típusok alapján úgyis mindenki megtalálja szerintem, hogy akkor az ő blogja hova tartozik. :)
Sok sikert minden pályázónak, tessék szólni, ha bekerültök!
képzés- és állásinterjú
Azt hiszem, hogy ennyi segítség és jótanács után tartozom annyival, hogy írok kicsit a tegnapi beszélgetésről. Nem is kicsit, de majd meglátjuk.
Első körben: a hétfő estém az önéletrajzom aktualizálásával telt, összeszedtem, hogy hol, merre voltam azóta, hol jelent meg valamim, átírogattam azokat, amiket tanácsoltak, ésatöbbi. Szóval teljes nagygenerál volt, azzal a céllal, hogy ha kérik (bár nem volt ilyesmiről szó), akkor teljes felkészültséggel nyújthassam át nekik. Viszont sajnos megcsúsztam az indulással, így Tücsök munkatársai mentettek meg, akiknél sorbanállás nélkül, helyben ki lett nyomtatva, én meg már rohanhattam is, hogy ne késsek a megbeszélt időpontról. És hogy miben mentem? Ugyan a nyakkendő és az öltöny értelemszerűen otthon maradt, de egyébként teljes harci díszben.
Épp minden közlekedési eszköz engem várt, így még a késői indulás ellenére is maradt időm bolyongani, és keresni a találkozó helyét. Így figyeltem fel két lányra, akik szintén egy címet kerestek, ugyan azon a környéken, ahol én is. A leszólítás megtörtént, és igen: ugyan oda akartunk menni. Innentől kezdve hárman voltunk, és hamar tájékoztattak, hogy ők már megtalálták, a bejáratnál állunk. Ja... áháá! Tényleg. :)
Viszont had meséljek a kinézetükről: utcai cipő. Farmer. És topp. Hát, hűha.
Ők csengettek fel, aztán elkezdtek vitatkozni, hogy melyikük fog beszélni (egyik tolta a másikra, a másik meg vissza), úgyhogy magamra vállaltam a feladatot. Beengedtek. Amíg felértük, megtörtént a bemutatkozás, és némi képet kaptunk egymásról. Fent újabb ismerkedés, ezúttal a házaspárral, akikhez mentünk. Végül nemhogy csoportban, vagy kettesével akartak beszélgetni velünk (nem zavarta őket, hogy majdnem húsz perccel hamarabb ott voltunk, és még teát is tök szívesen főztek volna), hanem egyesével hívtak be minket. Felajánlottam a lányoknak, hogy ha szeretnének menjenek csak, de mivel újra előadták az előbbi műsort, inkább megint én mentem. Hamarosan ettől függetlenül mindhárman bent ültünk, és mégis egy nagy tájékoztatást kaptunk. Rájöttek, hogy nem nagyon kaptunk infókat, így jobb az első ötlet, hogy tömeges informálás legyen.
Magáról az állásról és az előtte kapott képzésről talán majd később írok. Egyelőre nagyon sok a megválaszolatlan kérdés, és nem nagyon vannak kézzelfogható tények. Szóval majd később.
Első körben: a hétfő estém az önéletrajzom aktualizálásával telt, összeszedtem, hogy hol, merre voltam azóta, hol jelent meg valamim, átírogattam azokat, amiket tanácsoltak, ésatöbbi. Szóval teljes nagygenerál volt, azzal a céllal, hogy ha kérik (bár nem volt ilyesmiről szó), akkor teljes felkészültséggel nyújthassam át nekik. Viszont sajnos megcsúsztam az indulással, így Tücsök munkatársai mentettek meg, akiknél sorbanállás nélkül, helyben ki lett nyomtatva, én meg már rohanhattam is, hogy ne késsek a megbeszélt időpontról. És hogy miben mentem? Ugyan a nyakkendő és az öltöny értelemszerűen otthon maradt, de egyébként teljes harci díszben.
Épp minden közlekedési eszköz engem várt, így még a késői indulás ellenére is maradt időm bolyongani, és keresni a találkozó helyét. Így figyeltem fel két lányra, akik szintén egy címet kerestek, ugyan azon a környéken, ahol én is. A leszólítás megtörtént, és igen: ugyan oda akartunk menni. Innentől kezdve hárman voltunk, és hamar tájékoztattak, hogy ők már megtalálták, a bejáratnál állunk. Ja... áháá! Tényleg. :)
Viszont had meséljek a kinézetükről: utcai cipő. Farmer. És topp. Hát, hűha.
Ők csengettek fel, aztán elkezdtek vitatkozni, hogy melyikük fog beszélni (egyik tolta a másikra, a másik meg vissza), úgyhogy magamra vállaltam a feladatot. Beengedtek. Amíg felértük, megtörtént a bemutatkozás, és némi képet kaptunk egymásról. Fent újabb ismerkedés, ezúttal a házaspárral, akikhez mentünk. Végül nemhogy csoportban, vagy kettesével akartak beszélgetni velünk (nem zavarta őket, hogy majdnem húsz perccel hamarabb ott voltunk, és még teát is tök szívesen főztek volna), hanem egyesével hívtak be minket. Felajánlottam a lányoknak, hogy ha szeretnének menjenek csak, de mivel újra előadták az előbbi műsort, inkább megint én mentem. Hamarosan ettől függetlenül mindhárman bent ültünk, és mégis egy nagy tájékoztatást kaptunk. Rájöttek, hogy nem nagyon kaptunk infókat, így jobb az első ötlet, hogy tömeges informálás legyen.
Magáról az állásról és az előtte kapott képzésről talán majd később írok. Egyelőre nagyon sok a megválaszolatlan kérdés, és nem nagyon vannak kézzelfogható tények. Szóval majd később.
2010. június 15., kedd
állás-/ képzésinterjú
Teljes a tanácstalanságom. Ma lesz a durván egy héttel ezelőttre beígért interjú, és nem az a legnagyobb problémám, hogy miként fog lezajlani, hanem hogy egyáltalán mit vegyek fel?
Először úgy volt, hogy egyszerű beszélgetésre invitálnak, amihez soknak éreztem az öltöny-szaténnadrág kombót. Aztán eltolták az időpontot, és erről beszéltek, hogy egy nagy tájékoztatást tartanak, mindenkinek egyszerre. Ettől megnyugodtam, gondoltam, hogy egy farmer-ing, főleg ebben a nagy nyári melegben tökéletes lesz. Aztán pár nappal ezelőtt jött az elpusmogott infó, hogy frászt, kettesével fognak behívni minket... hát ez meg akkor mi, hanem egy nagyon is hivatalos állásinterjú?! Ezek szerint illene öltöny-ing-szaténnadrágban virítanom? Ráadásul ma már meleg sincs annyira, tehát a kivitelezés sem lehetetlen.
Az igazság az, hogy nem attól félek, hogy ők csúnyán néznének rám a kinézetem miatt. Nem igénytelenül akarok kinézni, hanem egyszerűen a "dress code"-ban nem vagyok biztos. Egyébként is: telefonban végtelenül barátságos, élőben is láttam már, és úgy sem volt másként, ráadásul tegeződünk. Tehát feltételezem, hogy ha slamposságot nélkülözve, mondjuk csak egy farmerben és ingben érkezem, akkor sem fognak kirúgni helyből, és nem kerül a nevem mellé egy rovátka. Egyedül attól tartok tehát, hogy csúnyán el fogok ütni a többi "pályázótól", és igen kellemetlen az, amikor mindenki maximális ünneplői díszben virít, én meg lazáskodom a tornacipőmmel és a farmeremmel. Pedig úgy érzem, hogy ennél nagyobb kiöltözésre nincs szükség, az csak giccses lenne.
Azon is rágódom egy ideje, hogy felhívom a hölgyet, akihez megyek, és egyszerűen megkérdezem tőle. Ti mit gondoltok? Bármilyen tippet, trükköt szívesen fogadok, sőt egyenesen életmentő lenne!
Először úgy volt, hogy egyszerű beszélgetésre invitálnak, amihez soknak éreztem az öltöny-szaténnadrág kombót. Aztán eltolták az időpontot, és erről beszéltek, hogy egy nagy tájékoztatást tartanak, mindenkinek egyszerre. Ettől megnyugodtam, gondoltam, hogy egy farmer-ing, főleg ebben a nagy nyári melegben tökéletes lesz. Aztán pár nappal ezelőtt jött az elpusmogott infó, hogy frászt, kettesével fognak behívni minket... hát ez meg akkor mi, hanem egy nagyon is hivatalos állásinterjú?! Ezek szerint illene öltöny-ing-szaténnadrágban virítanom? Ráadásul ma már meleg sincs annyira, tehát a kivitelezés sem lehetetlen.
Az igazság az, hogy nem attól félek, hogy ők csúnyán néznének rám a kinézetem miatt. Nem igénytelenül akarok kinézni, hanem egyszerűen a "dress code"-ban nem vagyok biztos. Egyébként is: telefonban végtelenül barátságos, élőben is láttam már, és úgy sem volt másként, ráadásul tegeződünk. Tehát feltételezem, hogy ha slamposságot nélkülözve, mondjuk csak egy farmerben és ingben érkezem, akkor sem fognak kirúgni helyből, és nem kerül a nevem mellé egy rovátka. Egyedül attól tartok tehát, hogy csúnyán el fogok ütni a többi "pályázótól", és igen kellemetlen az, amikor mindenki maximális ünneplői díszben virít, én meg lazáskodom a tornacipőmmel és a farmeremmel. Pedig úgy érzem, hogy ennél nagyobb kiöltözésre nincs szükség, az csak giccses lenne.
Azon is rágódom egy ideje, hogy felhívom a hölgyet, akihez megyek, és egyszerűen megkérdezem tőle. Ti mit gondoltok? Bármilyen tippet, trükköt szívesen fogadok, sőt egyenesen életmentő lenne!
éjszakai pillanat
Egy pillanatra újra felfeslik az éjszaka, miközben az ablakon át úgy süvít be a szél, és úgy susog, mintha faleveleken át szűrődne, és túl gyorsan eltűnő emlékek a fejemben és felvillanó nosztalgia a szívemben...
Csak tudnám, hogy mi után.
2010. június 13., vasárnap
# 200
Azért írtam ki számmal a címet, mert hangsúlyozni szeretném: sikerült elérni, hogy a 200. bejegyzést írom. Reménykedem benne, hogy ez a szám bizonyítéka egyben annak is, hogy szépen fejlődik a napi ihlet-keretem, hiszen végülis ezért igyekszem blogolni: hogy eljussak arra a szintre, amikor nem jelent problémát szinte bármikor megnyitni egy word dokumentumot és csak írni és írni. Nyilván ettől még nagyon messze vagyok, de azért előfordul, hogy a gondolataim máris látom magam előtt a blogon, és érzem a ritmusát, szerkesztem a szöveget a fejemben, gyomlálom ki a lényegtelen infókat... aztán persze ebből édeskevés látszik meg a bejegyzéseknél.
Azért igyekszem, és örülök, hogy vannak, akik szívesen olvasnak. Köszönöm Nektek, hogy ezt meg is teszitek! :)
Viszont a másik fontos dolog, illetve alapjában véve ez volt az eredeti ok, amiért elkezdtem írni a bejegyzést: újabb részlet került fel a mesekaland: "Luká és Acélszív története" (link) blogra. Amennyire kapásból folytatni is akartam az első részlet felrakása után (mert végletesen hatásvadásznak éreztem így a végét, ami ráadásul nem is volt igazán jó zárórész), annyira sikerült elmaradnom vele. Nagyon sajnálom, tényleg! Szívesen megígérném, hogy ilyen többé nem fog előfordulni, de ez a legnagyobb butaság lenne részemről. :)
A lényeg, hogy az újabb részlet olvasható a mesekaland blogon. Messze nem hibátlan, sok helyen döcög, egészen kiforratlan, de azért szeretem. Remélem, hogy más is van így vele. Jó olvasgatást hozzá.
Azért igyekszem, és örülök, hogy vannak, akik szívesen olvasnak. Köszönöm Nektek, hogy ezt meg is teszitek! :)
Viszont a másik fontos dolog, illetve alapjában véve ez volt az eredeti ok, amiért elkezdtem írni a bejegyzést: újabb részlet került fel a mesekaland: "Luká és Acélszív története" (link) blogra. Amennyire kapásból folytatni is akartam az első részlet felrakása után (mert végletesen hatásvadásznak éreztem így a végét, ami ráadásul nem is volt igazán jó zárórész), annyira sikerült elmaradnom vele. Nagyon sajnálom, tényleg! Szívesen megígérném, hogy ilyen többé nem fog előfordulni, de ez a legnagyobb butaság lenne részemről. :)
A lényeg, hogy az újabb részlet olvasható a mesekaland blogon. Messze nem hibátlan, sok helyen döcög, egészen kiforratlan, de azért szeretem. Remélem, hogy más is van így vele. Jó olvasgatást hozzá.
egy hét magány
Végül nem lett belőle egy hét, de annyinak indult: kedden hoztak fel nővéremék Budapestre, és akkor még úgy volt, hogy hétfőn fog bátyám feljönni utánam. Azonban nem így lett, elvileg már úton is van, hamarosan érkezik. Vasárnap van.
Bevallom, nem féltem ettől a hosszú időtől, amit tök egyedül töltöttem el. Na nem arra gondolok, hogy éjszakánként kísértethangokat hallanék a folyosóról, és ettől rettegtem volna, hanem inkább a befordulástól. Az a helyzet, hogy két éve még egy egyedül töltött délután is elég volt ahhoz, hogy odavágjon estére. Hiába, olyan családból jöttem, ahol mindig van otthon valaki, mindig van élet, mindig van valaki még a házban. Ehhez képest épp a múlt héten segített rájönni Anna, hogy mi is az a különös üresség-érzés, ami nagyon zavart. Ez a fajta üresség, amikor tudod, hogy valamit elvesztettél, de nem tudod, hogy mi az. Kb, mint amikor az ember az elmúlt gyerekkor felett kesereg, csak abban az esetben azt is tudja, hogy mi veszett el. A beszélgetés során nem kellett sok hozzá, hogy Anna rávezessen: már egyáltalán nem zavar az, ha egyedül kell lennem. Akár napokig. Sőt kezdem élvezni az így eltöltött időket, nincs motiválatlanság, elanyátlanodás, stb.
Mégis, kicsit tartottam az egy hét magánytól, azonban nem lett belőle semmi különös: még mindig élek. Ugyan a tanulnivalóval lemaradtam (enyhe befordulás azért megfigyelhető volt), de azért csak sikerült kibírni. Csütörtökön még találkoztam Tücsökkel, de egyébként ennyi: teljes magány. Hát, ezt is kipipáltam. Nem tudom, hogy örülnöm kéne-e neki, hogy ennyire kezdek hozzászokni az egyedülléthez, vagy sírni miatta, de... hát, ez van.
Bevallom, nem féltem ettől a hosszú időtől, amit tök egyedül töltöttem el. Na nem arra gondolok, hogy éjszakánként kísértethangokat hallanék a folyosóról, és ettől rettegtem volna, hanem inkább a befordulástól. Az a helyzet, hogy két éve még egy egyedül töltött délután is elég volt ahhoz, hogy odavágjon estére. Hiába, olyan családból jöttem, ahol mindig van otthon valaki, mindig van élet, mindig van valaki még a házban. Ehhez képest épp a múlt héten segített rájönni Anna, hogy mi is az a különös üresség-érzés, ami nagyon zavart. Ez a fajta üresség, amikor tudod, hogy valamit elvesztettél, de nem tudod, hogy mi az. Kb, mint amikor az ember az elmúlt gyerekkor felett kesereg, csak abban az esetben azt is tudja, hogy mi veszett el. A beszélgetés során nem kellett sok hozzá, hogy Anna rávezessen: már egyáltalán nem zavar az, ha egyedül kell lennem. Akár napokig. Sőt kezdem élvezni az így eltöltött időket, nincs motiválatlanság, elanyátlanodás, stb.
Mégis, kicsit tartottam az egy hét magánytól, azonban nem lett belőle semmi különös: még mindig élek. Ugyan a tanulnivalóval lemaradtam (enyhe befordulás azért megfigyelhető volt), de azért csak sikerült kibírni. Csütörtökön még találkoztam Tücsökkel, de egyébként ennyi: teljes magány. Hát, ezt is kipipáltam. Nem tudom, hogy örülnöm kéne-e neki, hogy ennyire kezdek hozzászokni az egyedülléthez, vagy sírni miatta, de... hát, ez van.
mindennapi este
Nem csak a hőség borzasztó, az még hagyján. Hiszen az esték így is hűvösek, és tök szép nagy ablakom van. Az egyetlen bibi, hogy ha kinyitom, akkor beindul a műsor. Így történt ezúttal is.
Mostanában hiába ébresztem magam mindig reggel 8-kor, este nem akar álom jönni a szememre. Ma nagyjából hajnali fél egyig dumáltunk Neoticával, és nagyon reménykedtem benne, hogy végre jót fogok aludni. Hát nem így történt. Az ablakomat teljesen kitárva...
Parkos részre néz a szobám ablaka, ahol sosem áll meg az élet. Hétvége révén imádnak konkrét családok kiköltözni a padokhoz, ahol a gyerekek ordítanak és játszanak, a szülők pedig még őket is túlkiabálják, hogy egymást halhassák. A módszer elég cigányos. De ha nem ők, akkor vagy a zenét bömböltető kiskamaszok, vagy a nagyon büdös szivar vagy pipafüstöt eregető öregurak társasága ül le. Estére viszont mindenképpen a kiskamaszoké a terep. Részegen, kiabálva tartanak hazafelé, tuctuccot hallgatva a mobiljaikon, és élvezik, hogy hangosak, meg ők a górék.
A mai este se volt egyszerű. Egy baráti társaság próbált végigvonulni az ablakunk alatt, de nem ment nekik. Hagyjál békén! - üvöltötte a kiscsaj úgy, ahogyan csak a matt részeg kiscsajok képesek rá. Én is azért néztem ki az ablakon, mert már azt hittem, hogy erőszakolják. Az eset gyanús is volt, egy srác tartotta, de nem azért, mert bántani akarta volna - a kiscsaj anélkül is sírva a betonra ájult a következő percben. A barátai próbálják felkaparni, de reménytelen.
Hamarosan mentők szirénáznak, de egyelőre nem hozzá érkeznek. Addig informálódok a baráti társaság egyik leszakadt részlegétől: nem mentem le közéjük, tisztán értem a beszélgetésüket a hatodikon is, hiszen az ott lévő csaj is ordít, csak nem ájul el utána, egyszerűen folytatja a bömbölést, amibe belekezdett. Megcsaltál, te geci kis f@sz! - bömböli, miközben a csávó csitítani próbálja. Felesleges, szerintem már mind a három lakótömb őket hallgatja. Hamarosan kiderül, hogy nem is akárkivel csalta meg a srác, hanem azzal a csajjal, akit azóta a barátai az egyik padhoz vittek (pontosabban miután két srác próbálta elvonszolni odáig, az egyik csaj elvette tőlük, és kézben, menyasszony-módra odavitte). - Már többször is elájult - bömböli a sírós csaj az expasija barátainak (bocsi, tudom, kezd sok lenni a szereplő), akik még akkor is csak egy lépéssel hajlandók odébb állni az út közepéről, amikor egyszerre két kocsi is el akarja gázolni őket. - Ivott minden szart, rászívott, most meg valami gyógyszert is bevett - sír tovább a csaj. - Eddig is folyton elájult, aztán mi van? - teszi fel a költői kérdést. Költői, mert senki nem válaszol rá, viszont mindenki gondol magában valamit. Nem veszik észre, hogy közben egy hölgy gyakorta feléjük lesve, szinte futna próbál elslisszolni mellettük.
Időközben folytatódik a hatalmas szirénázás a távolban, a percek telnek, álommanó nem jön, én meg már unom a fekvést, úgyhogy kimegyek a konyhába, aztán ellenőrzöm, hogy tesóm szobájában is hallani-e ezt az egészet (nem hallani, viszont fülledt meleg van), végül visszatérek az ablakhoz. Épp időben, a kitartóan hisztiző csaj káromkodva fogadja a kiérkező mentőst, amiért az villogni mer. Közben az expasija és a haverja már fut is, mutatja a mentősnek, hogy hová kell menniük. A mentőben felkapcsolják a villanyokat, berakják a csajt, majd ajtó becsuk, barátokat megnyugtatják. A motort ugyan lekapcsolják, de a fényjelzés megy tovább. Engem meg szabályosan ledöbbent, ahogy a csaj kifakad, miután hamarosan a mentősök villogva viszik is el a beájult csajt.
- Hogy lenne már baja?! - üvölt magából kikelve. - Az ilyeneknek soha nincs semmi bajuk. Ivott, szívott, gyógyszerezett, de hogy lenne már baja?! - Itt még reménykedtem abban, hogy ki kéne hallanom belőle az iróniát, a következő mondata azonban határozottan száműzte a naivságomat. - Az ilyen csajoknak soha nincs semmi bajuk! Bezzeg az olyan rendes, kedves csajoknak, mint én... Azokkal mindig van valami!
Ja, végülis csak mentő vitte el a beájulóst. Az tényleg mindennapi eset, nem is nevezhető "valaminek." Most lassan három óra lesz, viszont a csaj még mindig itt bömböl az ablak alatt, magát dicsérve, hogy mennyire nem érdemelte meg a szakítást, és a pasiját szidva. Ezt hallgatja az egész lakástömb.
Az előbb, mikor kihajoltam az ablakon, egy nő hangját hallottam az alattam lévő ablakból, ahogy mond valakinek valamit. Lehet, hogy tévedtem, akkor csak a bokrok közé ültek be valakik beszélgetni.
Azért ez az egész elég kemény. Most pedig, hogy mindezt frissiben megosztottam veletek, próbálok elaludni végre. Jó lenne.
Mostanában hiába ébresztem magam mindig reggel 8-kor, este nem akar álom jönni a szememre. Ma nagyjából hajnali fél egyig dumáltunk Neoticával, és nagyon reménykedtem benne, hogy végre jót fogok aludni. Hát nem így történt. Az ablakomat teljesen kitárva...
Parkos részre néz a szobám ablaka, ahol sosem áll meg az élet. Hétvége révén imádnak konkrét családok kiköltözni a padokhoz, ahol a gyerekek ordítanak és játszanak, a szülők pedig még őket is túlkiabálják, hogy egymást halhassák. A módszer elég cigányos. De ha nem ők, akkor vagy a zenét bömböltető kiskamaszok, vagy a nagyon büdös szivar vagy pipafüstöt eregető öregurak társasága ül le. Estére viszont mindenképpen a kiskamaszoké a terep. Részegen, kiabálva tartanak hazafelé, tuctuccot hallgatva a mobiljaikon, és élvezik, hogy hangosak, meg ők a górék.
A mai este se volt egyszerű. Egy baráti társaság próbált végigvonulni az ablakunk alatt, de nem ment nekik. Hagyjál békén! - üvöltötte a kiscsaj úgy, ahogyan csak a matt részeg kiscsajok képesek rá. Én is azért néztem ki az ablakon, mert már azt hittem, hogy erőszakolják. Az eset gyanús is volt, egy srác tartotta, de nem azért, mert bántani akarta volna - a kiscsaj anélkül is sírva a betonra ájult a következő percben. A barátai próbálják felkaparni, de reménytelen.
Hamarosan mentők szirénáznak, de egyelőre nem hozzá érkeznek. Addig informálódok a baráti társaság egyik leszakadt részlegétől: nem mentem le közéjük, tisztán értem a beszélgetésüket a hatodikon is, hiszen az ott lévő csaj is ordít, csak nem ájul el utána, egyszerűen folytatja a bömbölést, amibe belekezdett. Megcsaltál, te geci kis f@sz! - bömböli, miközben a csávó csitítani próbálja. Felesleges, szerintem már mind a három lakótömb őket hallgatja. Hamarosan kiderül, hogy nem is akárkivel csalta meg a srác, hanem azzal a csajjal, akit azóta a barátai az egyik padhoz vittek (pontosabban miután két srác próbálta elvonszolni odáig, az egyik csaj elvette tőlük, és kézben, menyasszony-módra odavitte). - Már többször is elájult - bömböli a sírós csaj az expasija barátainak (bocsi, tudom, kezd sok lenni a szereplő), akik még akkor is csak egy lépéssel hajlandók odébb állni az út közepéről, amikor egyszerre két kocsi is el akarja gázolni őket. - Ivott minden szart, rászívott, most meg valami gyógyszert is bevett - sír tovább a csaj. - Eddig is folyton elájult, aztán mi van? - teszi fel a költői kérdést. Költői, mert senki nem válaszol rá, viszont mindenki gondol magában valamit. Nem veszik észre, hogy közben egy hölgy gyakorta feléjük lesve, szinte futna próbál elslisszolni mellettük.
Időközben folytatódik a hatalmas szirénázás a távolban, a percek telnek, álommanó nem jön, én meg már unom a fekvést, úgyhogy kimegyek a konyhába, aztán ellenőrzöm, hogy tesóm szobájában is hallani-e ezt az egészet (nem hallani, viszont fülledt meleg van), végül visszatérek az ablakhoz. Épp időben, a kitartóan hisztiző csaj káromkodva fogadja a kiérkező mentőst, amiért az villogni mer. Közben az expasija és a haverja már fut is, mutatja a mentősnek, hogy hová kell menniük. A mentőben felkapcsolják a villanyokat, berakják a csajt, majd ajtó becsuk, barátokat megnyugtatják. A motort ugyan lekapcsolják, de a fényjelzés megy tovább. Engem meg szabályosan ledöbbent, ahogy a csaj kifakad, miután hamarosan a mentősök villogva viszik is el a beájult csajt.
- Hogy lenne már baja?! - üvölt magából kikelve. - Az ilyeneknek soha nincs semmi bajuk. Ivott, szívott, gyógyszerezett, de hogy lenne már baja?! - Itt még reménykedtem abban, hogy ki kéne hallanom belőle az iróniát, a következő mondata azonban határozottan száműzte a naivságomat. - Az ilyen csajoknak soha nincs semmi bajuk! Bezzeg az olyan rendes, kedves csajoknak, mint én... Azokkal mindig van valami!
Ja, végülis csak mentő vitte el a beájulóst. Az tényleg mindennapi eset, nem is nevezhető "valaminek." Most lassan három óra lesz, viszont a csaj még mindig itt bömböl az ablak alatt, magát dicsérve, hogy mennyire nem érdemelte meg a szakítást, és a pasiját szidva. Ezt hallgatja az egész lakástömb.
Az előbb, mikor kihajoltam az ablakon, egy nő hangját hallottam az alattam lévő ablakból, ahogy mond valakinek valamit. Lehet, hogy tévedtem, akkor csak a bokrok közé ültek be valakik beszélgetni.
Azért ez az egész elég kemény. Most pedig, hogy mindezt frissiben megosztottam veletek, próbálok elaludni végre. Jó lenne.
2010. június 12., szombat
tanulás
Utálom magam, amikor nekiállok tanulni, és hiába van még csak este fél nyolc, máris úgy érzem, mintha hajnali kettő felé járna már az idő, és alig bírom nyitva tartani a szemem.
Persze, ha játszanék, vagy sorozatokat néznék, vagy lefeküdnék, kapásból kinyílnának.
Persze, ha játszanék, vagy sorozatokat néznék, vagy lefeküdnék, kapásból kinyílnának.
2010. június 11., péntek
Új Akropolisz - hör
Nem akartam megtenni, de esz a fene. Bemásolom ide az Új Akropolisz pályázat győztes írását, próbáljátok meg elolvasni: http://palyazat.ujakropolisz.hu/ot-pohar-viz
A tartalom tényleg ott van. De hogy ez a megfogalmazás direkt és szándékolt lenne?... Kedves, naiv feltételezés - szerintem. Nektek mi a véleményetek?
A tartalom tényleg ott van. De hogy ez a megfogalmazás direkt és szándékolt lenne?... Kedves, naiv feltételezés - szerintem. Nektek mi a véleményetek?
amerikkai staffordshire
Amikor előző posztomban (link) meséltem nektek új kutyaálmomról, akkor elmondtam azt is, hogy árajánlatot is kértem pár kenneltől, hogy képben legyek pénzügyileg. Később azt hittem, hogy ez felesleges volt, hiszen a googléban rákeresve temérdek oldalt találtam, ahol amerikai staffordshire terrier (szerű) kölyköket kínáltak eladásra. Jó, persze, nem hinném, hogy 40%-nál többnek lenne törzskönyve (sőt), ráadásul néhány már ránézésre sem volt fajtiszta, mégis úgy gondoltam, hogy adhatok az ott látott árakra. Találtam 18.000-ért, és 30.000-ért is, de az átlag az 20.000 fölött mozgott valamennyivel. Megnyugodtam, hogy elérhető árakon kínálják ezt a kutyafajtát. Aztán ma végre visszaírt az egyik tenyésztő is, és nem hittem a szememnek: nem az volt a meglepő, amilyen teljeskörű tájékoztatást kaptam válaszként, hanem az árak, amiket mondott.
Idézem:
"Az árak kutyánként változnak,ez nagyban függ a kiskutya minőségétől, az aktuális párosítástól,a nemétől nem. Példaklént : egy hobby minőségű kutya ára kennelünkben 60 Eft, a kiállítási minőségű kölyökkutya ára: 80 Eft -tól kezdődik"
Had hívjam fel mindenki figyelmét az "ft"-k előtti "E" betűre. Nem véletlenül írták naggyal. Itt egy havi fizetésről van szó kutyakölykönként!
Félreértés ne essék: nem ment fel bennem a pumpa emiatt, és még mindig azt mondom, hogy egy kutya igazából megfizethetetlen, de meglepődtem ezeken az árakon. Ezek után belegondoltam, hogy mi tényleg borzasztóan baráti áron kaptunk volna 20 Eft-ért egy Husky kölyköt, kiállításgyőztes szülőktől (aki mellesleg tőlem kapásból az Ördög vagy a Belzebub nevet kapta volna a külseje alapján - de csak az én számból volt ennek a névnek negatív felhangja), anno, ha nem a mostani kutya boldogítaná otthon az ősöket.
Szóval úgy tűnik, hogy ha lesz is valaha ilyen kutyám (és nem valamelyik sarkon botlok egy engem váró jószágra, vagy egy telepről/menhelyről/ismerőstől fog hozzám kerülni egy korcs négylábú), akkor az már a pénzes időszakomban fog érkezni.
Korábban írtam a szüleimnek egy mailt (mert mióta megláttam azt a képet az újságban a hófehér staffordshire-ről, azóta állandóan arról áradozok, meg mesélek), hogy ne merjenek engem titokban meglepni egy ilyen kutyussal(mert az egyik, a kutyáról folytatott telefonos beszélgetésünk vége gyanút keltett bennem - és teljes jóhiszeműséggel úgy gondolom, hogy talán nem alaptalanul). Azonban látva az ilyen tenyésztői árakat, már nem félek annyira ettől.
Idézem:
"Az árak kutyánként változnak,ez nagyban függ a kiskutya minőségétől, az aktuális párosítástól,a nemétől nem. Példaklént : egy hobby minőségű kutya ára kennelünkben 60 Eft, a kiállítási minőségű kölyökkutya ára: 80 Eft -tól kezdődik"
Had hívjam fel mindenki figyelmét az "ft"-k előtti "E" betűre. Nem véletlenül írták naggyal. Itt egy havi fizetésről van szó kutyakölykönként!
Félreértés ne essék: nem ment fel bennem a pumpa emiatt, és még mindig azt mondom, hogy egy kutya igazából megfizethetetlen, de meglepődtem ezeken az árakon. Ezek után belegondoltam, hogy mi tényleg borzasztóan baráti áron kaptunk volna 20 Eft-ért egy Husky kölyköt, kiállításgyőztes szülőktől (aki mellesleg tőlem kapásból az Ördög vagy a Belzebub nevet kapta volna a külseje alapján - de csak az én számból volt ennek a névnek negatív felhangja), anno, ha nem a mostani kutya boldogítaná otthon az ősöket.
Szóval úgy tűnik, hogy ha lesz is valaha ilyen kutyám (és nem valamelyik sarkon botlok egy engem váró jószágra, vagy egy telepről/menhelyről/ismerőstől fog hozzám kerülni egy korcs négylábú), akkor az már a pénzes időszakomban fog érkezni.
Korábban írtam a szüleimnek egy mailt (mert mióta megláttam azt a képet az újságban a hófehér staffordshire-ről, azóta állandóan arról áradozok, meg mesélek), hogy ne merjenek engem titokban meglepni egy ilyen kutyussal(mert az egyik, a kutyáról folytatott telefonos beszélgetésünk vége gyanút keltett bennem - és teljes jóhiszeműséggel úgy gondolom, hogy talán nem alaptalanul). Azonban látva az ilyen tenyésztői árakat, már nem félek annyira ettől.
felfeslő éjszakák
Néha szétszakad az éjszaka, megnyílnak az égi álom-könnyezők és aláhullanak a langymeleg szélben gyermekkori vágyaink könnycseppjei. Ilyenkor hajnalhasadásig körbeölel minden álom és remény, ami elmúlt. Ilyenkor vér helyett emlékek csörgedeznek az ember ereiben és szív helyett egy olyan zene lüktet a testben, amelyik nélkül az éjszaka nem tudna szétszakadni.
Csak tudnám, hogy miért ez a zene... hol hallgattam én ilyesmit? Miért feslik fel tőle az este?
2010. június 10., csütörtök
henyélés
Mindig jó érzés, amikor mások megerősítenek abban, amiről tudod, hogy nem helyes. Ilyen például a henyélés, ami szakvizsga előtt alig több, mint egy héttel nem túl egészséges dolog, mert később annál több idegeskedéshez vezethet, de mivel (állításuk szerint) a többiek is ezt csinálják, természetesen kihagyhatatlan.
Napi egy tantárgy átnézése majdnem elég, csak aztán a tételek tanulásakor fogok rájönni, hogy így baromi kevés időm maradt. :/
Napi egy tantárgy átnézése majdnem elég, csak aztán a tételek tanulásakor fogok rájönni, hogy így baromi kevés időm maradt. :/
2010. június 9., szerda
Bishop
Jelentem, hogy a hétvégén újra kezembe került az a Kutyák magazin, amelyiket talán fél éve is van, hogy megvettem. Nagyon kutya-hiányom volt akkoriban, és kicsit enyhíteni akartam rajta. A cikkek azonban kiállításokról, és az azon részt vevő kutyák fajtájáról és felmenőiről, meg gazdáikról szóltak, így gyors átlapozás után félre is dobtam, és azóta a szekrényemen porosodott. Hétvégén azonban nővéremék utánam hozták (lényegében kilakoltattak a lakásukból, még a fogkefém sem maradt náluk), így kikerült az otthoni asztalra, ahol a család néhány percnyi szemezés után rávetette magát. Anyum cikkeket talált kedvenc kutyafajtájáról, és lelkesen bólogatva olvasta őket; apám némi távolságtartással kezelte az újságot, pedig még bátyámra is rányitottam egyszer az olvasása közben. Így került újra elém az újság, és éppen megtetszett az egyik kutyafajta (legújabb elhatározásom, hogy egy nem túl szép ebet akarok magamnak, ez pedig éppen eléggé nem volt szép), amikor megláttam a végén hófehér kiadásban: első látásra szerelembe estem.Azóta kisebb-nagyobb részletekben érkezik a felismerés, hogy egy hófehér (feltehetően albínó van az újságban látott képen, mert egyébként nem tenyésztenek ilyesmit, mert nem jó pont a kiállításokon), amerikai staffordshire terrier kutyust szeretnék, amely (és itt némi paradoxon észlelhető) a Bishop névre fog hallgatni, bár nőstény lesz. (Azóta már kacsingat a Metal Lady, illetve az Alice elnevezés is, de még nincs határozott végeredmény.)
Lényegében valami olyasmit szeretnék, mint amilyen a mellékelt képen figyel.
Azóta kezdek megbarátkozni a más színárnyalatokkal is (már egy teljesen feketében is benne lennék, illetve kezdenek tetszene a szürke és a kellemesen barna foltosak is), de egy kitételem van. Szó sem lehet ilyen tigriscsíkosan, furcsán barna bundás ebről: katt ide.
Meg is rohamoztam pár tenyésztőt e-mailban, érdeklődve árak és lehetőségek után. (Persze a szándékaim nem komolyak, csak szeretnék tájékozott lenni e téren.) Eredeti terveim szerint a kutyámat nem kiállításokra, hanem iskolákba vinném: kiképzés. Persze ez csak álom, de nagyon jól esik gondolkodni rajta.
Ugye, hogy gyönyörű ez a kutyus?
helyezés
Hol is kezdjem?... Hol is kezdjem? Hát jó, kezdem azzal a hírrel, amelyik már egy ideje blogra kívánkozott: talán azok is emlékeznek az Új Akropolisz pályázatra(újabb nem láthatóan linkelt rész), akik nem olvasták a facebook-ot. Egy korábbi bejegyzésemben közönségszavazásra biztattalak Titeket. Ugyan a közönségdíjtól messze elestem, de így is sikerült bekerülni a nagyon sok-sok-sok (és ahogy Dóri folytatná a karcolatról egy kritikában: sok-sok-sok-sok...) esélyes közül a legjobb 15 közé. De aztán se a dobogóra nem állhattam fel, se más díjat nem kaptam, mégis boldog vagyok, hiszen ez nem várt jó eredmény. Így is gazdagodtam egy oklevéllel, és jó sok tapasztalattal.
Nektek pedig, akik szavaztatok rám, köszönöm szépen, hogy szavaztatok rám! :)(Ne haragudjon az, akit már másodszor kap el a köszönömözésem. :D)
ahogy #2
ahogy eltűnnek az utcáról a kidobált lomok, ahogy lekerülnek a teregetőről a kiakasztott ruhák, ahogy eltűnnek a szárítóról az elmosott edények...
Hogy aztán idővel újabbak kerüljenek a helyükre. Az élet nagy körforgása kis lakásomban.
Hogy aztán idővel újabbak kerüljenek a helyükre. Az élet nagy körforgása kis lakásomban.
ahogy
Lassanként elfogynak a bőröm alá szorult szálkák, ahogy száradnak a kiakasztott ruhák és ágyneműk, ahogy újra és újra elkészül a reggeli, az ebéd, majd elmosogatódnak a tányérok, ahogy már haladok a jegyzetekkel, ahogy újra megtelnek a polcok friss árukkal, ahogy fogynak a listára tűzött feladatok, ahogy kicseng, majd felveszik az otthoni telefont, ahogy a nappalt éjszaka, majd az éjszakát a nappal váltja fel.
Így megy ez.
2010. június 8., kedd
életem töredezettségmentesítése
A konyhába érve áporodott büdös fogadott, a jegyzeteimet böngészve pedig elért az ijedtség. Hívtam a hazaiakat, de a telefon csak kicsörgött, legalább annyiszor, ahány tiszta ruhát a szárítóra akasztottam. Lassan magamról is levetkőztem a (félelmeket) ruhákat, hogy az ágyneműkkel együtt mossa át őket a gép. Addig is a szekrényből, apám vendég-ágyneműjét kölcsönöztem ki tőle, előzetes és utólag engedélye nélkül, hogy (megnyugvásomat) fekhelyemet is tökéletessé tegyem vele. És közben szemezek az ezeréve megbontott tapétás falakkal. Zuhanyoznom és borotválkoznom is kell holnap. Előbbit legalábbis biztosan. Ezek a fejemben lévő listát színesítik.
Egy cetlire írtam fel, bár reggel a konyhába érve úgyis szembesülök vele, hogy kenyeret kell vennem. Mellékeltem mellé a borsot, tejet és fahéjat is. Szerdáig pedig nem csak a vizes papírt kell kitöltenem, és leadnom a házmesternél, hanem a felettem lakó szomszédot is meg kell zargatnom: ő tévézik-e este, nagyon hangosan, nagyon sokáig?
Ezek mellett pedig maradnak az olyan hétköznapi jelei a közelgő vizsgámnak, minthogy az: megint rendszerezem a gépemet. Szeptemberre újrainstalláljuk.
Egy cetlire írtam fel, bár reggel a konyhába érve úgyis szembesülök vele, hogy kenyeret kell vennem. Mellékeltem mellé a borsot, tejet és fahéjat is. Szerdáig pedig nem csak a vizes papírt kell kitöltenem, és leadnom a házmesternél, hanem a felettem lakó szomszédot is meg kell zargatnom: ő tévézik-e este, nagyon hangosan, nagyon sokáig?
Ezek mellett pedig maradnak az olyan hétköznapi jelei a közelgő vizsgámnak, minthogy az: megint rendszerezem a gépemet. Szeptemberre újrainstalláljuk.
itthon
A tető még nincs felújítva, negyven éves fatámaszokon fúj át a szél, egy óra már nem ketyeg az ágyam mellett. A kezemben temérdek szálka bújik meg a bőröm alatt, félig kitakarított lakás vár, szárad a mocsok az elmosatlan edényeken. Napok óta nem zümmögött ennyit a laptop, mint ahogy most próbálom bepótolni a töménytelen információt, amiről lemaradtam. Levelek és blogbejegyzések íródnak, a fejemben novellákkal játszanak a gondolatok, előttem szórakoztató szeretném-ek képei peregnek.
Az ablakom alatt szétszórt szemét, sikítozó cigánygyerekek, és a szülők, akiktől származnak - lomtalanítás van. Az idegrendszeremen futkosó idegesség, a fejemben fáradt sóhaj az újabb megtanulandó anyagokról, a naptáron keresztül rohannak felém a szakvizsga időpontjai.
Egyik levelesládámban tucatnyi levél, a másikban pedig kis csend, megszakításokkal. Örülök neki.
A lakás estére társasággá válik, öten leszünk: a négy fal és én. Itthon vagyok.
Az ablakom alatt szétszórt szemét, sikítozó cigánygyerekek, és a szülők, akiktől származnak - lomtalanítás van. Az idegrendszeremen futkosó idegesség, a fejemben fáradt sóhaj az újabb megtanulandó anyagokról, a naptáron keresztül rohannak felém a szakvizsga időpontjai.
Egyik levelesládámban tucatnyi levél, a másikban pedig kis csend, megszakításokkal. Örülök neki.
A lakás estére társasággá válik, öten leszünk: a négy fal és én. Itthon vagyok.
2010. június 4., péntek
daruk
Darukat hajtogatok. Már jó ideje. Csak az én daruim virtuálisak, és egy nintendóhoz vannak csatolva. Kb a lelkemmel együtt.
Bubuék korábban már jártak nálunk, így ők (pontosabban csak ő) tudja, hogy miként is néz ki az a nintendo ds, amely központi helyet foglal el az egész lakásban. Nincs szentélye, de majdnem. Anno bátyám nővérünktől, sógortól és tőlem kapta közösen karácsonyra és születésnapjára együtt. És még így sem volt olcsó. Azzal azonban, hogy hozzáköltöztem, én is birtokba vehettem a gépet. Sőt igazság szerint a gép szinte csak az enyém, mivel tesóm gyermeteg éne továbbra is a számítógéphez van kötve, és nem osztozik rajta a nintendó.
Így lényegében véve az enyém (és csak az enyém, mwuhahaa), én pedig koptatom is rendesen. Például darukat hajtogatok. Virtuálisan. A darut persze nem kell szó szerint érteni. Valójában öhmm... erőteljesen hódolok gyerekkori hülyeségemnek: pokémonokat nevelek. Tudom, gáz, főleg, hogy még beszélek is róla... de na, ez van. Legalább nem kerül zsébe, és a készülő tészta mellé is le lehet ülni vele.
És hogy miért hajtogatom azt állandóan, hogy én darukat hajtogatok? Hát van az a történet japánban, hogy aki hajtogat ezer darut, annak teljesül egy kívánsága. Én elhatároztam, hogy meg sem állok addig, amíg minden fajta-féle szörnyecske meg nem járta a kezem alatt. Ez annyira gázul hangzik, nem? Valójában azonban remek ihletelő. Fantasztikusan kikapcsol. Tényleg! És legalább annyi kihívás, mint amennyi szórakozás is. Nem csak játék, de elhatározás kérdése. Kicsit formálódni kell, úgy, ahogy az a a világ kívánja. Ki kell tartani, hogy akkor is csináld, amikor sokadszor mész neki ugyan annak a feladatnak.
Így egyesülnek a sekélyes örömök, a daruhajtogatás és a pokémonok egyetlen nintendóban.
Tessék megmondani: gáz ez?
Bubuék korábban már jártak nálunk, így ők (pontosabban csak ő) tudja, hogy miként is néz ki az a nintendo ds, amely központi helyet foglal el az egész lakásban. Nincs szentélye, de majdnem. Anno bátyám nővérünktől, sógortól és tőlem kapta közösen karácsonyra és születésnapjára együtt. És még így sem volt olcsó. Azzal azonban, hogy hozzáköltöztem, én is birtokba vehettem a gépet. Sőt igazság szerint a gép szinte csak az enyém, mivel tesóm gyermeteg éne továbbra is a számítógéphez van kötve, és nem osztozik rajta a nintendó.
Így lényegében véve az enyém (és csak az enyém, mwuhahaa), én pedig koptatom is rendesen. Például darukat hajtogatok. Virtuálisan. A darut persze nem kell szó szerint érteni. Valójában öhmm... erőteljesen hódolok gyerekkori hülyeségemnek: pokémonokat nevelek. Tudom, gáz, főleg, hogy még beszélek is róla... de na, ez van. Legalább nem kerül zsébe, és a készülő tészta mellé is le lehet ülni vele.
És hogy miért hajtogatom azt állandóan, hogy én darukat hajtogatok? Hát van az a történet japánban, hogy aki hajtogat ezer darut, annak teljesül egy kívánsága. Én elhatároztam, hogy meg sem állok addig, amíg minden fajta-féle szörnyecske meg nem járta a kezem alatt. Ez annyira gázul hangzik, nem? Valójában azonban remek ihletelő. Fantasztikusan kikapcsol. Tényleg! És legalább annyi kihívás, mint amennyi szórakozás is. Nem csak játék, de elhatározás kérdése. Kicsit formálódni kell, úgy, ahogy az a a világ kívánja. Ki kell tartani, hogy akkor is csináld, amikor sokadszor mész neki ugyan annak a feladatnak.
Így egyesülnek a sekélyes örömök, a daruhajtogatás és a pokémonok egyetlen nintendóban.
Tessék megmondani: gáz ez?
az Esemény
Ancsy rávilágított a tényre, ami nekem egyáltalán nem volt egyértelmű: hiszen mára szinte a legtöbb olvasóm nem is tudja, hogy mi volt az az Esemény!...
Úgyhogy (Ádámosan) rövid tájékoztató akkor róla:
Hát az Esemény ilyen nagybetűs Esemény volt. A Mitológiáról már olvashattatok (tökre nem látszik, de ez egy link) egy korábbi bejegyzésemben, de hogy senkinek ne kelljen átrágnia magát rajta még egyszer, summa-summárum: a Mitológia egy szerepjátékos honlap volt, olyan hely, ahol írásban történt a játék. Az alapját én hoztam össze, aztán rakat ember segítségével tovább építettünk, és volt nagy virágkorunk is. Hamar függőséghez vezetett (az én részemről), és a végére már konkrétan nem csak töménytelen mennyiségű időt, hanem pénzt is sikerült rá költeni, miközben egy rakat más dolog is ráment. Kb ennyi, dióhéjban.
Igen ám, de miután az egész befuccsolt, bezáratott, stb, én pedig úgy éreztem magam, mint aki kiégett, következett a főiskola. És azt hiszem, hogy fél év se kellett hozzá, hogy egyszerűen újrainduljon az agyam. Konkrétan írás-elvonási tüneteim voltak: előtte már ott tartottam, hogy két szót nem tudtam egymás mellé írni, akkor meg volt, hogy elbóbiskoltam a vonaton, és arra riadtam fel, hogy oldalakon keresztül mondok fel magamnak egy történetet... Szóval voltak furcsaságok. Ezek mellé pedig újratervezést jelentett az agyam, és töménytelen mennyiségű és összetettségű világokat kezdtem akarva-akaratlanul megtervezni. Végül pedig, a csúcsponton, mindezt összeraktam egyetlen, hatalmassá. Megjegyzem: a E/1-es előadásmód nem pontos, mert mindezt az agyam csinálta, miközben én próbáltam a sulira, előadásokra, feladatokra, a hozzám beszélőkre koncentrálni, de... szóval nehezen ment.
A világ pedig összeállt, én meg elindítottam az Esemény névre hallgató blogot. Az írástechnikám a pihentetésnek köszönhetően új szintre lépett és rengeteg energiám is volt, de ez nem jelenti azt, hogy a dolog különösebben élvezhető lett volna. Meghát akkor se voltam egy különösebben termékeny típus, szóval hamar alábbhagyott a lelkesedés. Egyébként sem volt összefüggő, a történetnek mindig éppen azon a részén dolgoztam, amelyik kedvemre való volt. Aztán törlés lett a blog sorsa.
Hát, röviden és tömören ennyi. Remélem, hogy mindent jól írtam le. Kicsit kaotikusak voltak azok az idők (mármint olyan viszonyok uralkodtak a fejemben - érettségi, költözés, fősuli, Bp, stb), szóval néha elcsúszik, hogy mikor mi történt pontosan, de a lényegesebb elemek valahogy így követték egymást.
Úgyhogy (Ádámosan) rövid tájékoztató akkor róla:
Hát az Esemény ilyen nagybetűs Esemény volt. A Mitológiáról már olvashattatok (tökre nem látszik, de ez egy link) egy korábbi bejegyzésemben, de hogy senkinek ne kelljen átrágnia magát rajta még egyszer, summa-summárum: a Mitológia egy szerepjátékos honlap volt, olyan hely, ahol írásban történt a játék. Az alapját én hoztam össze, aztán rakat ember segítségével tovább építettünk, és volt nagy virágkorunk is. Hamar függőséghez vezetett (az én részemről), és a végére már konkrétan nem csak töménytelen mennyiségű időt, hanem pénzt is sikerült rá költeni, miközben egy rakat más dolog is ráment. Kb ennyi, dióhéjban.
Igen ám, de miután az egész befuccsolt, bezáratott, stb, én pedig úgy éreztem magam, mint aki kiégett, következett a főiskola. És azt hiszem, hogy fél év se kellett hozzá, hogy egyszerűen újrainduljon az agyam. Konkrétan írás-elvonási tüneteim voltak: előtte már ott tartottam, hogy két szót nem tudtam egymás mellé írni, akkor meg volt, hogy elbóbiskoltam a vonaton, és arra riadtam fel, hogy oldalakon keresztül mondok fel magamnak egy történetet... Szóval voltak furcsaságok. Ezek mellé pedig újratervezést jelentett az agyam, és töménytelen mennyiségű és összetettségű világokat kezdtem akarva-akaratlanul megtervezni. Végül pedig, a csúcsponton, mindezt összeraktam egyetlen, hatalmassá. Megjegyzem: a E/1-es előadásmód nem pontos, mert mindezt az agyam csinálta, miközben én próbáltam a sulira, előadásokra, feladatokra, a hozzám beszélőkre koncentrálni, de... szóval nehezen ment.
