krízistervezet

Emlékszem rá, hogy volt olyan időszakom, amikor meghatároztam, hogy nagyjából mikorra kell túl lennem az önbizalmi válságomon, és folytatni azt, amit addig is csináltam.
A minap több szaktársammal egyetemben én is kaptam egy levelet a konzultációs tanárnőmtől, aki felügyel azért, hogy a szakdolgozatunk időben kész legyen és jó legyen, hogy csipkedjük magunkat, mert csak a tyúk kotlik a tojásain.
Ez alapvetően viccesen hangzik, főleg ebben a megfogalmazásban, de bennem ilyenkor mindig megszólal egy kis félsz, hogy újabb kihívással kell szembenéznem nekem és a billentyűzetemnek, és mostanában ráadásként kezdem leértékelni a határozottságom is.
Ez nagyon remélem, hogy csak időleges dolog, mert a határozottságomra, kérem szépen, nagyon is szükségem van! Nélküle...



...Valami nagyon ehhez a sok üres sorhoz hasonló történne az íráskészségemmel. Megszűnne, és nagy semmi lenne; sok-sok üres enter lenne ott, ahol szövegnek kéne feszítenie a lapszélek távolságát.
Egyelőre annyit teszek, hogy befizetek egy táblára, amin az áll: "Ez a részleg felújítás és korszerűsítés miatt zárva."
Illetőleg tájékoztatom a dolgozóimat, hogy attól még a meló nem áll meg, a shownak folytatódnia kell! A környező szakosztályok pedig viseljék majd a pluszterheket...

Persze ezek csak tervek. Huhh, tök jó érzés, hogy már erre is vannak megoldás-féleségek. Az a tábla rendelés talán még inkább várhat... :)

én-rajz

Nemrég beszéltem IviCcel, ami annyira nem is meglepő dolog, hiszen szaktársak vagyunk végülis. A különleges az volt, hogy egy álmáról mesélt, amihez közöm volt. Pontosabban kulcsfiguraként szerepeltem benne, hiszen nekem küldte el a felmondását... Ezen nagyon jól elszórakoztunk, ígyhát elmeséltem neki én is egy nem is olyan régi, talán egy éves (rém?)álmomat, amikor egy hatlábú macskát vettem ki magamból. Nem volt rossz érzés, meg sem ijedtem, tudtam, hogy az a macska az én valamelyik részem.
Ez a mese annyira ihlető erővel bírt, hogy Ivic kijelentette, hogy neki ezt le kell rajzolnia. Hát így született meg ez a rajz, ahol a zöldet tessék feketének venni, mert hogy zöld volt a macska is (és kisebb), illetőleg a hajamat se festetem. :)


Igazán el vagyok kényeztetve mostanság: versek íródnak nekem, rajzok készülnek... Tiszta jó, még-még! :D
Két képaláírást fűznék hozzá, mert látom, hogy nem könnyen kibetűzhetőek.
Az egyik a kezemre mutat: Írószerszám (csak semmi billentyűzet:))
A másik a macskára: B O L H Á K
Szerintem én jobban jártam. ^^
Apropó: a befotózása mai, hamarosan érkeznek képek az új szobámról is! :)

állásinterjú 2

Nem szeretném tovább húzni a beszámolót, igazából arra vártam, hogy hátha megérkezik a levél, amiről később még beszélni fogok, és tudok valami határozottat mondani nektek. De nem.
A hétfői állásinterjú lezajlott. Nem azok között a keretek között, ahogy én felkészültem rá, de megvolt.
Ezúttal nem jött össze semmilyen vis maior helyzet, így szinte háromnegyed órával korábban ott voltam. Ebben közrejátszott, hogy már nem tudtam otthon mit kezdeni magammal, illetve, hogy más volt a portás, így végül elmaradt a beköszönés, ami talán tíz percet is lefaragott volna abból a háromnegyed órából. De sajnos nem, így viszont elterpeszkedtem két fotelen és egy asztalon, és fél órával korábban a megbeszélt időpontnál belém botlott az interjúztató hölgy. Megbeszéltük, hogy nekem nem jelent problémát, hogy még fél órát várjak, úgyis arra az időpontra jöttem elméletileg, és úgyis jön majd még egy hölgy, vele leszek ketten. Azonban már fél nyolc volt, amikor a hölgy még mindig nem volt sehol, én meg bekopogtam az interjúztatóhoz, hogy az én órám szerint kezdhetnénk. Ki lettem küldve egy tudunk még várni-kijelentéssel. Tudtunk várni, egészen tíz percet, akkor hívott vissza. Szóval érdekesen indult a dolog.
Majd jöttek a további meglepetések. Én mesékkel készültem, hogy rákérdez bizonyos dolgokra, én meg beszélek róluk. De nem, nagyon úgy tűnt, hogy kulcsszavakat akart hallani. Legalábbis nagyjából tíz perc múlva jelezte, hogy neki pár perc múlva el kell mennie. Ekkor már értettem, hogy hova ez a nagy sietség.
Mindenesetre abból a pár percből nem lett semmi. További fél, háromnegyed órán keresztül ültünk még egymással szemben, és nem beszélgettünk. Még csak nem is nekem kellett beszélnem. Nem, nekem annyi dolgom volt, hogy bólogassak, ehemezzek, és időnként elmosolyodjak, ami... valljuk be, egy állásinterjún nem szokványos. A hölgy előadást tartott - a kutyáktól való félelmeitől kezdve egészen a magyar fiatalok íráskészségéig minden témát érintettünk - pontosabban érintett. Néha szóhoz jutottam, legalábbis próbáltam, mert már arra is gondoltam, hogy talán közbevágásokra vár, valami provokálni akar ezzel talán. Szóval ár nekem is minden eszembe jutott.
A probléma alapvetően ott volt, hogy sok mindenről beszéltünk, de az állásról alig. Így amikor végzett az előadásával, és felmerült, hogy van-e esetleg kérdésem, akkor már túl sok fekete folt volt bennem ahhoz, hogy bármit is mondjak. Így egy pillanatra csak ránéztem, majd elmosolyodtam, és nemet mondtam. Majd búcsúzkodtunk, távoztam.

Bevallom, néha a figyelmem megszűnt létezni, és csak azt vettem észre egy idő után, hogy notorikusan bólogatok. Szóval én sajnos este nyolckor nem voltam annyira aktív, mint a hölgy. Ennek számlájára írható, hogy nem egészen értettem azt a keveset sem, amit a munkáról mondott. Először tök meglepődtem, mert az vettem le, hogy lényegében véve mindenkit felvett, aki eddig jelentkezett. Ez lehetséges, annyit jelent, hogy kb egy-két hónapig utána sorban rostálják ki az embereket.
De mára vannak kétségeim.

Mindenesetre, ha fel is vettek, nem beszélgettünk olyanokról, mint cikkszám, bejárás, karakterszámok és megkövetelt formai elemek és pénz. :/

dizájn

Állandó problémám van a blogom kinézetével, mióta a régi skint sikeresen lekevertem. Úgy gondolom, hogy ez lényegében egy kamaszprobléma, és idővel javulni fog a helyzet. Addig is ne haragudjatok, ha szinte hetente, vagy egyes esetekben egyenesen naponta új és új dizájn fog köszönteni benneteket.
Remélem, még szórakoztatni is fog a változatosság.

Főleg a szép arcú új lányt ott a jobb szélső csíkban. Szervusz, üdv erre! :)

rendszeresség

Szinte minden napra leosztva megvan, hogy min kell túl lennem ahhoz, hogy a költözés kivitelezhető legyen.
Bár azt hittem, hogy a stresszes helyzetek előtt jelentkező rendszeresség-mániámnak hála, azzal is tisztában vagyok, hogy a legutolsó zug mit takar, de kiderült, hogy ez nem így van. És mint a hosszútávú melóknál, amik az első pillanatokban még gyaloggaloppnak tűnnek, aztán kiderülnek a turpisságok, úgy ennél is megrémülten kicsit, mikor kitisztult, hogy min is kell átküzdenem magam.
Ilyenkor szoktam gondolatban imamalom-görgetős Om mani padme hum-ok helyett a Lépésről lépésre c. mondóka rendszeres ismételgetésével feledtetni az előttem lévő nagy munkát, és az adott részfeladatokra koncentrálni. Úgy tűnik, hogy megint bevált.
A szobám hűen őrzött sok tárgyat az utóbbi másfél év szinte minden jelentősebb eseményéről. Számlák, mozijegyek, törtcsatos övtáska, elfelejtett könyvek, eldugott levelezések az előadásokról... különös érzés volt napról napra nosztalgiázva végigjárni sok olyan dolgot, ami alig több, mint 12 hónapja történt, és én máris alig emlékeztem rájuk.
Az előkerülő jegyzeteknek hála gondolatban nagyjából újrakezdtem az első évet, és sorra vettem a vizsgákat is... na meg a puskáim fejlődését. Eszembe jutott, hogy mennyi minden változott, és én mennyit változhattam. Pedig még csak az első év telt el, de jött a gyakorlat, a visszaköltözés kis falumba... és onnantól szinte nincs megállás. Sorra érlelődtek a gondolatok, az elhatározások, és követték őket a tettek, ahogy újrakezdődött a fősuli... Á, a nosztalgia.
Furcsa, hogy pont az utóbbi másfél év többnapos végigtekintése tudott kiemelni abból a melankólikus hangulatból, amiben az utolsó hetet töltöttem... pedig ez nem jellemző rám.
Lehetséges, hogy mégiscsak lemerültem, csak észre se vettem, és legalább annyira kívánom már a tavaszt, mint bárki más?

helyzet

Mostanában káoszban élek... de ez normális, hiszen mi mással járna egy K Ö L T Ö Z É S!! :)

