#177

Nem tudom, hogy a depresszió, vagy egyszerűen a lustaság eredménye az az állandó fáradságérzet, ami mostanában a földbe tipor... Persze csak azért teheti ezt, mert hagyom. Azt hiszem, hogy akkor az utóbbiról lehet szó... Igaz?

Úgy érzem, hogy valami élményre lenne szükségem. Talán pont olyanra, mint amilyennek a pénteki buli ígérkezik Bubuval, és azzal, aki még jön. Vagy talán olyanra, amilyet a csütörtöki (állás.?.. inkább képzés)interjú adhat hosszú távon. Nem tudom. Talán mindkettő, de lehet, hogy egyik sem.
Mielőtt végképp közhelyekbe hajlok, be is fejezem.

#176

Több dolog is be volt (van) tervezve a mai napomra, amelyek véghezviteléhez szigorúan reggel 8-kor (ami közel fél kilencre csúszott) keltem. Újabban papíron már nem, helyette fejben listázok. Valahogy így nézett ki a mai napon:

• Bevásárlás: ahhoz, hogy valami ebédet tudjak készíteni, kénytelen voltam bevásárolni. A konyhába érve tudatosult azonban bennem, hogy ez már a reggelihez is létszükséglet. Végül kenyér híján és a lustaságomnak engedve cornflake-et ettem tejjel. Mit ne mondjak: ha gyerekkoromban sokszor csináltam volna ilyet, akkor biztos nosztalgiáztam volna...
• Cikkezés: újra és megint. Kialakulóban van egy újfajta problémám, méghozzá az, hogy nincs erőm/kedvem/időm/erőm ahhoz, hogy nekikálljak. Így a szokásos heti hat egyre többször tolódik. Jó, persze, újabban a vizsgák is befigyeltek, meg a lebetegedésem, de addig is tudtam csinálni bármi ilyesmi mellett. (Valójában nem, tehát nem vagyok egy fyra, de akkor is jobban ment, mint mostanában.)
• Ebédkészítés: ha már bevásároltam, akkor volt miből ebédet főznöm/sütnöm magamnak. Bátyám mentett meg, mivel hagyott nekem itthon néhány husit, ami krumplival és hagymával igazi ínyencség volt.
• PPT-zés: ha már ebből is itt van a határidő, akkor kénytelen vagyok megemberelni magam, és foglalkozni vele. Az alapja kész volt, de teljes továbbgondolásra szorult.
• Blogolni: hihetetlen és számomra érthetetlen, de hónapról hónapra többet írok. Nem tudom, hogy mikor hozom össze a bejegyzéseket, de úgy tűnik, hogy ebben a hónapban is 32 db poszt figyel a listámban, ami számomra irracionális: ki írta őket? Mikor? Miért nem tűnt fel? Lényeg a lényeg: még kell egy poszt ehhez a hónaphoz, hogy legalább az előző havi mennyiséget hozzam, és ne rontsam a tendenciát. Na nem mintha ezért írnám ezt most.
  
• Tanulás: végülis holnap elvileg javítóvizsgám lenne, tehát lehet, h nem ártana újra átnézni az anyagot...

Csakhogy errefelé továbbra is teljes a kék hangulat és a demotiváltság. Még így életemben talán először tettem úgy, hogy ha egyik feladathoz nem fűlött a fogam, akkor hagytam ott az egészet, vagy ültem addig a gép előtt, amíg magától meg nem oldódik a probléma, hanem egy másik után néztem. Ezt határozottan jellemfejlődésnek könyvelem el.
Ennek eredményeként mostanra nincs más hátra, mint még két cikket megírni. Minden más kipipálva (vagy nagyjából kipipálva, és egyébként lesz@rva). Ha a két cikk is meglesz, akkor végre nem szégyellek facebook-ozni (eddig lesült a bőr a képemről, mert ott [értsd: a facebook-on] van[nak] a főszerkesztőim is, és én az orruk előtt szórakozzak, miközben nem dolgozom?!), ami lényegében kikapcsolódás lesz. Szeretnék egy filmet is megnézni, be van készítve a Sweeney Todd, de valszeg arra már nem lesz időm. A tanulást így is holnapra, a vizsga előttre napoltam.

A dologba beletartozik, hogy azért torlódott fel ennyi minden, mert tegnap sem bírtam már magam rávenni lényegében véve semmire, ami muszáj-dolog volt. Cserébe végre befejeztem egy régi történetemet (Fionnos képjátékosat, tehát kép alapján írt novella), és ezer örömmel küldtem fel a karcolatra. Azóta ha fél óránként nem is, de szinte óránként frissítem az oldalt, hogy lássam, mikor végre elkezdenek érkezni a megjegyzések.
A cikkeknek nekiálltam, de az első cikk hamarosan félkész állapotban is kettőre rúgott már, így végül abbahagyta. Ma írtam csak meg a végét, és egész pontosan ~10.000 karaktert tesz ki. Mivel egyébként 3000 karaktert kérnek írásonként, ezért remélem, hogy el tudom adni három cikknek. Végülis én csak teljesítettem (jó alaposan) a főszerkesztői kérést. :/
Hogy ezek mellett mit csináltam tegnap egész nap? Rejtély. Néha felrémlik egy-két dolog, de azt hiszem, hogy a demotiváltság törli a nappalok üresjáratban töltött óráit, és átmossa az agyat.

Buddy

Aki érezte már úgy, hogy a kutyus pontosan annyira része, amennyire és ahogyan semmi és senki más, az megértheti ezt a videót. Hogy a vége legalább annyira szomorú, amennyire boldog is.

És a "Paper Mage"
Mert ahogy nőttem, úgy búslakodtam mindig az elmúló ötletesség felett.

#174

Ingerszegény mostanában a környezetem. :/
Valaki feldobhatná.

szakdogaprezi

Szolgálati közlemény: senki ne felejtse el, hogy ennek a hónapnak a vége a határideje a szakdoga prezentációk elkészítésének.
A jegyekről senkinek nincs infója? Mikor, hogyan?

#172

Nem szeretnék meggyógyulni. Amikor otthon voltam, már akkor kétségeim voltak, hogy tényleges, fizikai betegség döntött ágynak, vagy valami teljesen másról van szó. Végül az orvos az előbbit igazolta: a tüdőm elkezdett feltelni, valószínűsítem, hogy a tüdőgyulladás előjeleként. Gyógyszereket kaptam. Lórugásnyi antibiotikumokat. Meg időt, amíg fekhetek, amíg békénhagyhatnak, amíg izgulhatnának az állapotomért, és amíg kérdezgethetnék, hogy jól vagyok-e? Figyelhetnének rám. Ehelyett még így is félbehagyott párbeszédek, faképnél hagyott szavak fekszenek velem az ágyamban... azaz csak feküdnének. Szemrehányás érkezik, ha rosszul merek lenni. Nem akarok meggyógyulni. Nem akarok tovább dolgozni, feladatokat teljesíteni, vagy vizsgázni. Beteg szeretnék még lenni, aki feküdhet, pihenhet. Akire oda kéne figyelniük legalább a szüleinek.
Azt hiszem, hogy néha, például ilyenkor is, tényleg csak egy elkényeztetett kamasz vagyok, akinek sosem elég, és sosem jó az, ami van.

Este kimentem a kutyához még. Lassan egy éve, hogy utoljára csináltam ilyet. Az esti kutyázás szinte csakis az én hobbim volt. Talán az ebem se örült neki annyira, de nekem szükségem volt rá olyankor, és ő ezzel szerintem teljesen tisztában is volt. Most pedig csak ültem az új kutyus mellett, aki tök nem értett az egészből semmit, de élvezte, hogy simogatják. Nekem pedig összefacsarodott a szívem: miért mállanak ki az ember szívéből a régi idők szép emlékei is, hogy keserűséggel fertőződjön el a helyük?

ősök kutyája

Mostani kutyusunkat apámék hozták, és még az előző gazdija szavára volt csak hajlandó beszállni a kocsinkba. Másfél-két éves volt akkor, és nyilvánvalóan ezerszer megbánta azóta, hogy akkor olyan engedelmesen és vakon megbízott a nagyfőnökben. Hiába, egy kutya elég nehezen érti meg, hogy nagyon is szeretik őt még, de sajnos az unokák kutyaszőrallergiája komoly következményekkel járna, ha ő még mindig a közelükben maradna.
Úgy tűnik, hogy nem felejtette el azt az alkalmat. Ma magunkkal szerettük volna vinni, és ehhez szükség volt arra, hogy beszálljon a kocsiba. Amikor azonban tudatosult benne, hogy gazdái megint egy kocsiba akarják ültetni, borzasztóan kétségbeesett. Olyan kicsire húzta össze magát, mintha még mindig kölyökméretű lenne. Bevallom, utólag belegondolva egy kicsit jól esett ez a reakció tőle. Végül apum tette be a kocsiba. Nem menekült, nem állt ellen, szegény teljesen összetört.
Kicsit kevesebb erőfeszítésbe került, hogy aztán kiimádkozzuk a kocsiból. Meg volt zavarodva, eltávolodott tőlünk, aztán futott vissza hozzánk. Már kezdett megnyugodni, amikor anyumék úgy döntöttek, hogy apámmal fordulnak egy kört, negyed óra, és jönnek. Azt hiszem, hogy a kutyájukat soha nem fogom még egyszer olyan rémültnek látni, mint amikor két gazdája beszállt a kocsiba, amivel iderángatták, és elhajtottak. Fél percre sem hagyott magamra, állandóan simogatnom kellett, és beszéltem hozzá, nyugtattam.
Annál nagyobb volt az öröm, amikor visszaérkeztek, majd újabb negyed óra múlva közösen szálltunk be az autóba, és hazáig meg sem álltunk. Azt hiszem, hogy soha semmi más nem táncoltatta még meg így az idegeit, mint ami ma délután lezajlott.

megjelenés :)

Kicsit későn ugyan, de csak eljutok odáig, hogy egy új bejegyzést kapjon a könyv:


Megjelent az Önismeret Művészei 2009 pályázat antológia!

A kötet szerkesztője: Kende Sándor

A könyv borítója és a belső illusztrációk készítője: Kun Éva

A pályázat zsűrielnöke: Bódai-Soós Judit

A kötet megrendelhető ezen a címen: univerzummuveszei@gmail.com

Ára: 1920 Ft + postaköltség

További információk: http://www.univerzummuveszei.hupont.hu/

Megtalálhatóak a könyv hasábjain (az általam ismertek közül): Maggoth (Bukros Zsolt), Obb (Végh-Bodor István), Sren (Láng Zsuzsa), Santorina Grey (Vőneki Zsuzsanna) és végül Sárosdi Ádám novellája(i) is. :)

árvíz

Belátom: kicsit későn, de csak ma, emesézés közben jöttem rá, hogy a folyók áradásával új tartalmat kapott az időjárásról való beszélgetés.
Azt hallottam, hogy az eddigi adatok alapján még csak ezután fog jönni egy újabb áradás, amikor az egyébként nyugis patakok vize amúgy is pár centit növekedne, hála a külső országok vízhozamának. Reméljük, hogy nem lesz ilyen probléma. Mindenesetre örülök, hogy bár a Balaton szélén élek, de annak az északi partján, és amúgy is egy dombon. Szóval ha Sió nem is funkcionálna megfelelően, akkor is lenne már némi özönvíz hangulat, mire a magyar tenger a pincékben csobogna.

vizsgadrukk

Borzasztóan meg vagyok rémülve. Olyan hirtelen tört rám a rettegés, mint amikor még az érettségi közeledett - és ugyan így ott lihegett előtte a felismerés is: kevés az idő. Nem voltak ilyen hatásvadász kijelentősek előtte, hogy "tikk-takk", meg "mwhuhahaa, az időd hamarosan lejár", hanem csak maga a felismerés, aztán a rémület érkezett, hogy "basszus..." Hiszen ha belegondolok: talán már egy hónap se kell hozzá, hogy elkezdődjenek az első szakvizsgák. Ez annyiban különbözik az érettségitől, hogy jelentős tapasztalatokkal bővültem azóta. Na nem előadói képességeim fejlődéséről beszélhetünk (azt hiszem, hogy amíg nem voltam tudatában annak, hogy egész intelligensen is tudok beszélni, akkor feszült helyzetekben még egész intelligensen tudtam beszélni), hanem sokkal inkább egy másik komoly volumenű felismerésről: nem igazán tudok tanulni. A tanulás, magolás és egyéb szinonimái annak a folyamatnak, amikor a diák úgy jegyez meg dolgokat, hogy aztán már a vizsga másnapján képtelen bármit is felidézni belőle, nem az én műfajom. Az így megszerzett tudás ugyanis nálam már azelőtt törlődik, hogy letisztulna. Így vizsgára vagy teljesen zavaros fejjel, vagy teljesen tudatlanul tudok beülni. A köztes állapot eltalálásához, amikor ugyan már nem emlékszem mindenre, de ami megmaradt, azt kristálytisztán értem, rendkívül ritka eset, és általában olyan gyakran fordul elő, ahányszor ösztöndíjjal végeztem el egy félévet...
Persze nem félek: Fionn avatott anno még be egy rendkívül jó, és számomra is bevált módszer titkába. A szöveget magad elé kell raknod, és legalább háromszor átolvasnod. Lehet többször is, de minimum háromszor, és olyankor figyelj is oda rá. Tudd, hogy mit olvasol.
Így lettek meg azok a vizsgáim, melyikeken nem puskázással mentem át. Szóval jó módszer, bevált módszer, még egyszer köszi Fionn!
Tehát olvasni fogok, olvasnom kéne. De ahhoz, hogy ezt kivitelezni tudjam, szükségem lenne kidolgozott tételekre. És itt üt be a ménnykü a nagy tervbe, és ezért üti meg a maximumot az ember agyában a félelem faktor energiaszintje, mert ismétlem: talán egy hónap se kell ahhoz, hogy elkezdődjenek a szakvizsgák. Ennyi idő alatt a tételeket ki kéne dolgozni (ha a tételek mennyiségét egyenlő számú elektromos voltra váltanánk, akkor már nem lenne egészséges fogdosni őket) és legalább háromszor át is kéne olvasni.
Tudom, hogy később még több feszültséggel kecsegtető helyzetek várnak rám (gondoljunk csak a hétköznapi dolgokra, mint amilyen mondjuk az, hogy gyűrűvel a kezemben fogok egy nő előtt térdelni, és egyetlen szóra várni), de jelenleg ez az egyik legnagyobb problémám. És most így utólag, ha belegondolok, ez is csak abban gyökeredzik, hogy nem a múzsa talált rám (bár ennek a kijelentésnek a hitelessége a bejegyzés nagyságával ellentétesen növekszik), hanem a felismerés, hogy (nem bírom elégszer ismételni) talán egy hónap sincs már hátra...

Izgulni már izgulok. Lehet, hogy nem ártana már az sem, ha készülni is elkezdenék?

napi idézet

Nem "fészbúk"

"Cseréljük minden bánatunkat és dühünket erőre."

örökbefogadási nap

Hatalmas élmény volt így utólag visszagondolva ez az örökbefogadási nap, azonban némileg még mindig sokkos állapotban vagyok érzelmileg a különleges dolgoktól, amiket ott tapasztaltam: az állatok viselkedésétől, az emberek hozzáállásától, a nagy egymásratalálásoktól, a kiküzdött figyelemtől, a nagy reménykedéstől, a megtalált kutyaszerelmektől, a bűztől és a gondozóktól, akik számára talán többet ér egy kutya élete még az emberénél is.
Később talán letisztult annyira az egész, hogy jobban be tudjak számolni róla.

addikcióm

Tudom, hogy a számítógépemhez fűződő viszonyom jól leírja a függőékét: alig tudok elszakadni tőle. Azon túl azonban, hogy ezzel tisztában vagyok, igen nehéz tennem ellene. Főként, mert gyakran olyankor is előtte kell ülnöm, amikor én már tényleg tökre nem akarok. Például néhány cikktéma kidolgozásakor, amikor nem indul be az agyam, de a határidő közeleg.
Az a tény sem segít, hogy meglehetősen sokat vagyok egyedül itthon, és ha mégis elmennék valahová, akkor általában nincs, aki velem jönne, tehát szociális élet mímelésére marad az internet: facebook és msn.
Más a helyzet otthon, a Balaton partján. Ahol még akkor se nagyon tudnék a gép előtt ülni huzamosabb ideig, ha jelentős indokom lenne rá (például még aznap le kéne adnom pár házidolgozatot, vagy másnap vizsgám lenne, és igazán nem ártana, ha végre tanulnék rá), de mondjuk az az igazság, hogy az idő nagy részében nem is vágyom rá. Nem jelent nagy problémát még az sem, ha a gép két napig nincs bekapcsolva. Ebből merítek erőt ahhoz, hogy valójában nem vagyok addikt. Ha mégis, akkor legfeljebb időleges.

Most pedig tényleg elmegyek zuhanyozni, hiszen már fél órája azt tervezem, csak képtelen vagyok elszakadni a géptől. xD

#164

Izgulok a holnapi illatosúti örökbefogadós nap miatt. Igazából nem csak attól tartok, hogy miként fogom én ezt az egészet megélni (a sok kutya, az újdonsült gazdik, és a kutyát akaró gyerekek látványa még nem tudom, hogy milyen hatással lesz rám. Értsd: kaparni fog-e a torkom?), sokkal jobban tartok az odaúttól. Nem akarok elkésni az önkéntesek megbeszéléséről, de előtte mondjuk első feladatom az lenne, hogy megtaláljam magát a helyet... utána pedig jöhet sorban a többi: mindennel tisztába kerülni, aztán feladatot jól ellátni, túlélni azt a napot.
Úgy gondolom, hogy ha időben megérkezem, és nem lesz gond a megbeszéléskor, majd a körbevezetés kapcsán, akkor probléma nélkül be fogom tölteni kapuőri funkciómat. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy mi fog kisülni abból a napból.

vizsga

Az én életemben is beköszöntött az az alkalom, amikor nem azért megyek pótvizsgára, hogy javítsak a jegyemen, hanem azért, hogy egyáltalán össze tudjak szedni belőle egy kettest. Nagyon bénán puskáztam, türelmetlen is voltam, és figyelmetlen. Azt hittem, hogy a mellettem ülő sráccal fog törődni, aki gyakorta felkapta a fejét, hogy éppen merre jár a tanár, és három füzet is ki volt pakolva nála. Persze ezek még nem feltételezik, hogy puskázott is. Mindenesetre a tanár engem szúrt ki, teljesen jogosan. Annyira nem voltam képes, hogy némi papíralapú tudást felhalmozzak a vizsgára, így többiektől kaptam még puskát is, és örömöm nem ismert határokat, amikor az első papír, amit randomra kihúztam a speciálisan puskázásra használt felsőm zsebéből, pontosan lefedte az első pár kérdést. Úgy éreztem, hogy ha ilyen mázlijaim voltak, hogy puskát is kaptam, majd elsőre kihúzom a legjobbat, már nem állíthat meg senki. Talán tíz percet ülhettem a vizsgán, a tanárnő is hozta a szokásos húsz perces késését... semmi értelme nem volt kivárni a dolgot.
Bubu volt olyan kedves, és később felhívott. Nagyon jó érzés volt, és végre megtudtam, hogy ők nem lettek elkapva. Pedig én nemhogy majdnem leghátul, hanem még a legbelsőbb sarokba is kerültem, ráadásul az előttem lévő csaj - Meli - direkt úgy rendezte a székét, hogy takarni tudjon... szánalmas eredményt produkáltam.
Pedig ez lett volna az utolsó vizsgám. Innentől kezdve vége a hétköznapi zh-knak, már nem lett volna más, mint a szakvizsgák. Az utolsó vizsgám, az első bukásom. Ráadásul pont egy olyan rendkívül fontos tantárgy esetében, mint a protokoll... (tessék érezni az iróniát)

kutyatények

Életem állandó szereplői a kutyák. Nem csak azért, mert egy fajbeliük emléke örökre elkísér már, hanem azért is, mert mostanában újra kezdik átvenni központi szerepüket az életemben. Az egész rossz kedvvel, fáradsággal, levertséggel kezdődött, illetve a felismeréssel, hogy mennyire is szükségem lenne rájuk.
Aztán nem csak az az Enzo című könyv került az életembe, aminek hála azóta megint alig telik el úgy nap, hogy ne lapozzak bele valamilyen könyvbe, hanem egyre többször kerültem kapcsolatba más kutyájával, egy kis utcai "kaland" során, amilyen például a korábban már jegyzett, háromkutyás eset volt.
Ezeket koronázta az a pár videó, amelyeket az egykori kutyusomról szóló fényképek között találtam. Talán fél tucatszor is megnéztem azt a két darab videót, amelyeken újra mozogni, játszani, labdázni, és boldognak láttam.
Aztán a héten dolgom volt az otthoni kutyával, aki ugyan nem az enyém, hanem szüleimé, de nekik hála egyre jobban megnyílik az a bundás négylábú. Öröm volt vele foglalkozni, és jó érzés volt, mikor ha csak egyszer, és csak egy másodpercre is, de nyüsszentve kérte, hogy vele legyek. Vagy talán csak azt, hogy elege van a várakozásból. :)
Aztán ott van az a szépen gyarapodó fotó és videógyűjtemény, amit összeállítok, ahogy bátyám nevezi: a mi arany kutyánkról. A korábbi két videó mellé egy alapos kutatás után újabbakat találtam, amiknek immár hangjuk, és sokkal szebb képminőségük van, illetve - mondanom se kell - az én kutyám van bennük a főszerepben. Az egyik este nem voltam rest átnézni az összes eddigi fényképünket, és kigyűjteni minden olyan képet, amelyen akár csak egy farkcsóválása rajta van. Várom, hogy gyarapodjon még, majd szeretném örökre eltenni őket magamnak - és persze mindenkinek, aki még látni akarja őt.

Talán ezek motiváltak annyira, hogy belevágjak egy kis önkénteskedésbe. Szombaton nagy örökbefogadó nap lesz az Illatos úton. A dolgok hátterében az áll, hogy minden kennel megtelt, és mivel nem egy menhelyről, hanem egy kutyatelepről beszélünk, altatniuk kell ilyenkor. Ezt megelőzendő hirdették meg a szombati nagy napot. Ugyan a kiküldött levelekben csak az eddigi önkénteseket hívták, azonban pár levélváltás után kiderült, hogy szívesen fogadnak engem is. Meglátjuk, hogy miként fog elsülni az a nap.

Végezetül pedig... Szerettem volna kitenni a ma.hu linkjét is az általam ajánlottak közé. Felkerestem az oldalt, hogy pontos legyen a linkelés, és ha már ott jártam, körülnéztem, hogy a rovatunkban milyen cikkek vannak éppen kitéve. Hitetlenkedő szemekkel olvastam az egyikük címét: "Egy nyalatnyi boldogság! A kutya és a gazdája viszonya: kutyaszeretet" A cikk a NapiDoktorról átvett tartalom, amelyet az én nevem fémjelez. A mai estéhez még pont erre volt szükségem. :)
Nem a legjobb cikkem, mivel enyhe lelkifurdalással írtam meg: a szerkesztőm nem pont ezt a témát akarta feszegetni - de én igen, és az én kezemben volt a klaviatúra. A cikk linkje. Jó olvasgatást hozzá: http://eletmod.hu/tart/cikk/j/0/69713/1/eletmod/A_kutya_es_gazdaja_viszonya_kutyaszeretet

sötétség

Budapesten nincs éjszaka. Legalábbis arra semmiképpen, ahol én lakom. Budapesten az éjszaka a nappal egy olyan formája, amikor hatalmas, lángoló gázgömbünk helyett a lámpák adnak fényt. Gond nélkül eljárok a lakásban a legnagyobb esti sötétségben is, hiszen a kinti világításból bőven jut fény a falakon belülre is. Errefelé nem a hold és a csillagok adnak némi világosságot este. Errefelé minden műanyag. Még az éjszakai fény is.
Nem lennék itt gyerek, mert akkor nem születne meg az a rengeteg szörny, démon és kísértet, amik álmatlan estéim során a képzeletemnek hála a szoba szült. Pedig úgy érzem, hálás lehetek ezeknek a fantáziáknak, mert nélkülük nem olyan lennék, mint most.
Ezen a héten otthon aludtam. Semmilyen fényt nem akartam látni az este, még a hajnali, bevilágító napsugarakról is lemondtam, csak had aludjak végre sötétségben. Mint régen. Lefekvés előtt ezekben a napokban teljesen lehúztam a redőnyt. Teljes sötétségben aludtam. Nem jelentek meg azonban a szörnyeim. Hiába, felnőttem - legalábbis elindultam ezen az úton. Mára másfajta kísértetek bújnak elő az ágy alól.
Ma már budapesti lakásomban alszom. Itt szinte éjszaka sincs sötétebb, mint nappal. Hiába azonban a lámpafényes est - új szörnyeim nem riadnak vissza a világosságtól.

viharos utazás

Úton voltam Bp-re, és a vonatból ráláttam a világra. Alig hagytuk el kis falum határát, esni kezdett az eső. Mire jó pár községgel odébb jártunk, már fejemben fogalmaztam az sms-t az otthonmaradtaknak, akik udvarán hetek óta eső után áhítoztak a kiszórt fűmagok és a száraz föld: "Szerintem csak nálatok nem esik. Minden más helyen az alacsonyabban fekvő területeken megindult már a tóképződés." És hát tényleg: szakadó esőben utaztam a Déliig. Mondjuk gyanús volt, mert Füreden csak a vonat beállása után kezdett cseperegni az eső, aztán mire indultunk, már ott is szakadt. Hiába húzódott a fedett lépcső alá a szőke hajú, kedvesen mosolygó lány, hamarosan rózsaszín tornacipőéig verte a szél az esőt.
A vonaton pedig elindították a fűtést. Szerencsére csak a megszokott színvonalon: a harmadik kabinban, ahová bekukkantottam, már nem működött a rendszer. Ott telepedtem le, így nem kellett hőgutától tartanom.

otthon

Nem vagyok gondolatolvasó, bár annak kéne lennem. Gyerek vagyok, legfeljebb lázadó kamasz - ezekre mindig emlékeztetnem kell magam, amikor otthon vagyok. De persze tök jó, h nekem ennyi a legnagyobb problémám.

Csak kár, hogy még ezzel se tudok zöld ágra vergődni.

#159

Ahogy az Odrival való találkozás helyszínére utaztam, három kölyökkutyus szállt fel közvetlenül mellém a villamosra. Nagyon zavarta őket a szájukra kötött szájzár. Nem csodálom, hiszen abban a fajtában nem lehet rendesen lihegni, de még szagolgatni sem. A kutya hőmérséklete pedig hamar felszökik ilyenkor, amit én se élveznék, ha négylábú lennék.
A három kutya három különböző típus volt. Az egyik vizsla-féleség, szép barna bundával, és a fajtához jellemző felépítéssel. A másik hófehér... gondban vagyok a fajtanévvel, de azt hiszem, hogy valami dog-féle lehetett. Volt tartása, még ha őt is ugyan úgy zavarta a szájzár. A harmadik hosszabb szőrű, teljesen fekete, pumi-szerűség, pontosan akkora termettel, mint a másik kettő.
Oroszos módszerrel megoldott nyakörvük, és arra csatolt, pókkötélből készült sétáltatópórázuk volt. Koszos kezek, és a lombtalanítás miatt vidám hajléktalanok tartották őket maguknál. Ez volt az egyetlen tény, ami miatt nem nyúltam le hozzájuk. Növőfélben lévő kölykök voltak, teljesen igénytelenek, amiknek ráadásul felkavarodott a gyomra szájzártól. Elnyúltak a mocskos talajon, a lábam előtt, és a pumi-szerűség úgy fürdött a villamos koszos padlóján, ahogy más kutya a friss fűben szokott. Nem nagyon bírtam levenni róluk a tekintetem, főként, mert akkor egyből a gazdáikra vándorolt, akik örömükben foghíjas ínyüket mutogatták - mosolyogtak.
Ugyanott szálltak le, mint én, azonban az egyikük, akinél két kutya is volt, a csomagok, illetve a nem túl gyakran utazó kölykök miatt igen nehezen evickélt le a lépcsőn. Az egyik póráz ki is szaladt a kezéből, mikor egy másik kutya megugatta őket, és valamelyik kutyus, talán épp a vizsla, vagy a fehér megijedt tőle.
A hajléktalan nem foglalkozott vele, tovább ment egy pórázzal. A kölyök lefeküdt, és csak nézett utána. Megálltam, lehajoltam a pórázáért. Legszívesebben meg is simogattam volna, nem csak úgy, mint a gazdája, aki inkább csak megdörzsölte a fejét, vagy a nyakát egy pillanatig, hanem úgy igazán megsimogattam volna, ahogy tanultam, ahogy szeretik általában.
És ott álltam, kezemben egy hajléktalan kölyökkutyusának pórázával a kezemben, mellettem a nyitott villamosajtóval, előttem pedig egy olyan gazdával, akinek fel se tűnik, hogy egy kutyával kevesebb. De a kutya botladozva elindult utána. Az én kezemben volt a póráz, de én úgy határoztam, ahogy a kutya: rendben van, visszaadlak neki. Pár lépéssel utolértük a férfit, aki először észre se vette, hogy a blökijét sétáltatom mellette. A csomagjaival foglalkozott.
Szerintem azt se értette, amit mondok neki: "egy kutyája elszabadult", és csak azért fordult vissza, mert konstatálta, hogy valaki nyújt felé valamit. Kikapta a kezemből a pórázt, motyogott egy köszönömöt, és magával húzta a lassabb tempóra vágyó kutyust.

Nem csak a történet szakad meg itt, hanem kicsit a szívem is.

Tényleg otthontalan lenne egyébként az a kutyus? Tényleg jobban bánna vele egy másik gazda, akihez kerülhetne? Tényleg jobban szeretné ő egy másik gazdáját, és a gazdája őt? Tényleg jobb sorsa lenne mással?

Sirius teaház

Végre teret kapott az a vágyam is, hogy végre legyen kivel kimozdulnom. Ha minden jól megy, akkor most egy jó pár napig minden magyar almában töltött (tudtátok, hogy a török időben Budát Piros Almának hívták, New Yorkot pedig a mai napig Nagy Almaként tartjuk számon, és a két név keveredéséből [ha úgy tetszik: turmixolásából] született meg ez a kifejezés?) időmet emberekkel való találkozások, és eseményeken való részvételek tarkítják. Teljesen rám fog férni végre, például az is, ha szégyen szemre nem kell egy harmadik mozira is egyedül beülnöm... bár ha az új munka befigyel, akkor örömmel vállalom majd ezt is.
A mai napon régi ismerőssel látogattuk meg újra a Sirius teaházat, ahol még anno másfél éve Neoticával és Ariával töltöttünk el kis időt. A helység mostanra átalakult, olyannyira, hogy negatív elképedésbe ment át az örömöm, mikor végre beléphettünk (előtte többször is sikerült rossz trolira szállni, majd nem megtalálni Az Utcát, aztán elnézni a házszámokat... szóval üldöz engem mostanában a jó sors, de ez legyen a legkevesebb). Aztán sikerült megtalálni egy kis átjárót, ami tényleg, igazi, mesebeli átjáró volt: arcomon felragyogott a gyermeki mosoly, és sóhajtottam: megérkeztünk. A Sirius Teaház belső fele igazi kis zene és tea mellett beszélgetős, szekrénybe és különböző Alice Csodaországba megy-típusú odúkba belebújós hely, amolyan igazi bungi hangulattal. :D
Ugyan nem tudtunk eldönteni, hogy a megkapott teák közül melyik a rózsatea és melyik a körtetea (se az íz, se a szín, se a bennük úszkáló füvek nem segítettek). De aztán a több órás beszélgetés bőven pótolta a döntési problémáinkat. Sőt még a később jelentkező émelygés sem árnyékolta be annyira utólag azt a pár órát, hogy ne élveztem volna nagyon.
Ha újra megyünk, nem feltétlenül Odrival, hanem bárkivel, akkor tuti, hogy a felső szinteket rohamozzuk meg, ahová úgy kell felmászni.. Hmmm, már most alig várom. :D

Univerzum Művészei díjkiosztó

Múlt héten zajlott le az Univerzum Művészei díjkiosztó, azonban csak a napokban vettem észre, hogy Juditti megörvendeztetett pár képpel, ami az esemény megnyitása előtt, majd zárása után történt. Sajnos késve érkeztem (ez teljesen logikus, hiszen sosem volt jellemző tulajdonságom a késés, de a saját díjátadómra naná, hogy nem tudok időben beesni), cserébe viszont annál tovább maradtam Judittivel, Maggothtal és Obbal és a lányával, hogy felfaljuk a megmaradt sütikészletet. Ezeket a fotókat Juditti készítette, később talán még lesz olyan kedves, és a hivatalos fotó által készített képeket is elküldi, hogy kitehessem azokat is.
Még egyszer köszönöm az élményt az Univerzum Művészei Csoportnak, Judittinek, és mindenkinek, akinek része volt benne ^^

A képek pedig (köszönettel tartozom Lizának is, mert ha az ő oldalán nem látom, hogy miként is lehet jól képeket közzétenni, elég tré megoldások születtek volna! :D Bár így sem az igazi, csak ő tudja, hogyan kell profin képeket megosztani. :D)

És akkor a zárás utáni kollektív sütipusztítás:

Enzo: az emberré válás művészete

Garth Stein: Enzo, avagy az emberré válás művészete
A könyvben durva hasonlattal élve legalább annyi szerepet kap a kutyaság, amennyire a címből kiderül, hogy erről van szó. Bár részesei lehetünk a folyamatnak, hogy főszereplő Enzo miként is válik (lelkileg) emberré, talán mégsem fogjuk úgy érezni, hogy ez a kutyus tényleg valamiféle fejlődésen ment keresztül, bár tény, hogy élete során sokat látott, hallott és tapasztalt az emberi kapcsolatokról és az emberi lélekről. Nem árulok el sokat, ha azt mondom, hogy igazából az utóbbi felsorolásról szól igazán a könyv: egy család drámájáról, amiben mindenki küzd valamiért, és szenved, vagy éppen vegetál, vagy csak szimplán élni próbál.
Illetve van még itt egy fontos motívum, az autóversenyzés, amiről néha több szó van, mint Enzóról. Aki egyébként szinte az egyik legpasszívabb szereplője a történetnek. Az író kezébe vette Enzo alakját, az ő szemszögéből mutatja be a történeteket (igen ám, csakhogy igen eszes kutyáról van szó, aki emberileg gondolkodik, és emberi szemmel figyeli a világot), és leginkább arra használja fel, hogy szabad betekintést biztosítson magának minden beszélgetésbe, hiszen egy kutya elől ki hallgatna el bármit is? Azokban a ritka pillanatokban, amikor Enzo alakja mégis megtáltosodik, és tényleg az ő szemével figyelhetünk dolgokat, remek, és kissé bizarr leírások születnek. Talán így lesz az ember egy kicsit a végével is, amely különös megoldással próbál happy endet varázsolni, főként, hogy ehhez felhasználja az egész könyvre is jellemző időcsúsztatás technikáját, hogy úgy passzoljanak a dolgok, ahogy az író szeretné.
Tehát olvasás közben a szemeket érdemes egy kicsit becsukni.

Könnyített olvasmánynak ígérkezhet a nyitósorok érzelmektől súlyos mondanivalójával, és a másfelesre szedett sortávokkal. A bejegyzéseket pedig csak még tovább lazítják a rövid fejezetek, a bő sorkihagyások, a meglehetősen nagynak mondható fejezetszámok, valamint a kutyaszimbólumok használata.
A mondanivaló azonban ettől még ott van. Ajánlom mindazoknak, akik szívesen olvasnának egy autóversenyzés-történelemmel és vágyálmokkal átszőtt családi történetet, amelyben egy kutyus az elbeszélő. Kicsit közelebb kerülhet bárki egy négylábú gondolkodásmódjához.

Luká és Acélszív

Szeretnék írni gyerekmeséket, az más kérdés, hogy nagyon felnőttes és elvont lesz a kész történet. Ez az elsőkkel még nem jelentett gondot, mert míg egy Pasztellikrek, vagy a Belső tér gyerekszereplőivel megtörténő események nagyon is felnőttesek, gyereknek pedig abszolút nem ajánlhatóak, addig újabb írásaim egyre hajaznak a sok fantáziával megáldott félmesékre. Ilyesmi például a Holvirágkereső Moppa legendája is, amely a 20.000 karakterével és a nem túl gyerekmesés szövegével inkább amolyan átmenet a kettő között. Túl gyermeteg jelentéstartammal a felnőtteknek, és túl kevés mesés megfogalmazással a gyerkőcöknek. A kamaszok meg nem holvirágjukat kereső nomikról akarnak olvasni.
Legújabb történetem szereplői tegnap jutottak eszembe, az intézményi kommunikáció vizsgára tanulás előtt-alatt, a hatalmas, múzsaébresztős vihar előtt-alatt. Annyira élők voltak, hogy alig bírtam nem velük foglalkozni. Imádom őket, megőrülök értük, itt vannak a fejemben, ahonnan mesélik a történetüket... és nem csak az övükét, hanem egy egész világét, egy nagy esemény részleteit, ami után megváltozott a világuk, de aminek hála ők is megismerkedhettek, hogy aztán közös útjukon felfedezzék azt, amire más nem képes... folytatásostól, mindenestül itt van a fejemben, ahogy anno a Mitológia nevű szerepjátékos szájt darabkái is itt voltak.
A kimte Talentum pályázatára akartam megírni, ahová 5000 karakter alatti novellákat várnak. 10.000 karakter felett járok, és ha jól gondolom, akkor talán 20.000 karakter alatt lesz vége a történetnek. A mesémnek, ami nem is igazán mese, hanem inkább kalandfilm, egy olyan kalandfilm, amit 12 éven aluliakat tud legfeljebb érdekelni.
Nem igazán tudom, hogy mit kezdjek most ezzel. Mindenképpen meg akarom írni, meg is fogom. De mit kezdek vele? És mit kezdek a következő ilyennel, aminek egy részlete máris megvan? Mire jó ez? Hova fogok kilyukadni?

Azt hiszem, remélem, hogy csak útkeresésben vagyok az én kedvenc témáim felé.

Rien parázik :)

"Hát nekem speciel nincs miből szórni, mert apuci és anyuci annak idején nem rakott alám egy kéglit meg egy kocsit, meg nincs egy bikám sem - aki persze csak külsőleg az, az ágyban meg inkább csak egy marha, meg amúgy is - aki finanszírozza a kis shoppingolásom."

Ezzel a tőle vett remekbeszabott részlettel szeretném mindenki figyelmébe ajánlani Rien újabb blogját, amin az itt korábban már szereplő Lakatlan Szigetekis kalandokat fűzi tovább, illetve bővíti - igazi remek fantáziával megáldott 30-as írónő módjára.
Ha Téged is érdekel, katt: http://onlineparadicsom.blogspot.com :)

zápor a házban

Számomra élményszámba ment a mai vihar, ami a magyar almában tombolt. Annyi régi jó emléket hozott a felszínre, és olyan remek hatással volt a múzsáimra, hogy ha nem lenne holnap vizsgám, most biztos szinte szántanám a sorokat.
Az ihletért cserébe viszont az eső egészen bátyám szobájáig ért: a beépített teraszunk falán patakokban folyt a víz, a függönyök pedig a tócsák közepére vizeltek... nem volt túl vicces látvány. De nézzük a jó oldalát: most már a teraszt is felmostam. Így már nincs olyan hely a lakásban, ahol nem jártam volna porcicáink gyilkosával, a szőrgolymók antikrisztusával, azaz a felmosófelszerelésemmel. Pezsgőbontás! Éljen! :)

#150

Nagyon jól haladtam a cikkekkel, főleg így, hogy a tervezettnél már egy órával előbb nekiálltam. A végére azért mégis kiélezett lett a verseny, mert hacsak alig 20 perc alatt nem dobok össze vmit, akkor lecsúsztam a saját magam által szabott határidőről. Ettől függetlenül jó lenne még ma végezni a maradékkal, mert... mert valszeg holnap kapom máris a következő anyagot, de akkor legalább minden kész van akkorra, amikorra kel.
Hogy minek írok én még erről is új bejegyzést?! O.o

Basszus... ez valami új önsajnáltatási mód? De gáz vagyok...

Enzo

Enzo keverék, és lehetetlenné teszi azt, hogy az ember ne szeresse. Most elmegyek a konyhába, de örömmel venném, ha könyv létére utánam jönne. :)

#148

Vettem egy kutyát. Pontosabban: veszek egy kutyát. Ezzel a gondolattal akartam nekivágni a libris bevásárlótúrámnak. Ugyanis nem kutyát akartam venni, hanem egy róluk szóló könyvet. Senki ne lexikonokra, meg "Hogyan neveled a kutyádat" típusú puhafedeles négylábú szótárakra gondoljon, hanem egy olyan könyvre, amiben a kutyáé, és a beszédéé a főszerep.
Még az Edittel megsétált kávévásárlási ceremóniám szúrtam ki magamnak... vagy talán már előtte is kinéztem. Azt hiszem, hogy pontosan így kezdődik a szerelem ember és kutya között: nem is tudni pontosan, hogy mikor láttam meg először, de már akkor is úgy éreztem, hogy egymásra várunk.
Az elhatározás azt hiszem, hogy péntekre esett, de ellenálltam. Ebben segített a skót énem, illetve az, hogy igazából pont nem egy ilyen könyvre lenne szükségem. Előre félek, hogy mit fog kihozni belőlem olvasás közben.
Azonban ma már nem bírtam ellenállni. Kétszer is jártam benn a boltban, kétszer is elhatároztam, hogy nem, nincs is szükségem rá, de aztán... dehogy nincs! Ott álltam két könyv fölött, és vacilláltam. Próbáltam a szívemre hallgatni, de az teljesen belebolondult abba a bizonyos első gondolatba, amivel motiválni akartam magam: "enyém lesz egy kutya! Kutyám lesz!" Persze nem lesz, ez csak egy könyv. Legfeljebb a kutya sorsát fogom megvenni.
Az egyik könyv egy kölyökről szól, méghozzá egy labrador kölyökről, aki belecsöppenve egy fiatal házaspár életébe elindítja őket a szeretni-tanulás útján. Nem vagyok oda a labradorokért, számomra kicsit túl mesterséges állatok... mondjuk a legtöbb pedigrés kutyussal így vagyok. Persze azért pár fajtát elfogadnék, de jobb szeretem azokat, melyikekért nem kell pénzt kiadni. És ezt nem a skót énem mondatja velem. A pedigrés kutya... a pedigrés kutya... elkényeztetett. Törékeny, és általában kényes az étkeztetése. Szinte még a főbb jellemvonásait is ismerem, anélkül, hogy akár találkoztam volna vele.
Sokkal jobban imádom náluk a templomtérieket, avagy: korcsokat. Egy korcs kutyus meglepetés. Minden jellemvonása újdonság. A fejlődése nincs megírva sehol előre. Strapabíróbb és... igazi kis rejtélyek. És ahhoz képest, hogy néhány - ahogy korábban már mondta -, akár az egyik járdakereszteződésben is szembe jöhet veled, sokkal ragaszkodóbbak. Egy korcs kutya, főleg ha az utcáról, vagy egy telepről kerül hozzád, sokkal többet látott és tapasztalt annál, mint fajtársai, akikért ha már egyszer pénzt adnak ki, ritkán adnak túl utána.
Számomra egy korcs kutya öröm.
Nem tudom, hogy ilyen kutyáról szól-e a másik könyv, még az is lehet, hogy egy fajtiszta ebé a főszerep. Erre még nem jöttem rá, de tudom a korát: nem fiatal már. És egy kicsit beteg is. Viszont beleolvastam a könyvbe, Garth Stein Enzo című írásába, és egyszerűen magával ragadtak a sorok. Az első szó volt a csepp, amelyből folyó duzzadt, a sorok árja, hogy aztán bősz erővel elkapjon a sodrása... irány a szavak tengere! Ő kell nekem!
Előre tudom, hogy nem lesz könnyű végigolvasni egy olyan könyvet, amely nem végződik happy enddel. Hiszen egy kutya éveinek száma is véges. De most azt hiszem, hogy újra végig fogom járni ezeket az éveket, mert róla akarok olvasni, arról, ahogy az író ír, a kutya pedig beszél.
Lesz egy kutyám.

könykép

Különös érzés a kezemben tartani az antológiát, amiben ott a novellám. Még nem olvastam az írásom benne, másokét bújtam. Furcsa, mert azt a novellát azért írtam, hogy valami kijöjjön belőlem, hogy egy bennem lezajló folyamatnak "hangot adjak". Egy gombnyomás lett volna a törlés, beküldenem se lett volna muszáj, bár a pályázat olvasása kapcsán fogalmazódott meg bennem, hogy ki kell írnom magamból.
Most pedig már örökké itt van velem, akárcsak egy kirakott fénykép... bár ez így talán túl szentimentális. Addig itt lesz velem, amíg csak a könyv lapjai szét nem hullanak, mint valami kiöregedett újrahasznosított műanyagzacskó. Ugye jó anyagból készült, mert azt szeretném, hogy ez soha ne történjen meg. :)

facebook

A héten 3 bejegyzett vizsgával, és egy másikkal számoltam. Elég sűrű lesz a napirendem, révén, hogy a cikkeimmel is el kéne készülnöm, amellett, hogy ezekre is tanulhatok. Érdemes azonban ettől függetlenül gyakorta visszanézni a facebook-ra, mert az ember mindig találhat gyöngyszemeket. Például a lányt, aki sok felkiáltójeles, SOS-es, nekemmostazonnaljegyzetkell-es, vizsgára készülős kiírása után alig pár percre máris ott sorakoznak tőle a FarmWille-s helyzetjelentések.
Persze, álljunk pozitívan a témához: nyilván azért van ideje játszani, mert még nem kapott senkitől anyagot.

második forduló

Furcsa és megmagyarázhatatlan események zajlanak le az "új akropolisz" név alatt futó novellapályázaton. Két fordulóban bírálják el a nemtudommilyenabromisok pályázót. Az első fordulónak ma lett vége, és alig hittem a szememnek, amikor láttam, hogy két írásom is bekerült a legjobb 30 közé. Ez azért furcsa és durva, mert mellettem olyan írások tűntek el, és olyan írók, mint a már korábban említett Obb, vagy Maggoth. Félreértés ne essék: ezzel nem fényezni akarom magam. Ez egyetlen dolgot jelent csak: hogy teljes zsűrizési dilettantizmus lengi körbe ezt a pályázatot. És ez nagyon gáz.
Természetesen máris megnyertük az egyesület filozófiabérletét vagy jegyet az egyik előadásukra... Ez olyan, mint a postán kiküldött kaparós sorsjegy, amelyikből elvileg nagyon ritka, hogy arany/ezüst/bronz legyen a felülete, nekünk mégis az összes alkalommal arany érkezett.
Ráadásul az imént tájékoztatott az egyik ismerős arról, hogy náluk rejtélyes módon mindig olyanok nyerik a pályázatokat, akik valamilyen módon kötődnek az egyesülethez.
Úgyhogy ezúttal bosszúhadjáratot üzennék nekik. A legjobb 30 műre a közönség is adhat le szavazatot, akik közül a nyertes könyvcsomagot kap ajándékba. Szeretném, ha ez ezúttal az enyém lenne, és én tuti, hogy nem forgatnám vissza nekik az egészet. :D
Akik megtennék, hogy szavaznának rám, azok kérem regisztráljanak, majd adják le szavazataikat az alábbi linken: http://palyazat.ujakropolisz.hu/melyik-meset-tartod-a-legjobbnak-2010, egész pontosan a Holvirágkereső Moppa legendája című mesére. Az elvetemültebbek el is olvashatják!
Minden leadott szavazatot nagyon köszönök!

Riennek ajánlva

Rien figyelmébe szeretném ajánlani a következő két facebook-os bejegyzést:
http://www.facebook.com/profile.php?id=100000954361402&v=wall&story_fbid=113320318704547
http://www.facebook.com/photo.php?pid=1264950&id=1188725020#!/profile.php?id=100000954361402&v=wall&story_fbid=119607888065509

Figyelem, ekkora baromságok nagy ihlető erővel bírnak. :D