A világ pedig összeállt, én meg elindítottam az Esemény névre hallgató blogot. Az írástechnikám a pihentetésnek köszönhetően új szintre lépett és rengeteg energiám is volt, de ez nem jelenti azt, hogy a dolog különösebben élvezhető lett volna. Meghát akkor se voltam egy különösebben termékeny típus, szóval hamar alábbhagyott a lelkesedés. Egyébként sem volt összefüggő, a történetnek mindig éppen azon a részén dolgoztam, amelyik kedvemre való volt. Aztán törlés lett a blog sorsa.
Hát, röviden és tömören ennyi. Remélem, hogy mindent jól írtam le. Kicsit kaotikusak voltak azok az idők (mármint olyan viszonyok uralkodtak a fejemben - érettségi, költözés, fősuli, Bp, stb), szóval néha elcsúszik, hogy mikor mi történt pontosan, de a lényegesebb elemek valahogy így követték egymást.
2010. június 3., csütörtök
estére a lelkivilágom
Jelentem: az egész napos kopoltyúnövesztéses, halakkal beszélgetős hangulat estére megkopott, aztán úgy mállott le rólam, mint falról a nedvesen feldobott, majd kiszáradt papírzsepi.
Mostanában megint ott tartok, hogy este 11-re nyílik ki a szemem igazán, és hajnali 1-ig nyitott szemmel fekszem az ágyamban. Ráadásul megnövekedő energiaszintem általában a véremben lévő boldogsághormon-mennyiséget is megdobja. Ami alapjáraton azért kafa (hogy leglaább akkor megdobja valami), de nem lesz ez így jó, ha otthon meg majd korán kell kelni, dolgozni napközben, majd időben feküdni és aludni. :S
Tegnap még a tévé is duruzsolt a falból körülöttem: vagy a fölöttem, vagy a mögöttem lévő szobában bömböltették. Hihetetlen, de a fal annyira vastag, hogy átkopogni (dörömbölni, ordítani) nem lehet (legalábbis nem olyan hangosan), hogy a tévéjük ne nyomná el kisujjal, de mégis állandóan áthallatszik tőlük valami. (A felettünk lévő szerintem már hobbiból vág földhöz időnként valamit, és áll neki hajnali 7-kor padlót szegecselni.)
Remélem, hogy a lakást, ahonnan a tévé hangja jő, hallókészülékes öregek lakják, különben megy az ügy a közösképviselő elé. (Ma akartam becsöngetni a felettünk lakóhoz, hogy ők-e azok, de kiment a fejemből nagy demotiváltságomban.)
Mindenesetre ma még nem hallom, hogy bekapcsolták volna a tévét. Ha eddig nem tették meg, akkor ezután már nem szokták... reménykedem. :)
Mostanában megint ott tartok, hogy este 11-re nyílik ki a szemem igazán, és hajnali 1-ig nyitott szemmel fekszem az ágyamban. Ráadásul megnövekedő energiaszintem általában a véremben lévő boldogsághormon-mennyiséget is megdobja. Ami alapjáraton azért kafa (hogy leglaább akkor megdobja valami), de nem lesz ez így jó, ha otthon meg majd korán kell kelni, dolgozni napközben, majd időben feküdni és aludni. :S
Tegnap még a tévé is duruzsolt a falból körülöttem: vagy a fölöttem, vagy a mögöttem lévő szobában bömböltették. Hihetetlen, de a fal annyira vastag, hogy átkopogni (dörömbölni, ordítani) nem lehet (legalábbis nem olyan hangosan), hogy a tévéjük ne nyomná el kisujjal, de mégis állandóan áthallatszik tőlük valami. (A felettünk lévő szerintem már hobbiból vág földhöz időnként valamit, és áll neki hajnali 7-kor padlót szegecselni.)
Remélem, hogy a lakást, ahonnan a tévé hangja jő, hallókészülékes öregek lakják, különben megy az ügy a közösképviselő elé. (Ma akartam becsöngetni a felettünk lakóhoz, hogy ők-e azok, de kiment a fejemből nagy demotiváltságomban.)
Mindenesetre ma még nem hallom, hogy bekapcsolták volna a tévét. Ha eddig nem tették meg, akkor ezután már nem szokták... reménykedem. :)
negatív vágyálmok mára
Jelenlegi hangulatom szerint kopoltyút fogok növeszteni, és elbujdosok a Fekete-tengerben. Ott legalább lesz társaságom: a halak.
nem olvasol?!
Mostanában több ismerősömet is letámadtam az alábbi kijelentésemmel: te nem olvasod a blogom.
Szeretnék írni egy picit a reakciókról, mert néha kicsit csalódtam a válaszolóban, és a motivációról, amely a kérdés hátterében állt.
Tudom, hogy nem olvassa azok közül mindenki a blogom, akinek megadtam a linkjét. Meglehetősen kevesen vannak azok, akiknek saját kezűleg pötyögtem be egy levélbe, és aztán kattintottam az elküldés gombra, de azóta is általános félreértésként könyvelem el, hogy azt hiszik: ezzel köteleztem is őket a blog olvasására. Fityfenét!
Ez a bejegyzésem most kicsit ellentmond majd önmagának, mert az olyan embereknek szól, akik nem olvasnak. De azért leírom, mert régóta böki a csőrömet ez az egész blogkövetésesdi, és hátha másnak is van véleménye a témáról.
Én is voltam blogolvasó. Sőt kezdetben csak az voltam, szerintem mindenki így kezdi. Volt, hogy hónapokig nem néztem arra a blogra, aminek a linkjét megkaptam az írójától, aztán amikor mégis belekukkantottam (újabb és újabb felszólítások után), akkor egyetlen éjszaka alatt az összes bejegyzést elolvastam az elejétől a végéig, mert annyira baromi jól csinálta a srác. Aztán ahogy ez megvolt, lezártnak tekintettem az egészet, megint nem érdekelt a dolog. Szóval én valahogy így kezdtem, és ebből nőttem ki magam idővel saját blogossá, aki mostanra mindig kíváncsian várja, hogy kedvenc blogjaira mikor kerülnek ki újabb bejegyzések.
Ezt csak azért írtam le, hogy kicsit alá legyen támasztva az, amit mondani akarok: a legnagyobb hülyeség azt gondolni, hogy besértődök, ha nem olvasol. Vagy olvasnak. Érted. Mert én sem csüngtem régen mások blogjain, néha még akkor se igazán értettem, hogy mit akar, amikor azt szerette volna, hogy ugyanmár, kommenteljek, ha olvasom.
Igyekszem elűzni magamtól mindenfajta lila ködöt arról magamban is, hogy mennyire élvezhető a blogom. Tudom, hogy régen határozottan nem voltam betűvirtuóz, és most is csak igyekszem, meg próbálkozok. Tudom, hogy a blogom erősen az _én_ felé hajlik, és nem írok semmi különösebb okosságot, vagy olyat, ami közérdeklődésre tartana számot.
Had ne mondjam még el, hogy milyen elméleteim vannak még magamról. Remélem, hogy további felsorolások nélkül is érthető, hogy hova akarok kilyukadni: még csak megmagyaráznod sem kell, hogy miért nem olvasol.
Akinek elküldöm a blogom linkjét, azt általában ismerem valamennyire. Tudom róla, hogy ő éppen bulizós életet él, ő meg elvan a maga kis buborékjában - szóval ha csak felszínesen is, de azért vannak a barátaimról némi ismereteim. Ne higgye senki azt, hogy a blogom olvasása vagy éppen nem olvasása határozza majd meg a kapcsolatunkat. Jaj, nemár, tényleg van, aki szerint ha bevallja nekem, hogy nem, tényleg nem olvas, akkor azon nyomban "öri hari", és "nekerülj a szememelé"? Bahh...
És akkor most, hogy ezeket tisztáztuk, legyen szó még kicsit a kérdésem által kiváltott reakciókról:
- Baromi rosszul esik a "nemértem, hogy mitkérdezel" típusú válaszolás. "Van blogod?" "De hiszen mondtad, hogy törölted." "Ja, hogy csak az egyiket a kettőből?" Megbeszéljük, hogy igen, és átküldöm neki újra a másik blogom címét is, mert állítja, hogy törölte, pedig szívesen olvasna. "Jaa, hogy ez! Ez még megvolt! Azt hittem, hogy tök újat kezdtél azóta."
A beszélgetés itt kezd baromi kellemetlen ívet venni, mert ezek után továbbra sem hajlandó elmondani, hogy nem, tökre nem érdekli, helyette jönnek az ilyenok: "Bocsi, nem mentettem el a linket, elküldöd újra?" "Most egy másik gépnél vagyok, itt nincs meg, linkeled?"
A legrosszabb azonban az, amikor elküldöm neki, válaszol is rá, majd ha egy hét múlva megint megkérdezem, akkor váltig állítja, hogy ő nem kapott semmit.
Nagyon vacakul esik, amikor olyan ember nem képes bevallani, hogy nem érdekli a blogom, aki már azt is láthatta, hogy nagyon örültem neki, amikor elmondta az igazi véleményét az írási képességeimről, és semmi nem változott közöttünk, sőt csak jobban adok a véleményére azóta is.
- A másik, amikor még nagyot csalódok, ha jön a magyarázkodás és az esküdözés. Előtte talán még ellő ő is párat a fentiek közül, majd amikor ezeken is túlvagyunk, akkor jön az, hogy most baromi fáradt, de holnap eskü elolvassa. És tudom, hogy ha ő ígér valamit, akkor betartja...
Az ilyen válaszok helyett az az igazán szívet melengető, amikor a kérdés után hamarosan ott a válasz: "bocsi, de nem." És a világ megy tovább. Nincs sértődés. Nem csak rokonom tudta már ezt mondani, hanem olyan ember is, akivel még soha nem találkoztam, és az msn meg a telefon tartja közöttünk havi egyszer az összeköttetést.
Elmondom megint, mert mostanában ez a dolog nagyon sokat foglalkoztat: inkább mondd, hogy nem, de ne ringass tévhitekbe. Főleg, ha úgy tűnik, hogy barátok vagyunk.
Szeretnék írni egy picit a reakciókról, mert néha kicsit csalódtam a válaszolóban, és a motivációról, amely a kérdés hátterében állt.
Tudom, hogy nem olvassa azok közül mindenki a blogom, akinek megadtam a linkjét. Meglehetősen kevesen vannak azok, akiknek saját kezűleg pötyögtem be egy levélbe, és aztán kattintottam az elküldés gombra, de azóta is általános félreértésként könyvelem el, hogy azt hiszik: ezzel köteleztem is őket a blog olvasására. Fityfenét!
