vizsga

Az én életemben is beköszöntött az az alkalom, amikor nem azért megyek pótvizsgára, hogy javítsak a jegyemen, hanem azért, hogy egyáltalán össze tudjak szedni belőle egy kettest. Nagyon bénán puskáztam, türelmetlen is voltam, és figyelmetlen. Azt hittem, hogy a mellettem ülő sráccal fog törődni, aki gyakorta felkapta a fejét, hogy éppen merre jár a tanár, és három füzet is ki volt pakolva nála. Persze ezek még nem feltételezik, hogy puskázott is. Mindenesetre a tanár engem szúrt ki, teljesen jogosan. Annyira nem voltam képes, hogy némi papíralapú tudást felhalmozzak a vizsgára, így többiektől kaptam még puskát is, és örömöm nem ismert határokat, amikor az első papír, amit randomra kihúztam a speciálisan puskázásra használt felsőm zsebéből, pontosan lefedte az első pár kérdést. Úgy éreztem, hogy ha ilyen mázlijaim voltak, hogy puskát is kaptam, majd elsőre kihúzom a legjobbat, már nem állíthat meg senki. Talán tíz percet ülhettem a vizsgán, a tanárnő is hozta a szokásos húsz perces késését... semmi értelme nem volt kivárni a dolgot.
Bubu volt olyan kedves, és később felhívott. Nagyon jó érzés volt, és végre megtudtam, hogy ők nem lettek elkapva. Pedig én nemhogy majdnem leghátul, hanem még a legbelsőbb sarokba is kerültem, ráadásul az előttem lévő csaj - Meli - direkt úgy rendezte a székét, hogy takarni tudjon... szánalmas eredményt produkáltam.
Pedig ez lett volna az utolsó vizsgám. Innentől kezdve vége a hétköznapi zh-knak, már nem lett volna más, mint a szakvizsgák. Az utolsó vizsgám, az első bukásom. Ráadásul pont egy olyan rendkívül fontos tantárgy esetében, mint a protokoll... (tessék érezni az iróniát)