egyedül

Tegnap estére egyre rosszabbul lettem. Nem csak a meleg zavart, meg a fénytelenség, ami a bátyám által elég esetlegesen elhelyezett égőknek köszönhető, hanem úgy egyébként sem tudtam, hogy testileg, vagy lelkileg vagyok oda.
Állandóan problémám volt a meleggel, de ha kinyitottam az ablakot csak résnyire, vagy levettem a pulóverem, nagyon hamar tudatosult, hogy fázom. A konyhába betévedve szinte mindent kívántam: narancsot, cornflakes-szet tejjel és magában, kekszet, sütit, teát, pomelót... aztán végül majdnem mind otthagytam. Még pár nappal előtte írogatni kezdtem egy újabb listát (ezúttal a mostanság szinte negatívba menő kreativitásommal lelkiismeret listának neveztem el, mert amiket kijegyzetelek rá, azok ráérnek, de azért idővel el kéne készülniük), hogy lássam, mivel is kéne foglalkoznom mostanság.
Tegnap este még az a lista sem motivált semmire, délután hat órára odáig jutottam, hogy húztam egy széket az ablakom elé, lekapcsoltam a villanyokat, és az ablaknak döntött fejjel bámultam azt a pár négyzetméteres parkot, amit a főút és három tömb fog közre. Rengeteg kutyát sétáltatnak arra, és nekem mostanában megint nagyon hiányzik az én kutyám. Úgyhogy csak ültem ott, és néztem másét. Talán a nyitott szemmel alváshoz is közelebb kerülhettem, mert majdnem egy egész óra elment így az életemből.
Addigra nagy nehézségek árán rávettem magam arra, hogy lezuhanyozzak, borotválkozzak, tényleg egyek valamit, és... és ahelyett, hogy tovább ténykedtem volna, mint az tervben volt, helyette az ablaknak bucizott fejjel ültem a teljes sötétségben... borzasztóan álmos voltam, mint mindig az utóbbi napokban, hiába ez a meleg klímával megáldott távfűtés nem egészen nekem való, de akkor sem szabad aludnom délután. Túl könnyen megszokom, aztán képtelen vagyok ébren maradni.
Szóval nem maradt más, felvillogott rajtam az alacsony akufeszültég felirat, én meg az ablak előtt tettem magam készenléti állapotba.
Fáztam, aztán melegem lett, aludtam volna, és talán tényleg el is bóbiskoltam, miközben ott ültem a teljes fénytelenségben, a tök sötétben, hallgatva a szomszédok zajait, meg azt, ami az utcáról beszűrődött a néha résnyire nyitott, néha csukott ablakon keresztül.
Aztán megjött bátyám. Futottam az ajtóhoz. Bejött, és villanyt kapcsolt. Én indultam a konyhába, közben már járt is a szám, kérdezgettem őt. Válaszolt, bejött ő is, bekapcsolta a rádiót, valaki éppen a refrént ordította a Petőfin.
Az ebéden túl pakolni kezdtem, míg ő a gép előtt ült. Nagyjából percenként jártam át hozzá, beszélgettünk, sokat, én meg közben nagyjából kész voltam a tervvel, hogy akkor miként is lesz a holnapi nap, mit kéne csinálni, minek kell nekiállni...

Ma itt ülök egy másik lakás másik szobájában. Tanultam a tegnapiból, felkapcsoltam a lámpát. Porszívózásra is futotta az erőmből, meg zuhanyoztam... de... nagyjából ennyi. Ezúttal a gép előtt ülök, a hidegben, 17.8 fokban és... igazából semmi olyanhoz nincs erőm, amire kéne. Mondjuk olyanra sincs, amire nem kéne. Csak ezúttal tudom, hogy mi a gáz:
Csak jönne már meg nővérem.