Áttörés

Különös, hogy mióta a klaviatúra cikkírás végett került a kezembe, hányszor találkozok különböző félelmekkel, hitetlenkedéssekkel, önbizalomhiánnyal, amikor másokkal beszélgetek az Írásról. Így, nagybetűvel.
Sokan vannak, akik amolyan hobbiként állnak hozzá. Egy olyan pótcselekvésként, ami egész eddigi életükben elkísérte őket, és igazából legfeljebb szüneteltetni tudták, abbahagyni nem.
Szívesen játszottak a szavakkal, bújtak bele mások bőrébe, és írtak meg az ő szemszögükből szituációkat... már írtam róla egy bejegyzést - abban búcsúzkodtam a Mitológiától, ami részben az én szerepjátékos honlapom volt. Ott aztán rengeteg nagyon-nagyon tehetséges írástudó fiatal kamasz összegyűjt, és olyan, számomra egész hihetetlen módon bántak a szavakkal, meg meséltek a karaktereik szemszögéből, hogy az én kis önbizalmam bizony nagyon messze vándorolt. Sokakkal máig tartom a kapcsolatot.
A legtöbbjüket persze nem onnan ismerem, hanem korábbról, más oldalakról. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy néhányukkal mi fűz össze máig, hiszen nem egy emberrel még sosem találkoztam személyesen, túl nagy a távolság. Vannak, akikkel kéthavonta egyszer ha beszélek telefonon, de azokban az átlagosan 20 perces kokettálgatásokban igazából benne van minden. Többek között a félelem az írástól.
Tudjátok, még az első sajtóműfajok előadások után kezdtem beszélgetni az egyik szaktársammal arról, hogy igazából kik jutnak a csúcsra. Akkor már túl voltunk a nyári gyakorlaton, és sokan gyűjtöttek életre szóló tapasztalatokat: volt, aki hatalmasat koppant, és volt, akinek bejött a dolog.
Talán ez jelentette a beszélgetésünk alapját, ahonnan áttértünk a karrierre. Akkor már rengeteget gondolkodtam azon, hogy mitől is függ, hogy kik lesznek a legjobbak, és nagyon örültem, hogy elmondhatom, mire jutottam. Úgy vettem észre, hogy meglepődött, amikor elmondtam neki, hogy az én véleményem szerint a legnagyobb baromság, hogy a legtehetségesebbek lesznek a legjobbak. Egyből folytattam is, és azóta is hiszek (pontosabban kapaszkodok) abba, amit akkor ledaráltam neki: hogy én már most, a 20 éves fejemmel annyi nálamnál sokkal jobb íráskészségű embert láttam és ismertem már, hogy a két kezemen nem tudnám megszámolni. Jópárral máig tartom is a kapcsolatot. És tudom, hogy a tehetség alapjában szinte semmire nem jó. A dolog mondjuk ott kezdődik, hogy foglalkoznia kéne azzal, amiben jó.
Ismerek olyat, aki elkezdte próbálgatni a szárnyait komolyabb vizeken is, én meg próbáltam magammal ráncigálni, hogy ne adja fel, baromi jól csinálja, nem keressen iróniát a dícséretekben... á, nem lett belőle szinte semmi.
Szerintem itt kezdődik az út a jobbá válás felé: neki kell állni egyáltalán.
Röhejesen hangzik, nem? Sokan mégis már itt elbuknak.
Had meséljek el egy konkrét sztorit. A különös az lesz benne, hogy az ismerőseim közül többen is magukra ismerhetnek. Most hirtelen hármat számolok, akikre tökéletesen ráillik, de lehet, hogy többen vannak.
Ők azok, akik gyerekkoruk óta írnak. Mindannyiuk életében így fontos szerephez jut az írás, sőt merem állítani, hogy mindannyian továbbra is központi szerepet tudnak csak elképzelni neki. Mégsem mernek írni. A magyarázat már sokféle: Ha egyszer nekiállnék írni, akár csak egy novellát is, minimum két Tolkien kötetet kitenne, mire befejezném, mert annyi mindenről szeretnék írni. Így inkább neki se állok. Vagy: Tudod, én nem szeretek határok között írni. Szerintem ez egy tök szubjektív dolog, hogy kinek mi tetszik, és az írást sem kéne szabályok közé szorítani. Így én nem is akarok írni. A harmadik: Én akartam lenni a legjobb. Csak aztán találkoztam másokkal, akik annyira, de annyira jól írtak, és tök feladtam. Hozzájuk képest én senki vagyok.
Akkor most itt had jegyezzem meg még egyszer: Nem a tehetségen múlik a dolog.

Igazság szerint én mindig is szerettem volna, ha nem csak én próbálkozom azzal, hogy már suli alatt megvessem a lában különböző helyeken. Ezért sokszor pesztráltam én is más embereket azzal, hogy pályázatokat küldtem neki; rákérdeztem, hogy mi a helyzet az írással; sőt egyszer konkrétan munkahelyre ajánlottam be mást. Hozzá kell tenni: ezek mind-mind olyan személyek voltak, akik sokat beszéltek arról, hogy milyen szívesen foglalkoznának az írással. Pár szaktárs és néhány régi barát közül kerültek ki ők.
Számomra hihetetlen volt, hogy a legtöbben (egy kivétetelt tudok csak mondani) ugyan a miatt hagyták ott az egészet: önbizalomhiány. Mert nem hitték el, hogy tényleg jó az, amiért megdícsérték őket; mert el sem merték kezdeni: mondván, hogy ehhez ők úgyis kevesek; mert féltek, hogy ha fel is veszik őket, csak bénáznának...
Számomra a legtanulságosabb eset egy álláshírdetés kapcsán történt. Nekem egy ismerősöm linkelte el, aki maga is jelentkezni akart. Engem annyira nem vonzott a dolog, de én is továbbküldtem egy barátomnak, aki bizony lecsapott rá. Talán már másnap vagy harmadnap be is küldte rá pár írását, amik szinte rögvest kikerültek az oldalra. Szóval felvették. Ez két pálfordulathoz vezetett: a barátom még beküldte pár írását, majd teljes letargiába zuhant: hirtelen úgy érezte, hogy írásai súlyos minőségi romláson mennek keresztül napról napra (frászt mentek, egyre javult), majd elkezdett rettegni, hogy a (korábbihoz képest) megfeszített munkatempótól teljesen ki fog égni, és neki ehhez nincs is energiája, se ereje, sőt jaj, ideje sem... végül kilépett.
Eközben ismerősöm, aki az álláshírdetést küldte, figyelgette az oldalt... ahol elkezdtek felkerülni a barátom cikkei. Ismerősöm végül úgy döntött, hogy ő soha nem tud ilyen színvonalon írni, így inkább még a jelentkezésről is letett.
Így lett végül az az eredmény, hogy végül egymást ütötték ki: a barátomat felvették, de nem bírta, és feladta. Ismerősöm pedig nem is jelentkezett, mondván, hogy ő képtelen ilyet produkálni.
Szóval a következő lépés szerintem, hogy tanulj meg bízni önmagadban.

Aztán sorban jön a többi: személy szerint én rengeteg apró-pici válsághelyzetet éltem meg, amíg idáig jutottam. Megjegyzem: ez még mindig nagyon-nagyon az út eleje, de már most annyian abbahagyták mellettem, hogy tök büszke vagyok arra, hogy legalább eddig eljutottam.
Szóval vannak olyan helyzeteket, amiket túl kell élni, és nem bepánikolni rajtuk, meg feladni miattuk, meg önbizalomhiányosan összetörni rajtuk, nem. Túl kell élni.
Ilyen válsághelyzeteket teremteneke az olyanok, mint: Megkaptam a témákat, de nekem erről semmi nem jut eszembe, most még is mit írjak?? Vagy: Fáradt vagyok. Éhes vagyok. Álmos vagyok. Tudom, hogy tegnap volt a határidő, de egy darab karaktert sem tudok ma már gépelni.(Mindezt délután kettőkor, suli után.) Esetleg: Worldbetegségem van - még egy mondatot le kell írnom, és habzó szájjal fogok összeesni. Ilyenekkel lehet még fokozni: Egyszerűen agyhalottnak érzem magam. Beszélni nem tudok, elfogytak a szavaim is. Hiába kérdezel, még válaszolni sincs erőm.
Az én blogom is valahogy úgy indult újra, hogy egyszerűen meg kellett osztanom valakikkel azt, amit érzek néha. A leginkább válsághelyzetről szóló bejegyzésem a hallgatás című (http://sarvajc.blogspot.com/2009/10/hallgatas.html), de még sok tartalmazza ezeknek a nyomait.
Szóval a harmadik lépés... pontosabban inkább útravaló: Készülj fel az akadályokra. A legtöbbet egyedül kell majd megoldanod, mert magadnak csinálod őket.

Most pedig zárom soraimat. Nagyon régóta szeretném már szavakba önteni ezeket a dolgokat, és lehetségesnek tartom, hogy visszatérek még a témához. Azért, mert szeretnék még erről beszélni, és mert ez még azt hiszem, hogy olyan kis csonka így magában.
Köszönöm, hogy meghallgattál, elolvastad.

A bejegyzés címe Áttörés lett, így, nagybetűvel. Ez nem véletlen. Több dolgot is ünneplek, de maradjunk a publikus dolgoknál: ezzel a bejegyzéssel Muciiit szeretném megtisztelni. :)
Ez már úgyis megszokás felénk, és nem akarok szakítani a hagyományokkal. Új rendszeres olvasóm, akinek a blogját (rékablogja) már megtalálhatjátok a "Kedvenceim" között, az én szerény véleményem szerint kis áttörést ért el, amikor végre megnyitotta a blogját. Remélem, hogy rendszeresen fog írogatni ő is, és nem adja fel. Én nagyon szívesen olvasom a bejegyzéseit, remélem Ti is így fogtok majd tenni.
Szóval: szia Réka! :D