élet-társak

Van egy meglehetősen idős hölgy, akit régebben sokszor láttam a parkban sétálni a kutyájával. Az a négylábú legalább olyan öreg volt, mint a hölgy. Nem futkározott, lassan sétáltak egymás mellett. A kutyus gyakran megállt. Lehajtotta a fejét, körbenézett. Csak állt ott. Ilyenkor pár lépés után a hölgy is megállt. Pihentek. Majd a kutyus újra megindult, és sétáltak tovább.
Máskor egy padnál pihentek meg. Ilyenkor a néni leült, de a kutyus sohasem. Ő rendre elindult azok után, akik elmentek mellette, biztos nem volt már rendben a látása, mert aztán észrevette, hogy nem a gazdája volt az. Ilyen sosem történt meg, ha a hölgy beszélgetett valakivel: amíg a hangját hallotta, a kutyus ott maradt.
Sokszor gondoltam rájuk, és szerettem figyelni őket az ablakból, reggelizés közben. Pont rálátok a parkra. Gyakran sétálnak, így én is sokszor látom őket.
Egy kicsit mindig elszorul a szívem, ha belegondolok, hogy mi lesz egyikükkel, ha a másiknak vége. Valamiért mindig is úgy gondoltam rájuk, mint akik igazi társak: egyik nélkül nincs a másik.
Azonban lassan két hete is már, hogy nem láttam őket a parkban.

Azóta beköszöntött a tavasz, legalábbis a mai nap már úgy tűnik, hogy annak a jegyében fog eltelni. Rengeteg kutyát látni a parkban. Kicsiket és nagyobbakat vegyesen, bár a kicsik egyértelmű túlsúlyban vannak... na nem a méretüknél fogva.
Futkároznak a gazdáik mellett, üdvözlik egymást, játékos harcba keverednek, ismerkednek... nagyon eleven négylábú élet folyik itt.
Még egy újfajta labdázási technikát is tanultam, ahol szekercével dobják a labdát... nagyon viccesen fest, és a kutyus imádta.
Néha még éjféltájban is előkerül egy-két kutyus. Ilyenkor csakis arra tudok gondolni, hogy A: a gazdi nem ér rá korábban, vagy B: a kutya nem bírja a fajtársakat.
Tegnap éjszaka azonban egy igen különös párosra lettem figyelmes. Egy idős hölgy volt az, és egy kutyus mellette. Nagyon jólesett újra látni őket.