Életem állandó szereplői a kutyák. Nem csak azért, mert egy fajbeliük emléke örökre elkísér már, hanem azért is, mert mostanában újra kezdik átvenni központi szerepüket az életemben. Az egész rossz kedvvel, fáradsággal, levertséggel kezdődött, illetve a felismeréssel, hogy mennyire is szükségem lenne rájuk.
Aztán nem csak az az Enzo című könyv került az életembe, aminek hála azóta megint alig telik el úgy nap, hogy ne lapozzak bele valamilyen könyvbe, hanem egyre többször kerültem kapcsolatba más kutyájával, egy kis utcai "kaland" során, amilyen például a korábban már jegyzett, háromkutyás eset volt.
Ezeket koronázta az a pár videó, amelyeket az egykori kutyusomról szóló fényképek között találtam. Talán fél tucatszor is megnéztem azt a két darab videót, amelyeken újra mozogni, játszani, labdázni, és boldognak láttam.
Aztán a héten dolgom volt az otthoni kutyával, aki ugyan nem az enyém, hanem szüleimé, de nekik hála egyre jobban megnyílik az a bundás négylábú. Öröm volt vele foglalkozni, és jó érzés volt, mikor ha csak egyszer, és csak egy másodpercre is, de nyüsszentve kérte, hogy vele legyek. Vagy talán csak azt, hogy elege van a várakozásból. :)
Aztán ott van az a szépen gyarapodó fotó és videógyűjtemény, amit összeállítok, ahogy bátyám nevezi: a mi arany kutyánkról. A korábbi két videó mellé egy alapos kutatás után újabbakat találtam, amiknek immár hangjuk, és sokkal szebb képminőségük van, illetve - mondanom se kell - az én kutyám van bennük a főszerepben. Az egyik este nem voltam rest átnézni az összes eddigi fényképünket, és kigyűjteni minden olyan képet, amelyen akár csak egy farkcsóválása rajta van. Várom, hogy gyarapodjon még, majd szeretném örökre eltenni őket magamnak - és persze mindenkinek, aki még látni akarja őt.
Talán ezek motiváltak annyira, hogy belevágjak egy kis önkénteskedésbe. Szombaton nagy örökbefogadó nap lesz az Illatos úton. A dolgok hátterében az áll, hogy minden kennel megtelt, és mivel nem egy menhelyről, hanem egy kutyatelepről beszélünk, altatniuk kell ilyenkor. Ezt megelőzendő hirdették meg a szombati nagy napot. Ugyan a kiküldött levelekben csak az eddigi önkénteseket hívták, azonban pár levélváltás után kiderült, hogy szívesen fogadnak engem is. Meglátjuk, hogy miként fog elsülni az a nap.
Végezetül pedig... Szerettem volna kitenni a ma.hu linkjét is az általam ajánlottak közé. Felkerestem az oldalt, hogy pontos legyen a linkelés, és ha már ott jártam, körülnéztem, hogy a rovatunkban milyen cikkek vannak éppen kitéve. Hitetlenkedő szemekkel olvastam az egyikük címét: "Egy nyalatnyi boldogság! A kutya és a gazdája viszonya: kutyaszeretet" A cikk a NapiDoktorról átvett tartalom, amelyet az én nevem fémjelez. A mai estéhez még pont erre volt szükségem. :)
Nem a legjobb cikkem, mivel enyhe lelkifurdalással írtam meg: a szerkesztőm nem pont ezt a témát akarta feszegetni - de én igen, és az én kezemben volt a klaviatúra. A cikk linkje. Jó olvasgatást hozzá: http://eletmod.hu/tart/cikk/j/0/69713/1/eletmod/A_kutya_es_gazdaja_viszonya_kutyaszeretet
Aztán nem csak az az Enzo című könyv került az életembe, aminek hála azóta megint alig telik el úgy nap, hogy ne lapozzak bele valamilyen könyvbe, hanem egyre többször kerültem kapcsolatba más kutyájával, egy kis utcai "kaland" során, amilyen például a korábban már jegyzett, háromkutyás eset volt.
Ezeket koronázta az a pár videó, amelyeket az egykori kutyusomról szóló fényképek között találtam. Talán fél tucatszor is megnéztem azt a két darab videót, amelyeken újra mozogni, játszani, labdázni, és boldognak láttam.
Aztán a héten dolgom volt az otthoni kutyával, aki ugyan nem az enyém, hanem szüleimé, de nekik hála egyre jobban megnyílik az a bundás négylábú. Öröm volt vele foglalkozni, és jó érzés volt, mikor ha csak egyszer, és csak egy másodpercre is, de nyüsszentve kérte, hogy vele legyek. Vagy talán csak azt, hogy elege van a várakozásból. :)
Aztán ott van az a szépen gyarapodó fotó és videógyűjtemény, amit összeállítok, ahogy bátyám nevezi: a mi arany kutyánkról. A korábbi két videó mellé egy alapos kutatás után újabbakat találtam, amiknek immár hangjuk, és sokkal szebb képminőségük van, illetve - mondanom se kell - az én kutyám van bennük a főszerepben. Az egyik este nem voltam rest átnézni az összes eddigi fényképünket, és kigyűjteni minden olyan képet, amelyen akár csak egy farkcsóválása rajta van. Várom, hogy gyarapodjon még, majd szeretném örökre eltenni őket magamnak - és persze mindenkinek, aki még látni akarja őt.
Talán ezek motiváltak annyira, hogy belevágjak egy kis önkénteskedésbe. Szombaton nagy örökbefogadó nap lesz az Illatos úton. A dolgok hátterében az áll, hogy minden kennel megtelt, és mivel nem egy menhelyről, hanem egy kutyatelepről beszélünk, altatniuk kell ilyenkor. Ezt megelőzendő hirdették meg a szombati nagy napot. Ugyan a kiküldött levelekben csak az eddigi önkénteseket hívták, azonban pár levélváltás után kiderült, hogy szívesen fogadnak engem is. Meglátjuk, hogy miként fog elsülni az a nap.
Végezetül pedig... Szerettem volna kitenni a ma.hu linkjét is az általam ajánlottak közé. Felkerestem az oldalt, hogy pontos legyen a linkelés, és ha már ott jártam, körülnéztem, hogy a rovatunkban milyen cikkek vannak éppen kitéve. Hitetlenkedő szemekkel olvastam az egyikük címét: "Egy nyalatnyi boldogság! A kutya és a gazdája viszonya: kutyaszeretet" A cikk a NapiDoktorról átvett tartalom, amelyet az én nevem fémjelez. A mai estéhez még pont erre volt szükségem. :)
Nem a legjobb cikkem, mivel enyhe lelkifurdalással írtam meg: a szerkesztőm nem pont ezt a témát akarta feszegetni - de én igen, és az én kezemben volt a klaviatúra. A cikk linkje. Jó olvasgatást hozzá: http://eletmod.hu/tart/cikk/j/0/69713/1/eletmod/A_kutya_es_gazdaja_viszonya_kutyaszeretet
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése