konyhai tüsténkedés

Az esemény délutáni, de az élmény még mindig kitart: palacsintát sütöttem!

Már a korábbi évek során írt bejegyzésekben is léptem-nyomon előkerültek az önkiszolgáló konyhákban jelentkező hiányosságaim, de ezek csak akkor jutottak igazán nagy szerephez, amikor új lakásba költöztem (az online lakásavató képei lejjebb még mindig megtekinthetőek), ahol adva volt (és van máig is) egy önkiszolgáló konyha.
Az otthon belakása az első perctől kezdve folyamatosan történt, és napról napra találkoztam a közmondás igazával, miszerint: Minden kezdet nehéz. Így voltam a konyhával is, ahol kevéske főzőtudásommal vetettem bele magam a gasztronómia csodáinak elkészítésébe.
Azóta közvetlen környezetem (illetve a blogom olvasói) rendszeres tájékozódhatnak arról, hogy miként bontom szét szépen sorban az elém tornyosuló kihívás-falakat. A kezdeti nagy-nagy nehézségektől nem adtam fel (nem is tehettem volna), pedig jópár kudarc is bekacsintott. Azonban szépen fejlődtem, részemről tökéletesen meg voltam elégedve magammal: pontosan úgy haladtam előre lépésről lépésre, ahogy én azt szeretem.
És ma eljutottam arra a pontra, hogy simán bevállaltam egy palacsintasütést.

A dolog nagy-nagy csodája pedig nem is abban van, hogy az anyaga remek lett (ráadásul újabb remek ötleteket vontam le belőle egy másik étel elkészítéséhez), hanem maga az elkészítési folyamat lett színtiszta sikerélmény!
Ádáméknál a palacsinták röpültek! Megtehették, mert nem égtek le, bár az olajadagolási technikán még lehet finomítani, de alapjában véve minden egyes kész palacsinta élményszámba ment: jelentem, hogy sziklakemény elhatározással voltam az iránt, hogy én bizony dobálva fogom forgatni a palacsintát. És kiderült, hogy ezt nekem találták ki!
Persze az ember reménykedik a sikerben, ha már magától megtanult akár három teniszlasztival is zsonglőrködni, de azért a végeredmény mindent vitt: nagyon finom illatok terjedtek szét az egész lakásban a sütés végére, aminek eredménye 13 palacsinta lett. Ebből tíz ízlésesen, tányérsimán kikészítve, és csak három ment tropára - értsd: magukba bonyolódtak.

Ugyan jó-jó persze: van még mit javítani a (főzési) finommotoros mozgáskoordinációmon, hiszen a legtöbbjük egyik alját azért éppen kicsit megkapta a tűz, míg a másikat nem sütöttem meg eléggé; néha kicsit sok lett az olaj, de egy híján azok is elfogytak gond nélkül; de akkor is remek érzés volt, amikor repültek és a helyükre érkeztek a palacsinták. Egy sem ment mellé. Ahogy egy sem kozmált oda.

Apumnak mondtam még otthon, némileg azért komolyan gondolva a dolgot, hogy figyelje meg: két év múlva már két palacsintát fogok sütni, felváltva, és dobálós fordítással. Ezek után nem vagyok olyan biztos benne, hogy a dolog kamu. :D

Mindenesetre ma teljesen úgy éreztem, hogy főzési tudományom egy szinttel feljebb lépett. A palacsintát nekem találták ki. :)

Jó szokásom szerint vezetni kezdtem egy listát a hűtő alján, amin jegyzem azokat az ételeket, amiknek az elkészítése már megyeget, és nincs rizikófaktoruk arra, hogy aztán ki kelljen dobni őket. Szépen lassan gyarapodik a lista. Ma például a palacsinta került fel rá. :)