Áttörés

Különös, hogy mióta a klaviatúra cikkírás végett került a kezembe, hányszor találkozok különböző félelmekkel, hitetlenkedéssekkel, önbizalomhiánnyal, amikor másokkal beszélgetek az Írásról. Így, nagybetűvel.
Sokan vannak, akik amolyan hobbiként állnak hozzá. Egy olyan pótcselekvésként, ami egész eddigi életükben elkísérte őket, és igazából legfeljebb szüneteltetni tudták, abbahagyni nem.
Szívesen játszottak a szavakkal, bújtak bele mások bőrébe, és írtak meg az ő szemszögükből szituációkat... már írtam róla egy bejegyzést - abban búcsúzkodtam a Mitológiától, ami részben az én szerepjátékos honlapom volt. Ott aztán rengeteg nagyon-nagyon tehetséges írástudó fiatal kamasz összegyűjt, és olyan, számomra egész hihetetlen módon bántak a szavakkal, meg meséltek a karaktereik szemszögéből, hogy az én kis önbizalmam bizony nagyon messze vándorolt. Sokakkal máig tartom a kapcsolatot.
A legtöbbjüket persze nem onnan ismerem, hanem korábbról, más oldalakról. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy néhányukkal mi fűz össze máig, hiszen nem egy emberrel még sosem találkoztam személyesen, túl nagy a távolság. Vannak, akikkel kéthavonta egyszer ha beszélek telefonon, de azokban az átlagosan 20 perces kokettálgatásokban igazából benne van minden. Többek között a félelem az írástól.
Tudjátok, még az első sajtóműfajok előadások után kezdtem beszélgetni az egyik szaktársammal arról, hogy igazából kik jutnak a csúcsra. Akkor már túl voltunk a nyári gyakorlaton, és sokan gyűjtöttek életre szóló tapasztalatokat: volt, aki hatalmasat koppant, és volt, akinek bejött a dolog.
Talán ez jelentette a beszélgetésünk alapját, ahonnan áttértünk a karrierre. Akkor már rengeteget gondolkodtam azon, hogy mitől is függ, hogy kik lesznek a legjobbak, és nagyon örültem, hogy elmondhatom, mire jutottam. Úgy vettem észre, hogy meglepődött, amikor elmondtam neki, hogy az én véleményem szerint a legnagyobb baromság, hogy a legtehetségesebbek lesznek a legjobbak. Egyből folytattam is, és azóta is hiszek (pontosabban kapaszkodok) abba, amit akkor ledaráltam neki: hogy én már most, a 20 éves fejemmel annyi nálamnál sokkal jobb íráskészségű embert láttam és ismertem már, hogy a két kezemen nem tudnám megszámolni. Jópárral máig tartom is a kapcsolatot. És tudom, hogy a tehetség alapjában szinte semmire nem jó. A dolog mondjuk ott kezdődik, hogy foglalkoznia kéne azzal, amiben jó.
Ismerek olyat, aki elkezdte próbálgatni a szárnyait komolyabb vizeken is, én meg próbáltam magammal ráncigálni, hogy ne adja fel, baromi jól csinálja, nem keressen iróniát a dícséretekben... á, nem lett belőle szinte semmi.
Szerintem itt kezdődik az út a jobbá válás felé: neki kell állni egyáltalán.
Röhejesen hangzik, nem? Sokan mégis már itt elbuknak.
Had meséljek el egy konkrét sztorit. A különös az lesz benne, hogy az ismerőseim közül többen is magukra ismerhetnek. Most hirtelen hármat számolok, akikre tökéletesen ráillik, de lehet, hogy többen vannak.
Ők azok, akik gyerekkoruk óta írnak. Mindannyiuk életében így fontos szerephez jut az írás, sőt merem állítani, hogy mindannyian továbbra is központi szerepet tudnak csak elképzelni neki. Mégsem mernek írni. A magyarázat már sokféle: Ha egyszer nekiállnék írni, akár csak egy novellát is, minimum két Tolkien kötetet kitenne, mire befejezném, mert annyi mindenről szeretnék írni. Így inkább neki se állok. Vagy: Tudod, én nem szeretek határok között írni. Szerintem ez egy tök szubjektív dolog, hogy kinek mi tetszik, és az írást sem kéne szabályok közé szorítani. Így én nem is akarok írni. A harmadik: Én akartam lenni a legjobb. Csak aztán találkoztam másokkal, akik annyira, de annyira jól írtak, és tök feladtam. Hozzájuk képest én senki vagyok.
Akkor most itt had jegyezzem meg még egyszer: Nem a tehetségen múlik a dolog.

Igazság szerint én mindig is szerettem volna, ha nem csak én próbálkozom azzal, hogy már suli alatt megvessem a lában különböző helyeken. Ezért sokszor pesztráltam én is más embereket azzal, hogy pályázatokat küldtem neki; rákérdeztem, hogy mi a helyzet az írással; sőt egyszer konkrétan munkahelyre ajánlottam be mást. Hozzá kell tenni: ezek mind-mind olyan személyek voltak, akik sokat beszéltek arról, hogy milyen szívesen foglalkoznának az írással. Pár szaktárs és néhány régi barát közül kerültek ki ők.
Számomra hihetetlen volt, hogy a legtöbben (egy kivétetelt tudok csak mondani) ugyan a miatt hagyták ott az egészet: önbizalomhiány. Mert nem hitték el, hogy tényleg jó az, amiért megdícsérték őket; mert el sem merték kezdeni: mondván, hogy ehhez ők úgyis kevesek; mert féltek, hogy ha fel is veszik őket, csak bénáznának...
Számomra a legtanulságosabb eset egy álláshírdetés kapcsán történt. Nekem egy ismerősöm linkelte el, aki maga is jelentkezni akart. Engem annyira nem vonzott a dolog, de én is továbbküldtem egy barátomnak, aki bizony lecsapott rá. Talán már másnap vagy harmadnap be is küldte rá pár írását, amik szinte rögvest kikerültek az oldalra. Szóval felvették. Ez két pálfordulathoz vezetett: a barátom még beküldte pár írását, majd teljes letargiába zuhant: hirtelen úgy érezte, hogy írásai súlyos minőségi romláson mennek keresztül napról napra (frászt mentek, egyre javult), majd elkezdett rettegni, hogy a (korábbihoz képest) megfeszített munkatempótól teljesen ki fog égni, és neki ehhez nincs is energiája, se ereje, sőt jaj, ideje sem... végül kilépett.
Eközben ismerősöm, aki az álláshírdetést küldte, figyelgette az oldalt... ahol elkezdtek felkerülni a barátom cikkei. Ismerősöm végül úgy döntött, hogy ő soha nem tud ilyen színvonalon írni, így inkább még a jelentkezésről is letett.
Így lett végül az az eredmény, hogy végül egymást ütötték ki: a barátomat felvették, de nem bírta, és feladta. Ismerősöm pedig nem is jelentkezett, mondván, hogy ő képtelen ilyet produkálni.
Szóval a következő lépés szerintem, hogy tanulj meg bízni önmagadban.

