#172

Nem szeretnék meggyógyulni. Amikor otthon voltam, már akkor kétségeim voltak, hogy tényleges, fizikai betegség döntött ágynak, vagy valami teljesen másról van szó. Végül az orvos az előbbit igazolta: a tüdőm elkezdett feltelni, valószínűsítem, hogy a tüdőgyulladás előjeleként. Gyógyszereket kaptam. Lórugásnyi antibiotikumokat. Meg időt, amíg fekhetek, amíg békénhagyhatnak, amíg izgulhatnának az állapotomért, és amíg kérdezgethetnék, hogy jól vagyok-e? Figyelhetnének rám. Ehelyett még így is félbehagyott párbeszédek, faképnél hagyott szavak fekszenek velem az ágyamban... azaz csak feküdnének. Szemrehányás érkezik, ha rosszul merek lenni. Nem akarok meggyógyulni. Nem akarok tovább dolgozni, feladatokat teljesíteni, vagy vizsgázni. Beteg szeretnék még lenni, aki feküdhet, pihenhet. Akire oda kéne figyelniük legalább a szüleinek.
Azt hiszem, hogy néha, például ilyenkor is, tényleg csak egy elkényeztetett kamasz vagyok, akinek sosem elég, és sosem jó az, ami van.

Este kimentem a kutyához még. Lassan egy éve, hogy utoljára csináltam ilyet. Az esti kutyázás szinte csakis az én hobbim volt. Talán az ebem se örült neki annyira, de nekem szükségem volt rá olyankor, és ő ezzel szerintem teljesen tisztában is volt. Most pedig csak ültem az új kutyus mellett, aki tök nem értett az egészből semmit, de élvezte, hogy simogatják. Nekem pedig összefacsarodott a szívem: miért mállanak ki az ember szívéből a régi idők szép emlékei is, hogy keserűséggel fertőződjön el a helyük?