Ahogy az Odrival való találkozás helyszínére utaztam, három kölyökkutyus szállt fel közvetlenül mellém a villamosra. Nagyon zavarta őket a szájukra kötött szájzár. Nem csodálom, hiszen abban a fajtában nem lehet rendesen lihegni, de még szagolgatni sem. A kutya hőmérséklete pedig hamar felszökik ilyenkor, amit én se élveznék, ha négylábú lennék.
A három kutya három különböző típus volt. Az egyik vizsla-féleség, szép barna bundával, és a fajtához jellemző felépítéssel. A másik hófehér... gondban vagyok a fajtanévvel, de azt hiszem, hogy valami dog-féle lehetett. Volt tartása, még ha őt is ugyan úgy zavarta a szájzár. A harmadik hosszabb szőrű, teljesen fekete, pumi-szerűség, pontosan akkora termettel, mint a másik kettő.
Oroszos módszerrel megoldott nyakörvük, és arra csatolt, pókkötélből készült sétáltatópórázuk volt. Koszos kezek, és a lombtalanítás miatt vidám hajléktalanok tartották őket maguknál. Ez volt az egyetlen tény, ami miatt nem nyúltam le hozzájuk. Növőfélben lévő kölykök voltak, teljesen igénytelenek, amiknek ráadásul felkavarodott a gyomra szájzártól. Elnyúltak a mocskos talajon, a lábam előtt, és a pumi-szerűség úgy fürdött a villamos koszos padlóján, ahogy más kutya a friss fűben szokott. Nem nagyon bírtam levenni róluk a tekintetem, főként, mert akkor egyből a gazdáikra vándorolt, akik örömükben foghíjas ínyüket mutogatták - mosolyogtak.
Ugyanott szálltak le, mint én, azonban az egyikük, akinél két kutya is volt, a csomagok, illetve a nem túl gyakran utazó kölykök miatt igen nehezen evickélt le a lépcsőn. Az egyik póráz ki is szaladt a kezéből, mikor egy másik kutya megugatta őket, és valamelyik kutyus, talán épp a vizsla, vagy a fehér megijedt tőle.
A hajléktalan nem foglalkozott vele, tovább ment egy pórázzal. A kölyök lefeküdt, és csak nézett utána. Megálltam, lehajoltam a pórázáért. Legszívesebben meg is simogattam volna, nem csak úgy, mint a gazdája, aki inkább csak megdörzsölte a fejét, vagy a nyakát egy pillanatig, hanem úgy igazán megsimogattam volna, ahogy tanultam, ahogy szeretik általában.
És ott álltam, kezemben egy hajléktalan kölyökkutyusának pórázával a kezemben, mellettem a nyitott villamosajtóval, előttem pedig egy olyan gazdával, akinek fel se tűnik, hogy egy kutyával kevesebb. De a kutya botladozva elindult utána. Az én kezemben volt a póráz, de én úgy határoztam, ahogy a kutya: rendben van, visszaadlak neki. Pár lépéssel utolértük a férfit, aki először észre se vette, hogy a blökijét sétáltatom mellette. A csomagjaival foglalkozott.
Szerintem azt se értette, amit mondok neki: "egy kutyája elszabadult", és csak azért fordult vissza, mert konstatálta, hogy valaki nyújt felé valamit. Kikapta a kezemből a pórázt, motyogott egy köszönömöt, és magával húzta a lassabb tempóra vágyó kutyust.
Nem csak a történet szakad meg itt, hanem kicsit a szívem is.
Tényleg otthontalan lenne egyébként az a kutyus? Tényleg jobban bánna vele egy másik gazda, akihez kerülhetne? Tényleg jobban szeretné ő egy másik gazdáját, és a gazdája őt? Tényleg jobb sorsa lenne mással?
A három kutya három különböző típus volt. Az egyik vizsla-féleség, szép barna bundával, és a fajtához jellemző felépítéssel. A másik hófehér... gondban vagyok a fajtanévvel, de azt hiszem, hogy valami dog-féle lehetett. Volt tartása, még ha őt is ugyan úgy zavarta a szájzár. A harmadik hosszabb szőrű, teljesen fekete, pumi-szerűség, pontosan akkora termettel, mint a másik kettő.
Oroszos módszerrel megoldott nyakörvük, és arra csatolt, pókkötélből készült sétáltatópórázuk volt. Koszos kezek, és a lombtalanítás miatt vidám hajléktalanok tartották őket maguknál. Ez volt az egyetlen tény, ami miatt nem nyúltam le hozzájuk. Növőfélben lévő kölykök voltak, teljesen igénytelenek, amiknek ráadásul felkavarodott a gyomra szájzártól. Elnyúltak a mocskos talajon, a lábam előtt, és a pumi-szerűség úgy fürdött a villamos koszos padlóján, ahogy más kutya a friss fűben szokott. Nem nagyon bírtam levenni róluk a tekintetem, főként, mert akkor egyből a gazdáikra vándorolt, akik örömükben foghíjas ínyüket mutogatták - mosolyogtak.
Ugyanott szálltak le, mint én, azonban az egyikük, akinél két kutya is volt, a csomagok, illetve a nem túl gyakran utazó kölykök miatt igen nehezen evickélt le a lépcsőn. Az egyik póráz ki is szaladt a kezéből, mikor egy másik kutya megugatta őket, és valamelyik kutyus, talán épp a vizsla, vagy a fehér megijedt tőle.
A hajléktalan nem foglalkozott vele, tovább ment egy pórázzal. A kölyök lefeküdt, és csak nézett utána. Megálltam, lehajoltam a pórázáért. Legszívesebben meg is simogattam volna, nem csak úgy, mint a gazdája, aki inkább csak megdörzsölte a fejét, vagy a nyakát egy pillanatig, hanem úgy igazán megsimogattam volna, ahogy tanultam, ahogy szeretik általában.
És ott álltam, kezemben egy hajléktalan kölyökkutyusának pórázával a kezemben, mellettem a nyitott villamosajtóval, előttem pedig egy olyan gazdával, akinek fel se tűnik, hogy egy kutyával kevesebb. De a kutya botladozva elindult utána. Az én kezemben volt a póráz, de én úgy határoztam, ahogy a kutya: rendben van, visszaadlak neki. Pár lépéssel utolértük a férfit, aki először észre se vette, hogy a blökijét sétáltatom mellette. A csomagjaival foglalkozott.
Szerintem azt se értette, amit mondok neki: "egy kutyája elszabadult", és csak azért fordult vissza, mert konstatálta, hogy valaki nyújt felé valamit. Kikapta a kezemből a pórázt, motyogott egy köszönömöt, és magával húzta a lassabb tempóra vágyó kutyust.
Nem csak a történet szakad meg itt, hanem kicsit a szívem is.
Tényleg otthontalan lenne egyébként az a kutyus? Tényleg jobban bánna vele egy másik gazda, akihez kerülhetne? Tényleg jobban szeretné ő egy másik gazdáját, és a gazdája őt? Tényleg jobb sorsa lenne mással?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése