Elég kiábrándító tud lenni, mikor az ember ujja szinte szántja a klaviatúrát, a betűk olyan gazdagon hullanak a virtuális papírra, mint aratáskor a búzafejek, aztán egyik pillanatról a másikra néma szélcsend - valaki idegen behúzta az ember kézifékjét. Igazán arcon csókolhatná antimúzsámat a pestis...
Az ember mindenesetre izzad, bőgeti a motort, szenved karakterről karakterre, mert az agyában ott vannak a képek, csak monitorra rakni őket, na az az igazán nehéz, aztán hirtelen, pont akkor, mikor már oda se figyel, végre begyullad a szikra, a motor feldorombol, az ember pedig már csak azt veszi észre, hogy megint úgy ülnek a szavak, a kifejezések, a leírások, mintha valami szupertitkos gép az agyából wordbe ültetné át őket.
Egészen addig, míg a kézifék megint be nem szorul...
Azt hiszem egy szerelőre lenne nekem szükségem.
❃
4 éve
3 megjegyzés:
alkotói és lelki válságban jutnak eszünkbe a legjobb hasonlatok és pont. :DD
Mindenesetre szívesen arcon ütlegelem az antimúzsád, ha a pestis nem teszi meg.
Én is kifejezetten büszke voltam erre a bejegyzésre ahhoz képest, hogy mennyire nem ment akkor az írás, szóval igen, van a megállapításodban valami. xD
Arconütlegelés is tökéletes, köszi szépen. Cserébe jövök neked egy Bocicsokival! :)
Megbeszéltük! ^^
Megjegyzés küldése