tréningek

Mire karácsonyra hazajöttem, minden porcikám kívánta már, hogy végre egy kutya legyen a közelemben, aki hallgat rám, aki ha nem is az enyém, de legalább a család kutyája. Születésnapomra egy kutyákról szóló könyvvel lettem gazdagabb (majd karácsonyra még eggyel, aztán felderítő hadjáratomnak hála a padláson, még kettővel, mwuhahahaa), és alig vártam, hogy kicsit kezelésbe vehessem az otthoni dögeszt. (Értsd: kutyát. Sőt, innentől kezdve így fogom hívni: Dögesz :))

Első lépés a sétáltatás volt, miután sikerült vérszemet kapnom, mert nővérem elmondása szerint gyönyörűen meg tudta sétáltatni. Hát ha neki megy, nekem is mennie kell. Eddigi problémák kutyasétáltatás közben: ő irányít, húz, pedig golden retriver, igazán nem egy önfejű állat. Ha megáll szagolgatni, szülők is mindig megállnak, mondván: ezért kell sétáltatni vinni a kutyát. Csakhogy Dögesz már annyira önállósította magát, hogy képes percekig egyetlen szag felett állni, majd utána leteszi a jelzését rá, majd újabb percek kellenek, hogy biztosan legyen abban, jó helyre tette-e a jelzést. Ha úgy érzi nem, a dolog kezdődött elölről. Mindenféle türelemvesztett elhurcolási kísérlet nagyfokú erőbedobást igényelt (és némi súlyt is, amivel neki tudták feküdni a póráz hozzád közelebbi végéhez), ráadásul Dögesz nem zavartatta magát: ha két lépéssel odébb újabb érdekes szagot talált, megint lecövekelt. Elhatároztam: ez így nem mehet tovább.

Ha a kutya rendre kijelöli a sétáltatás irányát, és ő határozza meg, mikor meddig kell állni és várni, akkor nem te vagy az irányító, következtetésképpen a falkavezér sem. Márpedig én igazán az akartam lenni, mert édes álmom, hogy egyszer úgy fogom tudni futtatni nyílt területen, hogy figyel rám és engedelmeskedik.

Első körben meg kellett tanulnia: ha velem sétál, nincs megállás. Tanulja meg fél pillanat alatt analizálni a szagokat, és eldönteni: akar-e jelölni. Jelölések visszaellenőrzésére sincs lehetőség, se szagnyomok visszafele követésére. Mit ne mondjak, hatalmas csatát vívtunk, ami néha egyaránt volt kötél- és ideghúzás. Egy baromi feldúlt kutyát vittem haza aznap.

Másnap azonban folytatódott az egész, mivel anyumék szeretik rám hagyni a sétáltatást, amikor otthon vagyok. Dögesz hamar konstatálta, hogy ez az új módi, és még a felénél se tartottunk, amikor sikerült megtanulnia: ha kettőt rántok a pórázon, és ő áll, akkor ideje, hogy továbbmenjen. Természetesen ha jelölt, megálltunk, ez azért alapvető volt, de végre a megfelelő hely kiválasztása két percről két másodpercre kezdett redukálódni. A jutalom hatalmas póráz nélküli futtatás volt a Balaton partján. Hatalmas simogatás járt neki, valahányszor hajlandó volt venni a jelzéseimet, és odajött, amikor akartam. Felmerült bennem a tréningezés lehetősége, és a harmadik séta után kezdődött is a dolog.

A harmadik ilyen séta pedig már maga volt az álom: persze egy gyorsan tanuló, és nem mellesleg (korábbi gazdijaival) iskolázott kutyáról beszélünk, tehát egyáltalán nem meglepő, hogy vette a lapot, de akkor is büszke voltam magamra, amikor az egész falut sac/kb két kötélhúzással végig tudtunk trappolni. Addigra a séták kapcsán két újabb megoldandó probléma merült fel:

1.: a kutya rendszeresen húz

2.: a kutya már jó ideje agresszívan lép fel még azokkal a kutyákkal szemben is, amik tényleg csak barátkozni jönnek oda.

Az első problémán már a második sétáltatás alkalmával elkezdtem dolgozni, és a harmadik alkalomra már egész szépen alakult. Elméletileg a helyes módszer a folytonos megfordulás lett volna. Valahányszor a kutya húzni kezd, öt lépést visszasétálunk, majd újra előre. Tudtam, hogy erre nem lenne türelmem, meg annyira azért nem fekszik neki a póráznak. Főleg, mióta minden szagra csak egy pillanatnyi ideje van, néha gyönyörűen sétál az ember mellett, az más kérdés, hogy közben szintje szántja az orra a földet. Úgyhogy egyszerűen annyit csináltam: valahányszor megfeszült a póráz, a kutyát nem engedtem tovább lépni majdnem addig, hogy mellé nem értem. Az elején majdnem tropára ment a karom, de aztán beleszokott: mára már a nagy futtatások után, azt gyakoroljuk, hogyan tud láb mellett jönni.

Ja igen, nagy futtatások: eddig két területet találtam, aminek a környékét teljesen belátom, és relatíve zárt: ez a helyi focipálya, illetve a strand. Nem mellékes szempont, hogy mindkettő mellett van víz, a focipálya mellett egy kis patak (talán csermelyeknek hívják az ilyeneket?) amibe Dögesz imád belegázolni. A mai nap futtatása sikerült a legjobban eddig, ha hívtam (az eddigiekhez mérten) szépen odajött, és figyelt arra, hogy lát-e engem. A korábbi gazdái úgy futtatták, hogy el lett engedve a ház melletti erdőben, és kapott öt percet, bármerre elmehetett. Öt perc után fütyültek neki, és jönnie kellett. Emiatt nagyon nehezen áll rá arra, hogy nem távolodhat el tőlem. Már az is nagy eredmény, hogy ha nem lát, akkor visszafut, megkeres. Ezt használtam ki: ha nagyon eltávolodott, elbújtam. Ma már sokadszor játszottuk ezt, de csak most éreztem először azt, hogy nem is távolodik el annyira. Cserébe majdnem fél óráig fel-alá szaladgálhatott, amit csak a hatalmas dögönyözések szakítottak meg, amik a jutalmak voltak, valahányszor hívásra odajött.