rendszeresség

Szinte minden napra leosztva megvan, hogy min kell túl lennem ahhoz, hogy a költözés kivitelezhető legyen.
Bár azt hittem, hogy a stresszes helyzetek előtt jelentkező rendszeresség-mániámnak hála, azzal is tisztában vagyok, hogy a legutolsó zug mit takar, de kiderült, hogy ez nem így van. És mint a hosszútávú melóknál, amik az első pillanatokban még gyaloggaloppnak tűnnek, aztán kiderülnek a turpisságok, úgy ennél is megrémülten kicsit, mikor kitisztult, hogy min is kell átküzdenem magam.
Ilyenkor szoktam gondolatban imamalom-görgetős Om mani padme hum-ok helyett a Lépésről lépésre c. mondóka rendszeres ismételgetésével feledtetni az előttem lévő nagy munkát, és az adott részfeladatokra koncentrálni. Úgy tűnik, hogy megint bevált.
A szobám hűen őrzött sok tárgyat az utóbbi másfél év szinte minden jelentősebb eseményéről. Számlák, mozijegyek, törtcsatos övtáska, elfelejtett könyvek, eldugott levelezések az előadásokról... különös érzés volt napról napra nosztalgiázva végigjárni sok olyan dolgot, ami alig több, mint 12 hónapja történt, és én máris alig emlékeztem rájuk.
Az előkerülő jegyzeteknek hála gondolatban nagyjából újrakezdtem az első évet, és sorra vettem a vizsgákat is... na meg a puskáim fejlődését. Eszembe jutott, hogy mennyi minden változott, és én mennyit változhattam. Pedig még csak az első év telt el, de jött a gyakorlat, a visszaköltözés kis falumba... és onnantól szinte nincs megállás. Sorra érlelődtek a gondolatok, az elhatározások, és követték őket a tettek, ahogy újrakezdődött a fősuli... Á, a nosztalgia.
Furcsa, hogy pont az utóbbi másfél év többnapos végigtekintése tudott kiemelni abból a melankólikus hangulatból, amiben az utolsó hetet töltöttem... pedig ez nem jellemző rám.
Lehetséges, hogy mégiscsak lemerültem, csak észre se vettem, és legalább annyira kívánom már a tavaszt, mint bárki más?