sötétség

Budapesten nincs éjszaka. Legalábbis arra semmiképpen, ahol én lakom. Budapesten az éjszaka a nappal egy olyan formája, amikor hatalmas, lángoló gázgömbünk helyett a lámpák adnak fényt. Gond nélkül eljárok a lakásban a legnagyobb esti sötétségben is, hiszen a kinti világításból bőven jut fény a falakon belülre is. Errefelé nem a hold és a csillagok adnak némi világosságot este. Errefelé minden műanyag. Még az éjszakai fény is.
Nem lennék itt gyerek, mert akkor nem születne meg az a rengeteg szörny, démon és kísértet, amik álmatlan estéim során a képzeletemnek hála a szoba szült. Pedig úgy érzem, hálás lehetek ezeknek a fantáziáknak, mert nélkülük nem olyan lennék, mint most.
Ezen a héten otthon aludtam. Semmilyen fényt nem akartam látni az este, még a hajnali, bevilágító napsugarakról is lemondtam, csak had aludjak végre sötétségben. Mint régen. Lefekvés előtt ezekben a napokban teljesen lehúztam a redőnyt. Teljes sötétségben aludtam. Nem jelentek meg azonban a szörnyeim. Hiába, felnőttem - legalábbis elindultam ezen az úton. Mára másfajta kísértetek bújnak elő az ágy alól.
Ma már budapesti lakásomban alszom. Itt szinte éjszaka sincs sötétebb, mint nappal. Hiába azonban a lámpafényes est - új szörnyeim nem riadnak vissza a világosságtól.