Ez a bejegyzésem most kicsit ellentmond majd önmagának, mert az olyan embereknek szól, akik nem olvasnak. De azért leírom, mert régóta böki a csőrömet ez az egész blogkövetésesdi, és hátha másnak is van véleménye a témáról.
Én is voltam blogolvasó. Sőt kezdetben csak az voltam, szerintem mindenki így kezdi. Volt, hogy hónapokig nem néztem arra a blogra, aminek a linkjét megkaptam az írójától, aztán amikor mégis belekukkantottam (újabb és újabb felszólítások után), akkor egyetlen éjszaka alatt az összes bejegyzést elolvastam az elejétől a végéig, mert annyira baromi jól csinálta a srác. Aztán ahogy ez megvolt, lezártnak tekintettem az egészet, megint nem érdekelt a dolog. Szóval én valahogy így kezdtem, és ebből nőttem ki magam idővel saját blogossá, aki mostanra mindig kíváncsian várja, hogy kedvenc blogjaira mikor kerülnek ki újabb bejegyzések.
Ezt csak azért írtam le, hogy kicsit alá legyen támasztva az, amit mondani akarok: a legnagyobb hülyeség azt gondolni, hogy besértődök, ha nem olvasol. Vagy olvasnak. Érted. Mert én sem csüngtem régen mások blogjain, néha még akkor se igazán értettem, hogy mit akar, amikor azt szerette volna, hogy ugyanmár, kommenteljek, ha olvasom.
Igyekszem elűzni magamtól mindenfajta lila ködöt arról magamban is, hogy mennyire élvezhető a blogom. Tudom, hogy régen határozottan nem voltam betűvirtuóz, és most is csak igyekszem, meg próbálkozok. Tudom, hogy a blogom erősen az _én_ felé hajlik, és nem írok semmi különösebb okosságot, vagy olyat, ami közérdeklődésre tartana számot.
Had ne mondjam még el, hogy milyen elméleteim vannak még magamról. Remélem, hogy további felsorolások nélkül is érthető, hogy hova akarok kilyukadni: még csak megmagyaráznod sem kell, hogy miért nem olvasol.
Akinek elküldöm a blogom linkjét, azt általában ismerem valamennyire. Tudom róla, hogy ő éppen bulizós életet él, ő meg elvan a maga kis buborékjában - szóval ha csak felszínesen is, de azért vannak a barátaimról némi ismereteim. Ne higgye senki azt, hogy a blogom olvasása vagy éppen nem olvasása határozza majd meg a kapcsolatunkat. Jaj, nemár, tényleg van, aki szerint ha bevallja nekem, hogy nem, tényleg nem olvas, akkor azon nyomban "öri hari", és "nekerülj a szememelé"? Bahh...
És akkor most, hogy ezeket tisztáztuk, legyen szó még kicsit a kérdésem által kiváltott reakciókról:
- Baromi rosszul esik a "nemértem, hogy mitkérdezel" típusú válaszolás. "Van blogod?" "De hiszen mondtad, hogy törölted." "Ja, hogy csak az egyiket a kettőből?" Megbeszéljük, hogy igen, és átküldöm neki újra a másik blogom címét is, mert állítja, hogy törölte, pedig szívesen olvasna. "Jaa, hogy ez! Ez még megvolt! Azt hittem, hogy tök újat kezdtél azóta."
A beszélgetés itt kezd baromi kellemetlen ívet venni, mert ezek után továbbra sem hajlandó elmondani, hogy nem, tökre nem érdekli, helyette jönnek az ilyenok: "Bocsi, nem mentettem el a linket, elküldöd újra?" "Most egy másik gépnél vagyok, itt nincs meg, linkeled?"
A legrosszabb azonban az, amikor elküldöm neki, válaszol is rá, majd ha egy hét múlva megint megkérdezem, akkor váltig állítja, hogy ő nem kapott semmit.
Nagyon vacakul esik, amikor olyan ember nem képes bevallani, hogy nem érdekli a blogom, aki már azt is láthatta, hogy nagyon örültem neki, amikor elmondta az igazi véleményét az írási képességeimről, és semmi nem változott közöttünk, sőt csak jobban adok a véleményére azóta is.
- A másik, amikor még nagyot csalódok, ha jön a magyarázkodás és az esküdözés. Előtte talán még ellő ő is párat a fentiek közül, majd amikor ezeken is túlvagyunk, akkor jön az, hogy most baromi fáradt, de holnap eskü elolvassa. És tudom, hogy ha ő ígér valamit, akkor betartja...
Az ilyen válaszok helyett az az igazán szívet melengető, amikor a kérdés után hamarosan ott a válasz: "bocsi, de nem." És a világ megy tovább. Nincs sértődés. Nem csak rokonom tudta már ezt mondani, hanem olyan ember is, akivel még soha nem találkoztam, és az msn meg a telefon tartja közöttünk havi egyszer az összeköttetést.
Elmondom megint, mert mostanában ez a dolog nagyon sokat foglalkoztat: inkább mondd, hogy nem, de ne ringass tévhitekbe. Főleg, ha úgy tűnik, hogy barátok vagyunk.
2010. június 2., szerda
első bejegyzés
Először is: köszönöm mindenki igen és mindenki nem szavazatait. Azt hiszem, hogy már akkor eldöntöttem, hogy mi lesz, amikor megírtam azt a posztot, de csak akkor tudatosult bennem végleg a döntésem, amikor láttam a biztatásokat. Nagyon remélem, hogy senkinek nem lesz nagy csalódás, aki majd olvasni fogja (vagy szeretné.)
http://felejtesutan.blogspot.com/: megvan az első közölt részlet. Igazság szerint majd ott is fogom jelezni idővel: ezt a történetet aztán tényleg csak magamnak írtam, öncélúan. Azért, hogy Luká és Acélszív ne csak a fejemben járják az útjukat, hanem egyre összetettebbé váló világukkal együtt végre lapra kerüljenek.
Azt hiszem, hogy sok író kidobná ezt az írását a helyemben, mert második olvasásra nem tetszik igazán - talán a temérdek hiba miatt, amiket ugyan érzem, hogy benne vannak, de kijavítani őket nem tudom. Mindenesetre kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is: ha valami mondanivalótok van, akkor kommenteljetek!
Nagyjából kétnaponta fognak újabb részletek kikerülni. Elég sokáig meg van már írva, szóval csak újraolvasnom és javítgatnom kell a szöveget, de azért ezt sem fogom elkapkodni.
Remélem, hogy mindenki élvezni fogja, de nincsenek illúzióim az írási készségeimről (legalábbis igyekszem a talajon járni), szóval tudom én, hogy nem mindenkinek marad meg majd a kezdeti lendülete. Nem kell palástolni, nem gáz. Sokkal jobban szeretem az őszinte embereket, mind a biztatást. :)
http://felejtesutan.blogspot.com/: megvan az első közölt részlet. Igazság szerint majd ott is fogom jelezni idővel: ezt a történetet aztán tényleg csak magamnak írtam, öncélúan. Azért, hogy Luká és Acélszív ne csak a fejemben járják az útjukat, hanem egyre összetettebbé váló világukkal együtt végre lapra kerüljenek.
Azt hiszem, hogy sok író kidobná ezt az írását a helyemben, mert második olvasásra nem tetszik igazán - talán a temérdek hiba miatt, amiket ugyan érzem, hogy benne vannak, de kijavítani őket nem tudom. Mindenesetre kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is: ha valami mondanivalótok van, akkor kommenteljetek!
Nagyjából kétnaponta fognak újabb részletek kikerülni. Elég sokáig meg van már írva, szóval csak újraolvasnom és javítgatnom kell a szöveget, de azért ezt sem fogom elkapkodni.
Remélem, hogy mindenki élvezni fogja, de nincsenek illúzióim az írási készségeimről (legalábbis igyekszem a talajon járni), szóval tudom én, hogy nem mindenkinek marad meg majd a kezdeti lendülete. Nem kell palástolni, nem gáz. Sokkal jobban szeretem az őszinte embereket, mind a biztatást. :)
igennap
Nem tudom, hogy hányan láttátok az Igenember c. remekművet Jim Carrey főszereplésével, de attól tartok, hogy ma egy igazi igennapot éltem át.
A dolog - nem tudom, mennyire meglepő - a reggeli ébredéssel kezdődött. A számítógépaddikcióm szólított a laptophoz, ahol is fél óra üldögélés után még gyorsan megnéztem, hogy mikor is lesz az aznapra beígért szeminárium, aztán reggelizni szerettem volna. Az első meglepetés ekkor ért: fél óra, és a szeminárium kezdődik. Wtf?! Csábító volt a reggeli, illetve tudtam, h egy darab tételem nincs kidolgozva (a szem. témája pár a tételek kidolgozása során felmerült kérdés megválaszolása volt), és tudtam, hogy fél óra alatt már amúgy se tudnék az elejére beérni - de megpróbáltam.
Így elmaradt a reggeli tusolás, de cserébe öt perc múlva teljes harci díszben álltam az ajtó előtt. Gyorsan bekaptam egy fél sütit, hogy azért mégis legyen valami cukorszázaléka a véremnek, aztán irány is.
Nem tudom, hogy kinek tűnt fel, hogy reggel határozottan meleg volt. Legalábbis az Örs vezér téren, főként az Árkádban és a Sugárban. Mindkettőn átvágtam, nem lassú tempóban, mire végre saját izzadságomban fürödve sikerült elérni a buszt, ami természetesen előttem el is hajtott... így futottam össze viszont Annáékkal. Márai Műsoron kívül c. könyve kacsingatott a táskámból, de Annáék ígéretesebb társaságnak ígérkeztek. Jó volt újra ismerősöket látni, és a suliban is várakozó "tömeg" fogadott. Anna jól megfogalmazta már a buszon is: Pánczél lehet, hogy előbb érkezik be nálunk a suliba, de tuti, hogy mire eljut a teremig, mi is ott leszünk. Anna - Sors, 1 - 0.
A szemináriumon pedig érdemes volt ott lenni. Nem csak azért, mert addigra Bubut és Tücsköt is sikerült összeszedni, hanem mert végre lényeges információkat kaptunk a szakvizsgáról. Éljen! Nem mellékesen pedig a szakdolgozati jegyem is kiderült: opponenstől és konzulenstől is egy-egy 5-öst gyűjtöttem be. A végjegy nem vitás. :)
Persze voltak meglepő eredmények, amikor olyan ember bukott meg, akiről nem gondoltuk volna, de ez - szemétség vagy sem részemről -, az ő problémájuk. Hálát adok az égnek, meg magasságos múzsámnak, na meg persze a segítő tanáromnak is, hogy nem csak nekem, hanem baráti körben mindenkinek meglett.
