hörr

Nem tudok veszekedni. Most ne menjünk bele az okokba, hogy nálam ez genetikai hiba, vagy csak nem volt kitől egy jól működő modellt eltanulnom, hiszen tulajdonképpen a végeredmény a fontos.
Ráadásul túlságosan hitelt adok annak, ami ilyenkor szóba kerül, és utána napokig rágódok rajta. Nem jó ez így, nem is látni engem veszekedni. Ezúttal is úgy kezdődött, hogy beszóltak, majd rámírt, hogy haragszom-e még. Hjaj, ezek a kezdetek...
Nincs érzékem a helyes időzítéshez: hogy mikor kell engedni az akaratunkból, esetleg visszatámadni, vagy sulykolni a tényeket...
Csakis én lehetek annyira béna, hogy ha egy haverlány beszól (és remélem mindenki érti, hogy mire gondolok), akkor végül még én kérjek elnézést érte, hogy azért megütött a dolog, miközben olyan dolgok is kiderülnek rólam, hogy wtf. Például: zárkózott vagyok.
És bár jócskán túléltem, hogy beszólt, halálközeli állapotok nélkül, főleg, mikor kiderült, hogy nem is tudta, hogy mit mond... a végén mégis csak kihozta belőle, hogy borzasztóan függök tőle érzelmileg, és csak ezért volt az egész. Ő nem is szólt be keményen.
Még a kivetítés is szóba került, miszerint én abban a pillanatban, amikor beszólt, kivetítettem rá a saját problémáimat, és ezért sértődhettem meg.

Hihetetlen, hogy egyes emberek mikre képesek a saját igazukért. Ide is beillik a Freud-os csótány elmélet: nyílván azért akarod megölni a csótányt, mert a tudatod alatt vonzódsz hozzá...

Persze lehet, hogy igaza van.