zenelejátszó

Sokszor szoktam zenét hallgatni, miközben írok. Na nem kell senkinek dudorászó rádióra, pampogó winampra gondolnia: a dolog egyszerűen úgy működik, hogy mikor felemelem a fejem egy-egy írás végén, egyszer csak rám zuhan a némaság, én meg meglepetten nézek körbe: Olyan csend lett hirtelen.
Gyerekkoromban volt egy álmom. Azaz több is, de ez különleges volt, és nem csak azért, mert az általános iskolás osztálykirándulás éjjelén történt, amikor már egyikünk se bírt tovább harcolni az álom ellen, és nagy buzgóságunkban mégis beszunyáltunk, hanem, mert utána beszélgettem először és azóta utoljára arról a zenéről, ami néha benn, a fejben szólal meg.
Abban az álomban egyszerűen gyönyörű zene szólt. Lendületes vonósok húzták - bár nem ismerem a hangszereket -, fiatalos ütem dobolt... kár, hogy az ébredéssel megfakult az emléke, aztán még az évek is rendesen betemették. Már csak arra emlékszem, hogy nagyon-nagyon szép volt.
Azóta sok minden változott, például a fejem lágya is elkezdett benőni (bár tény, hogy azért a bennem lakozó gyermeki lélek ügyesen megnehezíti a dolgát), de már régóta újra szoktam hallani a zenét. Sosem tudok róla, ezek ébrenálmok: csak amikor feleszmélek az alkotásból, és körbenézek, akkor konstatálom: de csönd lett hirtelen.

Hát, ez csak annak kapcsán jutott eszembe, hogy ma igen nehezen találtam anyagokat a szakdolgozatomhoz, és közben többször is megindult a kezem, hogy valami zajládát on-ra nyomjak, mondván: "Őrjítő ezt a csend."
Aztán nekiálltam írogatni; meg-megtaláltam azokat az információkat, amik kellettek; terebélyesedett az írásom, egyre jobban lekötött a dolog: fel sem tűnt, hogy időközben valami felváltotta a némaságot.