Aztán sorban jön a többi: személy szerint én rengeteg apró-pici válsághelyzetet éltem meg, amíg idáig jutottam. Megjegyzem: ez még mindig nagyon-nagyon az út eleje, de már most annyian abbahagyták mellettem, hogy tök büszke vagyok arra, hogy legalább eddig eljutottam.
Szóval vannak olyan helyzeteket, amiket túl kell élni, és nem bepánikolni rajtuk, meg feladni miattuk, meg önbizalomhiányosan összetörni rajtuk, nem. Túl kell élni.
Ilyen válsághelyzeteket teremteneke az olyanok, mint: Megkaptam a témákat, de nekem erről semmi nem jut eszembe, most még is mit írjak?? Vagy: Fáradt vagyok. Éhes vagyok. Álmos vagyok. Tudom, hogy tegnap volt a határidő, de egy darab karaktert sem tudok ma már gépelni.(Mindezt délután kettőkor, suli után.) Esetleg: Worldbetegségem van - még egy mondatot le kell írnom, és habzó szájjal fogok összeesni. Ilyenekkel lehet még fokozni: Egyszerűen agyhalottnak érzem magam. Beszélni nem tudok, elfogytak a szavaim is. Hiába kérdezel, még válaszolni sincs erőm.
Az én blogom is valahogy úgy indult újra, hogy egyszerűen meg kellett osztanom valakikkel azt, amit érzek néha. A leginkább válsághelyzetről szóló bejegyzésem a hallgatás című (http://sarvajc.blogspot.com/2009/10/hallgatas.html), de még sok tartalmazza ezeknek a nyomait.
Szóval a harmadik lépés... pontosabban inkább útravaló: Készülj fel az akadályokra. A legtöbbet egyedül kell majd megoldanod, mert magadnak csinálod őket.

Most pedig zárom soraimat. Nagyon régóta szeretném már szavakba önteni ezeket a dolgokat, és lehetségesnek tartom, hogy visszatérek még a témához. Azért, mert szeretnék még erről beszélni, és mert ez még azt hiszem, hogy olyan kis csonka így magában.
Köszönöm, hogy meghallgattál, elolvastad.

A bejegyzés címe Áttörés lett, így, nagybetűvel. Ez nem véletlen. Több dolgot is ünneplek, de maradjunk a publikus dolgoknál: ezzel a bejegyzéssel Muciiit szeretném megtisztelni. :)
Ez már úgyis megszokás felénk, és nem akarok szakítani a hagyományokkal. Új rendszeres olvasóm, akinek a blogját (rékablogja) már megtalálhatjátok a "Kedvenceim" között, az én szerény véleményem szerint kis áttörést ért el, amikor végre megnyitotta a blogját. Remélem, hogy rendszeresen fog írogatni ő is, és nem adja fel. Én nagyon szívesen olvasom a bejegyzéseit, remélem Ti is így fogtok majd tenni.
Szóval: szia Réka! :D

beszélhetnék

A tengernyi szó átka, hogy csöndes magányomban önmagukba fulladnak a szavaim.

éjszakai szoba

Valahányszor reggelente felkelek, kilépve az ajtómon, egy folyosó végén sötét szoba vár rám. Az egy feljáró, ahonnan a lépcső egy felsőbb emeletre visz. Az a szoba minden reggel vár valakire. Ha nem kap senkit, akkor estig ontja magából a sötétséget. Rá nyílik a folyosó üvegajtaja és mellette van a konyha, így lehet bármilyen fényes nappal, az ember egyszerűen látja, hogy milyen feketeség is uralkodik odabenn. Ott egészen addig megmarad az éjszaka, amíg valaki át nem lépi a küszöbét, és elég erőt nem gyűjt ahhoz, hogy eljusson a sötétség forrásáig. Akkor aztán már csak annyi vár rá - ha egyáltalán maradt még benne némi lélekjelenlét -, hogy felhúzza a reluxát.
Az estével, pedig leengedje - adni kell időt az újrakezdéshez.

világfájdalmaim

Túl gyorsan követik a reggeleket alkonyatok. És nappal is aludnék - kár, hogy éjszaka nem tudok.
A probléma pedig az, hogy számomra a nappal is olyan éjszaka, amikor megkörnyékeznek az ágy alatti múlt-kísértetek. Akár autók fényszórói a falon, úgy vonulnak fel.
//http://nordur-ljos.blogspot.com//

Köszönöm Anna!

Tejberizs

A tejberizsek élete az én kezem alatt arra van kárhoztatva, hogy odakozmáljanak; kifusson alóluk a tej; elcukortalankodjanak, és végül ha nem is a fene, de nagy részüket a kuka egye meg.

moziélmény

Azt hiszem, hogy a tény, miszerint ma egyes egyedül ültem be mozizni, ómene jövőbeni teljes elmagányosodásomnak. Ha legalább ugyan ezt egy VIP jeggyel tettem volna meg egy film bemutatóján, akkor rendben is lenne: végzem a munkám. Na de így?!
Cukormentes kólára hajazó mesém Sherlock Holmes és Dr. Watson legújabb mozira vitt kalandjairól a Tátikán olvasható: http://tatika.blog.hu/