Az akció csak innen indult: a jegynézésen (és megkönnyebbülésen) túl irány az Árkád, és a Libri (Frei Tamás) kávézó, ahol aztán temérdek (1db/kopf) kávé elfogyasztása után hasonló mennyiségű sütit (egyenesen zabáltunk) fogyasztottunk el, közben megváltva a világot... áá, nem, ez kimaradt. Nem váltottuk meg a világot, de azért jó volt eldumálni azon, hogy innen ki miként hogyan és merre és tovább, és milyen lehetőségek vannak, vagy csak rejlenek, vagy nincsenek, pedig miket szeretne/nem szeretne.
És innen indultunk fel szakadó esőben, részemről Bubuval összekarolva a lakásomra. Hát két nővel lenni odafent... csak kár, hogy takarítást rég látott már a lakás. Az ebéd így is azért elkészült, és az idő is legalább ilyen gyorsan telt. Nem tűnt az egész hosszabbnak, mint ezt a mondatot leírni.
Mindenesetre annál jobb volt, és nagyon örültem neki, a hatalmas koszos kupleráj ellenére, amely látszólag nem hozta zavarba őket, és attól függetlenül, hogy borzasztó slamposnak éreztem magam... de így is hatalmas élmény volt ez a mai nap. Mit ne mondjak: nem bántam meg, hogy elmentem a szemináriumra. :)
A holnapi állás(/képzés)interjú eltolva 15-re, úgyhogy a csütörtököm is szabad. Lehet, hogy kitakarítom végre a lakást? :)
A dolog - nem tudom, mennyire meglepő - a reggeli ébredéssel kezdődött. A számítógépaddikcióm szólított a laptophoz, ahol is fél óra üldögélés után még gyorsan megnéztem, hogy mikor is lesz az aznapra beígért szeminárium, aztán reggelizni szerettem volna. Az első meglepetés ekkor ért: fél óra, és a szeminárium kezdődik. Wtf?! Csábító volt a reggeli, illetve tudtam, h egy darab tételem nincs kidolgozva (a szem. témája pár a tételek kidolgozása során felmerült kérdés megválaszolása volt), és tudtam, hogy fél óra alatt már amúgy se tudnék az elejére beérni - de megpróbáltam.
Így elmaradt a reggeli tusolás, de cserébe öt perc múlva teljes harci díszben álltam az ajtó előtt. Gyorsan bekaptam egy fél sütit, hogy azért mégis legyen valami cukorszázaléka a véremnek, aztán irány is.
Nem tudom, hogy kinek tűnt fel, hogy reggel határozottan meleg volt. Legalábbis az Örs vezér téren, főként az Árkádban és a Sugárban. Mindkettőn átvágtam, nem lassú tempóban, mire végre saját izzadságomban fürödve sikerült elérni a buszt, ami természetesen előttem el is hajtott... így futottam össze viszont Annáékkal. Márai Műsoron kívül c. könyve kacsingatott a táskámból, de Annáék ígéretesebb társaságnak ígérkeztek. Jó volt újra ismerősöket látni, és a suliban is várakozó "tömeg" fogadott. Anna jól megfogalmazta már a buszon is: Pánczél lehet, hogy előbb érkezik be nálunk a suliba, de tuti, hogy mire eljut a teremig, mi is ott leszünk. Anna - Sors, 1 - 0.
A szemináriumon pedig érdemes volt ott lenni. Nem csak azért, mert addigra Bubut és Tücsköt is sikerült összeszedni, hanem mert végre lényeges információkat kaptunk a szakvizsgáról. Éljen! Nem mellékesen pedig a szakdolgozati jegyem is kiderült: opponenstől és konzulenstől is egy-egy 5-öst gyűjtöttem be. A végjegy nem vitás. :)
Persze voltak meglepő eredmények, amikor olyan ember bukott meg, akiről nem gondoltuk volna, de ez - szemétség vagy sem részemről -, az ő problémájuk. Hálát adok az égnek, meg magasságos múzsámnak, na meg persze a segítő tanáromnak is, hogy nem csak nekem, hanem baráti körben mindenkinek meglett.
Az akció csak innen indult: a jegynézésen (és megkönnyebbülésen) túl irány az Árkád, és a Libri (Frei Tamás) kávézó, ahol aztán temérdek (1db/kopf) kávé elfogyasztása után hasonló mennyiségű sütit (egyenesen zabáltunk) fogyasztottunk el, közben megváltva a világot... áá, nem, ez kimaradt. Nem váltottuk meg a világot, de azért jó volt eldumálni azon, hogy innen ki miként hogyan és merre és tovább, és milyen lehetőségek vannak, vagy csak rejlenek, vagy nincsenek, pedig miket szeretne/nem szeretne.
És innen indultunk fel szakadó esőben, részemről Bubuval összekarolva a lakásomra. Hát két nővel lenni odafent... csak kár, hogy takarítást rég látott már a lakás. Az ebéd így is azért elkészült, és az idő is legalább ilyen gyorsan telt. Nem tűnt az egész hosszabbnak, mint ezt a mondatot leírni.
Mindenesetre annál jobb volt, és nagyon örültem neki, a hatalmas koszos kupleráj ellenére, amely látszólag nem hozta zavarba őket, és attól függetlenül, hogy borzasztó slamposnak éreztem magam... de így is hatalmas élmény volt ez a mai nap. Mit ne mondjak: nem bántam meg, hogy elmentem a szemináriumra. :)
A holnapi állás(/képzés)interjú eltolva 15-re, úgyhogy a csütörtököm is szabad. Lehet, hogy kitakarítom végre a lakást? :)
2010. június 1., kedd
az Esemény újraindul?
Hallottátok már, hogy kedvenc főszereplőim története egyre csak gyarapszik. Ez mostanra különösebben nem igaz rájuk, régóta stagnál a documentum karakterszáma, de nem a fejemben. Azt tervezem, hogy ahogy korábban is már az esemény kapcsán: ezzel is blogot indítok. Mielőtt még valaki a fejét kezdi rázni: dehogy akarok regényt írni belőle, az ilyesmit régen feladtam. Csak már tök hosszú, én imádom őket, szívem csücskei, de mégsem tehetem fel őket a karcolatra. Ígyhát kisebb bejegyzésekben tenném egy új blogban közzé a történetüket.
Egyesek szerint sikerült némi fejlődést felmutatnom az Esemény-es blog óta, de még így is nagyon messze vagyok attól, hogy minden írásom olvasható és élvezhető legyen. Szóval tényleg és őszinte válaszokat várnék arra a kérdésre, hogy ki olvasná szívesen majd a történetet? Két szabály:
1. - Ha nem válaszolsz, az számomra határozott "nem"-et jelent és nem "tartózkodás"-t. Tehát légyszi inkább kommenteld a blog alá. Abszolút nem sértődök meg a nem-eken sem, ezt jól tudja mindenki, akitől már kértem, hogy véleményezze egy-két novellám (ugye Bubu? :)). Szóval csak nyugodtan nem-ezz, nincs belőle harag, és így legalább nem ápolok vak reményeket. :)
2. - Az "igen" mondása nem kötelez további olvasásra, vagy bármire.
Némi ismertető akkor: a történet középpontjában Lukának és bestiájának Acélszívnek kalandjai állnak. Az egész emberiség túl van már a Nagy Felejtésnek nevezett eseményen, és miközben mindenki igyekszik újra felfedezni saját magát és kis világukat, vallási háborúk indulnak meg világszerte. Ezeket a háborúkat azonban különböző istenségek teremtményei és az őket megülő emberek vívják, méghozzá a versenypályán. Luká és Acélszív pedig megindul azon az úton, aminek végén talán olyan válaszok várják őket, amiket nem akarnak hallani.
Kamaszmese egy különleges világról, ahol minden kicsit másként történik, mint mifelénk.
És akkor most... légyszi írj nekem vmit: egy igen, vagy egy nem is megfelel. Akármelyik. Tényleg. :)
Egyesek szerint sikerült némi fejlődést felmutatnom az Esemény-es blog óta, de még így is nagyon messze vagyok attól, hogy minden írásom olvasható és élvezhető legyen. Szóval tényleg és őszinte válaszokat várnék arra a kérdésre, hogy ki olvasná szívesen majd a történetet? Két szabály:
1. - Ha nem válaszolsz, az számomra határozott "nem"-et jelent és nem "tartózkodás"-t. Tehát légyszi inkább kommenteld a blog alá. Abszolút nem sértődök meg a nem-eken sem, ezt jól tudja mindenki, akitől már kértem, hogy véleményezze egy-két novellám (ugye Bubu? :)). Szóval csak nyugodtan nem-ezz, nincs belőle harag, és így legalább nem ápolok vak reményeket. :)
2. - Az "igen" mondása nem kötelez további olvasásra, vagy bármire.
Némi ismertető akkor: a történet középpontjában Lukának és bestiájának Acélszívnek kalandjai állnak. Az egész emberiség túl van már a Nagy Felejtésnek nevezett eseményen, és miközben mindenki igyekszik újra felfedezni saját magát és kis világukat, vallási háborúk indulnak meg világszerte. Ezeket a háborúkat azonban különböző istenségek teremtményei és az őket megülő emberek vívják, méghozzá a versenypályán. Luká és Acélszív pedig megindul azon az úton, aminek végén talán olyan válaszok várják őket, amiket nem akarnak hallani.
Kamaszmese egy különleges világról, ahol minden kicsit másként történik, mint mifelénk.
És akkor most... légyszi írj nekem vmit: egy igen, vagy egy nem is megfelel. Akármelyik. Tényleg. :)
protokoll
Nagyon köszönöm mindenkinek, aki szurkolt és szorított nekem. Külön köszönöm Lizának a reggeli külön kis levelet, és az üzenetet: Rien átadta. :)
Mire hazaértem, már fogadott is az eredmény: sikerült a vizsgám!
Ugyan kettes, de hát ki a frászt érdekel ez? A lényeg, hogy megvan! :)
Mire hazaértem, már fogadott is az eredmény: sikerült a vizsgám!
Ugyan kettes, de hát ki a frászt érdekel ez? A lényeg, hogy megvan! :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
