Mostani kutyusunkat apámék hozták, és még az előző gazdija szavára volt csak hajlandó beszállni a kocsinkba. Másfél-két éves volt akkor, és nyilvánvalóan ezerszer megbánta azóta, hogy akkor olyan engedelmesen és vakon megbízott a nagyfőnökben. Hiába, egy kutya elég nehezen érti meg, hogy nagyon is szeretik őt még, de sajnos az unokák kutyaszőrallergiája komoly következményekkel járna, ha ő még mindig a közelükben maradna.
Úgy tűnik, hogy nem felejtette el azt az alkalmat. Ma magunkkal szerettük volna vinni, és ehhez szükség volt arra, hogy beszálljon a kocsiba. Amikor azonban tudatosult benne, hogy gazdái megint egy kocsiba akarják ültetni, borzasztóan kétségbeesett. Olyan kicsire húzta össze magát, mintha még mindig kölyökméretű lenne. Bevallom, utólag belegondolva egy kicsit jól esett ez a reakció tőle. Végül apum tette be a kocsiba. Nem menekült, nem állt ellen, szegény teljesen összetört.
Kicsit kevesebb erőfeszítésbe került, hogy aztán kiimádkozzuk a kocsiból. Meg volt zavarodva, eltávolodott tőlünk, aztán futott vissza hozzánk. Már kezdett megnyugodni, amikor anyumék úgy döntöttek, hogy apámmal fordulnak egy kört, negyed óra, és jönnek. Azt hiszem, hogy a kutyájukat soha nem fogom még egyszer olyan rémültnek látni, mint amikor két gazdája beszállt a kocsiba, amivel iderángatták, és elhajtottak. Fél percre sem hagyott magamra, állandóan simogatnom kellett, és beszéltem hozzá, nyugtattam.
Annál nagyobb volt az öröm, amikor visszaérkeztek, majd újabb negyed óra múlva közösen szálltunk be az autóba, és hazáig meg sem álltunk. Azt hiszem, hogy soha semmi más nem táncoltatta még meg így az idegeit, mint ami ma délután lezajlott.
Úgy tűnik, hogy nem felejtette el azt az alkalmat. Ma magunkkal szerettük volna vinni, és ehhez szükség volt arra, hogy beszálljon a kocsiba. Amikor azonban tudatosult benne, hogy gazdái megint egy kocsiba akarják ültetni, borzasztóan kétségbeesett. Olyan kicsire húzta össze magát, mintha még mindig kölyökméretű lenne. Bevallom, utólag belegondolva egy kicsit jól esett ez a reakció tőle. Végül apum tette be a kocsiba. Nem menekült, nem állt ellen, szegény teljesen összetört.
Kicsit kevesebb erőfeszítésbe került, hogy aztán kiimádkozzuk a kocsiból. Meg volt zavarodva, eltávolodott tőlünk, aztán futott vissza hozzánk. Már kezdett megnyugodni, amikor anyumék úgy döntöttek, hogy apámmal fordulnak egy kört, negyed óra, és jönnek. Azt hiszem, hogy a kutyájukat soha nem fogom még egyszer olyan rémültnek látni, mint amikor két gazdája beszállt a kocsiba, amivel iderángatták, és elhajtottak. Fél percre sem hagyott magamra, állandóan simogatnom kellett, és beszéltem hozzá, nyugtattam.
Annál nagyobb volt az öröm, amikor visszaérkeztek, majd újabb negyed óra múlva közösen szálltunk be az autóba, és hazáig meg sem álltunk. Azt hiszem, hogy soha semmi más nem táncoltatta még meg így az idegeit, mint ami ma délután lezajlott.
2 megjegyzés:
Csak nem egy kis kutya-stressz uralkodott el felétek? :D
Egyébként a kutyáknak tényleg nagyon jó a memóriájuk: nagyimék kutyusába évekkel ezelőtt belerúgott a nagybátyám, na azóta nem engedi be őt az udvarba. :) Megjegyzem, meg is érdemli, amiért kezet (lábat) emelt rá... ¬¬
Amúgy azon nem gondolkodtál még, hogy pályát váltasz és kutyapszichológus leszel? :D A poszt alapján jó érzéked van a csahosok megnyugtatásához, és állítólag egész jól fizető állás... :DD
Nagy ötlet ez a kutyapszichológia dolog, köszi Liza! :D Egyébként mostanában, hogy újra elő-előkerül a továbbtanulás kérdése, viccelődve szoktam mondogatni, hogy kutyás rendőr leszek. Persze mindannyian tudjuk, hogy valamennyire komolyan is gondolom. De tényleg, keresem a kutyás szakmákat, ezt is felveszem akkor a rendőrös mellé, köszönöm szépen!! :)
Megjegyzés küldése