éppen

Ideges vagyok, feszült, türelmetlen, és egyébként is... az a legnagyobb baj, hogy pontosan tudom, hogy ezt mi okozza. :/

az állásinterjú

Bár útközben olyan gondjaim támadtak, hogy A: nem volt meg a busz, amire át kellett volna szállnom, B: majd amikor felszálltam, elindulni nem tudtunk egy mentő és egy elénk beszoruló troli miatt (remélem minden rendben azzal, akihez villogva kijöttek), C: a busz nem ott állt meg, ahol én számítottam rá, de egy férfi kisegített, szóval mindezek ellenére mégis sikerült megérkeznem a megbeszélt időpont előtt percekkel.
Nem úgy, mint az interjúztató hölgynek. A megbeszélt időpont után öt perccel kopogtam az ajtón, ahová meg volt beszélve a találkozó, ahol égett a villany és aminek zárva volt az ajtaja, ráadásul belülről se válaszolt senki.
Kis naivan arra gondoltam, hogy biztos ő is úgy járt a busszal, mint én. Tíz perc elteltével újra próbálkoztam a kulcsra zárt ajtónál, de megint nem felelt senki.
Addigra már gyakran szemeztem a felsőbb szinttel, ahol a stúdió volt, és ahonnan oldott hangulatról tanúskodó beszélgetések hallatszottak le.
Mikor már negyed órája ott kellett volna lennie a hölgynek, felhívtam. Kicsöngött, majd kinyomta. Á, biztos már itt van a kapuban - gondoltam.
Hát nem. Felsétáltam a stúdióhoz, félbeszakítottam egy társalgást, és némi segítséget kértem. Egy segítőkész kollégája felhívta nekem, neki már felvette. Elmondta, hogy itt várok rá, most mi legyen? Kiderült, hogy hiába beszéltük meg csütörtökön ezt a hétfői fél nyolcat, ő még várt volna egy megerősítő hívást. Mivel ez nem történt meg, el sem jött, ráadásul most tárgyaláson van, az én hívásomat azért nem fogadta. De küldjem el neki sms-ben a számom, majd felhív.
Megköszöntem a segítséget, bepötyögtem az sms-t, majd elindultam elfelé. Lent beszélgettem még pár percet a gondnokkal, aki a végére megígérte, hogy be fog ajánlani nekik. :D
Majd végül a hölgy pár kollégájával egyetemben elhagytam az épületet, akik közül egy csendesen érdeklődött, hogy mi a helyzet. Elmondtam, elköszöntem, gyorsítottam...
Továbbra is szimpatikus a meló, nagyon érdekel a dolog, ráadásul a kollégák szimpatikusnak tűnnek elsőre, bár fiatalt nem sokat láttam közöttük. Őszintén szólva nem gondolnám, hogy a hölgy fog felhívni, szóval valószínűleg ha ma délutánig nem hív, akkor én fogom felcsörgetni.
A többit meg majd meglátjuk.

CV

Nagyon feszült vagyok. Feladtam a jelentkezési lapot, de az állásinterjú még hátravan. Már készülődöm. Semmi pénzért ki nem hagynám, ami következni fog.

új skin(ek)

Nincs évfordulóm, nem ünneplek semmit (hacsak a tavaszt idéző reggeli eget nem), egyszerűen eltoltam a régi skint. Az újabbal én már kezdek megbarátkozni, remélem ti is megteszitek lassacskán. Reméljük, hogy ez lesz az én tél űzőm, ami beválik. Bár részemről nem vágyom még annyira semmiféle tavaszra, jó nekem még az a lélekhibernáló tél, de ezúttal hagyom magam sodorni a tömeggel, akik már levélbeboruló fákat és hómentes utakat szeretnének látni.
E mellé társul a blog címének változása, amiből természetesen nem maradhatott ki egy kicsinyító képző sem, már ha a "gat" annak számítana.
A színek beállításával még kűzdök, mert képtelen vagyok elszakadni a korábbi theme színvilágától, de nagyjából már ez fog maradni.
Szívesen varázsoltam volna valami egyedibb beállítást a Tátikára is, de még nem sikerült rájönnöm, hogy miként lehetne. A blogspot a kinézet variálásában a legjobb blogmotor. ^^

Tátika

Elég nehezen barátkozom meg a blog.hu szolgáltatásával, sőt kapcsolatunk fokmérője jelenleg még a kritikuson billeg... legalábbis sokkal könnyebb erre fogni, hogy miért nem ülök már két napja a szakdogám felett.
Mindenesetre ma bekövetkezett az, amiről már éreztem pár napja, hogy készülődik - kritikát írtam. Pontosabban inkább ajánlót. Úgy döntöttem, hogy a másik blogomra teszem fel, ez pedig megmarad a helyi témáknak.
Eddig nem túl gyakran éreztem kényszert arra, hogy beszámolókat írjak, de ha ezután így lesz, akkor azok a Tátikára fognak kerülni.
Első bejegyzésem, és vele a blog, íme, csak Nektek:) http://tatika.blog.hu/2010/02/13/fel_2014

Fogyasszátok egészséggel, remélem tetszeni fog!

új blog

Új blogot hoztam létre. Nem azért, hogy újabb felületét adjam meg saját élménybeszámolóimnak, hanem mert a konzulens tanárommal megegyeztünk, hogy az én szakdogám így fog elkészülni.
Tekintsetek majd rá piszkozatként, hiszen nyilván minden egyes újabb bejegyzéssel még rengeteg munkám lesz, mire szakdogává avanzsálna.
Nem maradtam a blogspotnál, átnyargaltam a Neotica féle blog.hu-ra ahonnan nemtetszés esetén egyenes az út a fyrás wordpressig. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Titeket ne látnálak szívesen rajta! Sőt! Határozottan kíváncsi vagyok minden észrevételetekre, véleményetekre, meglátásotokra. És ahogy eddig, úgy ezután is szívesen veszek minden féle bátorítást, tetszésnyílvánítást, meg persze minden negatívumot is.
Kapcsolatépítésnek se lesz utolsó, a konzulens tanáromtól kezdve mások is olvassák majd - reményeim szerint legalábbis. Célom mindenféle okosságok összeszedése a blogokról, és mindennel, ami vele kapcsolatos. Személyes bejegyzéseim továbbra is ide fognak záporozni (pontosabban csak csöpörögni:), tehát azt szeretném inkább "szakmai" bloggá tenni.
Az első bejegyzések után már mellékelem is a linket.

egyedül

Tegnap estére egyre rosszabbul lettem. Nem csak a meleg zavart, meg a fénytelenség, ami a bátyám által elég esetlegesen elhelyezett égőknek köszönhető, hanem úgy egyébként sem tudtam, hogy testileg, vagy lelkileg vagyok oda.
Állandóan problémám volt a meleggel, de ha kinyitottam az ablakot csak résnyire, vagy levettem a pulóverem, nagyon hamar tudatosult, hogy fázom. A konyhába betévedve szinte mindent kívántam: narancsot, cornflakes-szet tejjel és magában, kekszet, sütit, teát, pomelót... aztán végül majdnem mind otthagytam. Még pár nappal előtte írogatni kezdtem egy újabb listát (ezúttal a mostanság szinte negatívba menő kreativitásommal lelkiismeret listának neveztem el, mert amiket kijegyzetelek rá, azok ráérnek, de azért idővel el kéne készülniük), hogy lássam, mivel is kéne foglalkoznom mostanság.
Tegnap este még az a lista sem motivált semmire, délután hat órára odáig jutottam, hogy húztam egy széket az ablakom elé, lekapcsoltam a villanyokat, és az ablaknak döntött fejjel bámultam azt a pár négyzetméteres parkot, amit a főút és három tömb fog közre. Rengeteg kutyát sétáltatnak arra, és nekem mostanában megint nagyon hiányzik az én kutyám. Úgyhogy csak ültem ott, és néztem másét. Talán a nyitott szemmel alváshoz is közelebb kerülhettem, mert majdnem egy egész óra elment így az életemből.
Addigra nagy nehézségek árán rávettem magam arra, hogy lezuhanyozzak, borotválkozzak, tényleg egyek valamit, és... és ahelyett, hogy tovább ténykedtem volna, mint az tervben volt, helyette az ablaknak bucizott fejjel ültem a teljes sötétségben... borzasztóan álmos voltam, mint mindig az utóbbi napokban, hiába ez a meleg klímával megáldott távfűtés nem egészen nekem való, de akkor sem szabad aludnom délután. Túl könnyen megszokom, aztán képtelen vagyok ébren maradni.
Szóval nem maradt más, felvillogott rajtam az alacsony akufeszültég felirat, én meg az ablak előtt tettem magam készenléti állapotba.
Fáztam, aztán melegem lett, aludtam volna, és talán tényleg el is bóbiskoltam, miközben ott ültem a teljes fénytelenségben, a tök sötétben, hallgatva a szomszédok zajait, meg azt, ami az utcáról beszűrődött a néha résnyire nyitott, néha csukott ablakon keresztül.
Aztán megjött bátyám. Futottam az ajtóhoz. Bejött, és villanyt kapcsolt. Én indultam a konyhába, közben már járt is a szám, kérdezgettem őt. Válaszolt, bejött ő is, bekapcsolta a rádiót, valaki éppen a refrént ordította a Petőfin.
Az ebéden túl pakolni kezdtem, míg ő a gép előtt ült. Nagyjából percenként jártam át hozzá, beszélgettünk, sokat, én meg közben nagyjából kész voltam a tervvel, hogy akkor miként is lesz a holnapi nap, mit kéne csinálni, minek kell nekiállni...

Ma itt ülök egy másik lakás másik szobájában. Tanultam a tegnapiból, felkapcsoltam a lámpát. Porszívózásra is futotta az erőmből, meg zuhanyoztam... de... nagyjából ennyi. Ezúttal a gép előtt ülök, a hidegben, 17.8 fokban és... igazából semmi olyanhoz nincs erőm, amire kéne. Mondjuk olyanra sincs, amire nem kéne. Csak ezúttal tudom, hogy mi a gáz:
Csak jönne már meg nővérem.

a szerkesztő-újságíró

Boldogan jelentem, hogy a péntek estém legalább olyan semmittevős, de sikerekben gazdag volt, mint a délelőtt.
Mire az eggyel korábbi bejegyzés megírása után újra számítógép elé jutottam, már várt az üzenet, hogy behívnak elbeszélgetésre. Ha minden jól megy, akkor kedden megyek, a gond csak az, hogy ez esetben legalább két óra utazás vár rám, hogy öltönyt, inget, nyakkendőt szerezzek magamnak. De hát ez legyen a legnagyobb problémám. :)
Emellett bátyám is megcsodálta az általam elkészített önéletrajzát (a csodálás szó szerint értendő, bár ezt csak az önéletrajzának a felépítése okozta). Emellett neki is nagyon tetszett, és ennek nagyon örültem.
Mellesleg utánanéztem, hogy kik is hirdették meg az állást. Tádámm: http://www.lpmedia.hu/nyito.php
Hálásan fogadok midnen szurkolást! :)

álláskeresés

Még sose éreztem egy elcseszett napomat ennyire hasznosnak.

Az egész a délelőttel kezdődött, pontosabban a reggellel, amikor is először nem kellett érdekelnie, hogy elérem-e a vonatot, hogy beérjek a suliba. Éljen a budapesti lakás!
Majd ott volt a délelőtt azzal az egyetlen szem előadással, amit már a töménytelen boldogsághormonért is megérte végigcsinálni. Majd irány a suli könyvtára, ismerkedés a szakdogák olvasásának rendszerével, jegyzetelés mások munkáiból, csendes dühöngés, hogy vannak, akik még egy könyvtárban is képtelenek befogni a csőrüket, majd amikor már éreztem, hogy kezdek magam alá kerülni, mondván: Jesszusom, hogy a fenébe fogok én ilyet írni?!, akkor otthagytam az egészet, és hazamentem.
Majd újra el, bevásárlókörűt, a szomszédban lakó Neotica meglátogatása (éljen a budapesti lakás!), családmegismerés (mm Neoticáé), majd irány haza, hogy ezredszer is leégessem a tejberizst.
Majd jöttek az álláshirdetések. Bátyámnak felajánlottam, hogy kicsit felturbózom az önéletrajzát, ezzel nagyjából egy-másfél óra ment el az életemből, de én nagyon meg vagyok elégedve az eredménnyel. Ha hazaérkezik, akkor már ő is tud nyilatkozni.
Amikor ez megvolt (és kicsit szépítettem, meg aktualizáltam akkor már a sajátomon is), jöhettek a különböző állást keres-kínál honlapok, amiknek a linkjét sorban mentegettem, és ad-hoc próbálkoztam olyan kulcsszavakkal, amik esetleg engem érdeklő állásajánlatokat dobnak ki.
Hát tudjátok, lepetéztem, amikor egyszer csak szemben találtam magam álmaim állásajánlatával. Mondjuk, annyira nem volt nehéz teljesítenie a kritériumokat, szerkesztői vagy újságírói munkát ajánlott, és mindezt egy műsor háttérmunkásaként. Nagyjából fél óráig felváltva örömködtem és próbáltam nyugodt gondolkodásra ösztökélni magamat. Addig is a többi állásajánló honlap szépen felsorakozott könyvjelzőként, és eltűntek az aloldalak: maradt ez az egy. Majd útközben alakul - gondoltam, és felhívtam a telefonszámot. A jeges hangú hölgyemény, akit kapásból ötvenesnek saccoltam, és csakis rövidre vágott, tépett, szürke hajjal tudtam elképzelni (illetőleg tudok azóta is), eddigi szakmai tapasztalatom felől érdeklődött. Nem hagytam semmit a véletlenre, és a legkevésbé sem bíztam hosszútávú emlékezőképességemben, ami segítségével ilyenkor rekonstruálhatnám, hogy eddig hol is dolgoztam. Csodaszép pillanat volt, mikor a kérdés elhangzása után gyorsan az önéletrajzomba lestem, hogy tényleg, merre és miként is jártam eddig?
Kaptam mailcímet, amire két ember (egy főszerkesztő és egy tanár) felhívása árán megtudtam, hogy akkor most mit is kéne elküldenem (mielőtt valaki azt hiszi, hogy szimplán az önéletrajzomat, az csak annyiban téved, hogy... tényleg. De mentségemre szolgál, hogy lehetne ám még sok minden mást is! x).
A levelem önéletrajzostul, mindenestül elküldtem... nagyon kíváncsi vagyok.

Időközben egy gyönyörűséges álláshirdetésre sikerült ráakadnom, szórakoztatásként legyen ez a végszó:

"TV vásárló
Médiaügynökség minimum 2 év médiaterületen szerzett tapasztalattal, analitikus gondolkodással, Excel kiváló ismeretével TV vásárlót keres!"
(http://kereso.smartstaff.hu/personal-branding/?gclid=CPWb99Hr258CFY-JzAod6DjiHQ)

Részletes álláshirdetés, itt: http://kereso.smartstaff.hu/allas/37661/TV_v%C3%A1s%C3%A1rl%C3%B3.html?searchId=1265120618

szakdolgozat

A mai este során nem teketóriáztam tovább, és megírtam szakdolgozatom első mondatát, amit pillanatokon belül újabbak követtek.
Bántam, hogy nem szerelkeztem még fel szakirodalommal, ezért nem maradt más: az internetre támaszkodtam. Szakdolgozatom első oldalain nem akarok mást tenni, mint beszámolni arról, hogy az internet miként született meg, majd fejlődött azzá, aminek köszönhetően most én is pötyöghetem a blogomba ezt a bejegyzést.
Döbbenetes, hogy kb 1000 karakteren sem voltam túl, amikor már egymásnak ellentmondó adatokkal találtam szembe magamat a különböző site-okon. Pontosabban: valószínűsítem, hogy a legtöbb esetben csupán ugyanannak a fogalomnak különböző használata állhat az egymást kizáró információk mögött. Pl nem mindegy, hogy a katonai szervezet létesítette az első hálózatot két gép között, vagy egy egyetem, ahol a "login" szó első két betűje után összeomlott a rendszer. De mindkettő első hálózat-teremtésnek számít... talán túl nagyok a fél órák, amiket két mondat begépelése között tartok, szóval ne haragudjatok, ha nem teljesen érteni a gondolatmenetet.
A lényeg, hogy az internet dezinformál, és kénytelen leszek holnap hivatalos források után nézni, ha folytatni akarom. :/
Folytatni akarom.

kullancs

Megijedtem. Nem kicsit, nagyon. Ráadásul minden itt a gép előtt történt, kb tíz másodperce vagyok túl rajta. Márha ennyi volt az egész... Kicsit meg vagyok rémülve. :S
Zuhanyzáskor még nem voltam rajtam semmi, ebben egészen biztos vagyok. Azóta félmeztelenül flangálok a lakásban, mert számomra, hideg-szerető falusi révén, trópusinak tűnik az a hőmérséklet, amit a távfűtéses lakások termelnek. Felvettem ugyan egy kifakult, sárga pólót (ami máig az Európai Unióhoz való csatlakozásra biztat, hátulján Te is jössz? felirattal), aztán hamar le is került rólam. Nem csak azért, mert főként az általam nagyon utált nyári melóhoz szoktam hordani, aminek hála egyszer kullancs veszéllyel sikerült kikötnöm a kórházban, hanem mert amúgy is... nagyon meleg volt. Azért újra felvettem, de pár percnél nem bírtam benne tovább.
Letelepedtem a gép mellé, először az e-maileket, majd a blogokat kezdtem nézegetni, miközben az energiatakarékos izzó lassan erőre kapott. Ancsy netnaplójánál jártam, és éppen Fionn bejegyzését mosolyogtam meg jó érzéssel, mikor az egyre világosabb lámpa fényénél apró pontot vettem észre a hasamon, éppen ott, ahol addig sosem volt..
Pánik: A Z T U T I E G Y K U L L A N C S!!

Ha az volt, kinyírtam. Ha nem sikerült, akkor is súlyos sebeket szenvedett. Borzasztóan apró volt, fekete, és pár percnyi meredten nézés után már néha azt haluztam az alig-fényben, hogy kis lábakat látok itt-ott körülötte.
Nem akarta elengedni a bőrömet, de mire ezt megállapítottam, biztos lehettem benne: annyit csesztettem, hogy én a helyében már kétszer is belé nyomtam volna a mérgemet abba, aki ennyit ficánkol.
Gondoltam, innentől kezdve már édes mindegy. Jó erősen megnyomtam. (Gyenge idegzetűek ne olvassák tovább!!) Vér jött ki belőle. Megnyomtam újra, újabb adag vér... lekapartam.

Télen egy ilyen kicsi ugye nem tud bántani engem? :S:S:S

Teóriáim, miért nem lehet kullancs, vagy mi lehet, ha nem az:
Ha kullancs volt, akkor miként került rám? Zuhany közben nem volt rajtam. Azóta új ruhákat vettem fel, amik azelőtt már jó ideje a szekrényemben voltak. Tél van, tehát amúgy sem élősködnek ilyenkor, ha jól tudom. A ruhák között bújt volna el még korábban? Annyira régen meg nem használtam őket, hogy az ősz óta ott kuksoljon...

Ha nem kullancs volt, akkor még picike vérhólyag lehetett amit... mi is okozott volna? :S

Segítség!!

mocskos pénz

Ez tiszta munka volt. - Az első gondolatom, amikor végeztem az utolsó cikkem elgépeléseinek javításával és formai szerkesztésével is. Pedig először nem indult fényesen a kapcsolatunk. Már szerdán rendszeresen ránéztem a postaládámra, hiányérzetem volt. Csütörtökön úgy voltam már vele, mint kutyus a gazdájával: már biztos itt jár a kertek alatt, mindjárt betoppan. Pénteken könyörögtem értük, de végül csak vasárnap érkeztek meg.
Nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeimet. Csupa olyan téma, amihez ötletek kellenek. A sportcikkek ezúttal elmaradtak, helyettük a "lelkünk titkai", és az Ábris-stílust megkövetelők sokasodtak. Míg előbbi a nyitva hagyott kérdéseivel gondolkodásra kéne késztetnie az olvasót, addig utóbbi feladata, hogy kreatív szófordulatokkal szórakoztassa a nagyérdeműt.
A hétvégén két B-kategóriás novella került ki a kezem alól, illetve mint a nálam szokatlanul sok tizenhárom januári bejegyzésből is kiderül: errefelé is aktívabbnak számítottam a megszokottnál, és ez még nem vezette le minden energiám.
Hétfő délelőtt két cikk már napvilágot látott, délután pedig sorban követték őket a többiek. A kezdeti félelmeim alaptalanak bizonyultak; elég hamar összebarátkoztunk, a cikkek és én. Onnantól éreztem, hogy ők is próbálkoznak segíteni. Végül este tízre, vagy tizenegyre, nem jegyeztem meg a pontos időt, kész voltam az utolsóval is. Ha kész voltam eggyel, mindig le is csekkoltam egyből, így az utolsónál se maradt más dolgom. Átnézés után búcsút intettem nekik, majd túladtam rajtuk. Jó pénzért.

Ami, ha belegondolok, úgyis a jövő évi sulimhoz megy. A továbbtanulás a többi végzős szaktárs körében is kedvelt téma, és hamarosan zúgó fejjel hallgathattam mások jövőbeni terveit. Eszembe juttatták a tegnapi cikkeket. Milyen jó nekem, hogy tudom, mihez akarok kezdeni - mondták. Akiknek említettem, elkérték egyetlen Basetoll példányomat, hogy végül egy tanár kezében kössön ki, akivel megbeszéltem óra után, hogy ha elég izgalmas volt ez az egész amatőr lapalapítás, akkor tarthatnák róla a többieknek egy kis előadást. Ha pedig nem, akkor ahogy mindenki más, úgy én is csak írjak róla egy beszámolót, mint egy nonprofit, egyéni kezdeményezés.
Szóval ha akartam se tudtam volna kiverni fejemből a tegnapi cikkeket. Furcsa hiányérzetet keltett bennem a tudat, hogy ma már egy sem vár otthon, minddel végeztem.
Csak kár, hogy a pénz, amit kapok érte, jövőre úgyis elszáll a kezemből, hiszen a továbbtanulás nincs ingyen annak, aki nem egészen odavaló.


Bejegyzés judittinek, aki nem tudom, hogy miként talált a blogomra, de annál jobban örültem neki, és ezért cserébe még az oldalsó linkjét is frissítettem. Szervusz juditti, nagyon megtisztel, hogy itt vagy. ^^