megesett fegyelem

Leírom, hátha az segít, és esetleg ti is tudtok nekem segíteni. Hogy mégis hogyan kéne máshogy csinálni?

Szóval nem először vizsgaidőszakozom, de először vagyok költségtérítésesen közben. Végül a BME-re jelentkeztem, ami egyrészt nívósabb is, mint a BKF, másrészt olcsóbb is. Ettől függetlenül nem az volt a szent célom, hogy nyugisan végigcsücsüljem a hat félévét és (vért és verejtéket nem kímélve) csusszanjak át (még így is csak) a kettesekkel, hanem elhatároztam: ötös leszek, hiszen a tárgyak egy részét már tanultam korábban, és az első év végén, magyarán az első adandó alkalommal átkerülök államira. Hát, ez volt a terv.

A terv ott tört félbe, amikor az első zh roham megérkezett. Pedig előtte sok minden jól alakult, rendszeresen leültem az anyag mellé, és tanulgattam őket, bejártam az előadásokra, és még a különösen hallgathatatlan előadások esetében is ellenálltam az álommanóknak. Aztán jöttek a zh-k, amikre nem csak a jegyzetekből, hanem még a kötelező irodalmakból is készültem, és itt jött az első pofán vágás, amikor ettől függetlenül hirtelen azt kellett észrevennem, hogy ketteseim, hármasaim vannak, meg néha egy-két négyes, ami messziről integet az ötösnek. Eközben másnál: ugyan ennyi tanulással megvolt neki az ötös. Már korábban túl voltam azon, hogy bosszankodással üssem el a tanulás idejét, amiért másnak kevesebb idő is elég a jobb jegyhez, de itt nem egészen erről volt szó, hanem a szerencséről. Nekik összejöttek olyan dolgok, ami sok más hallgatónak  nem. Nem mellesleg én is ezeknek a táborát gyarapítottam. Mondjuk igazán nem panaszkodhattam, még így sem, mert voltak nálam rosszabbak is, akik szintúgy értetlenül néztek mások jobb jegyeire, pedig nekik nem jelent meg közben cikkük az egyetemi újságban, nem csatlakoztak be a kari laphoz, nem jelent meg zöld körös sajtóközleményük, és nem járkáltak Pécsre médiakonferenciára... nem úgy, mint én. De akkor sem hagyott nyugodni, hogy van, akinek még akkor is jobb a jegye, amikor tényleg egyszerűen a vakszerencséről van szó.

Megfordult a fejemben, hogy merő rosszmájúságból fakad az egész hozzáállásom. Az a gáz, hogy igazat kellett adnom magamnak: nagyon-nagyon gonosz voltam másokkal szemben, mert már odáig jutottam, hogy színtisztán úgy gondoltam: bár csak a szak stréberei (akikkel persze nem lett volna semmi bajom, ha a jegyeim alapján én is közéjük tartozom) is pofára esnének már párszor. Volt egy elméletem, hogy a stréberség talán belülről fakad. Vagy talán van valami titkos szignó (ezek szerint két elméletem is volt), amit oda kell írni a dogák szélére, és akkor a tanár látatlanul is kettesről indítja őket, vagy ilyesmi.

A rosszindulatom csökkent, valahányszor nekem is mázlim volt: például maximum pontszámos lett egy beadandóm, vagy elsőre meglett egy olyan tárgyból az aláírásom, ami... nos, mondjunk csak annyit: sokaknak még harmadik alkalomra se sikerült.

A negatív csúcs mégis elért, és azt hiszem, hogy ott "tetőzött" amikor már a tanár vigasztalt, hogy ne törjek össze a sokadik rosszul sikerült zh-n; az ügyintéző nénik pult alatt ajánlgattak tippeket és próbáltak segíteni, és már be sem mentem megnézni a legújabb zh eredményeket.

Aztán fordult a kocka, hatalmasat, nagyon-nagyot, de később rá kellett jönnöm, hogy ez nem volt elég. Még vége se volt a félévnek (mármint a tanításnak), amikor a pécsi élményekkel feltöltődve vágtam bele újra a suliba. Segített, hogy gyenge kis íráskészségemet egy remek kis fórumon kamatoztathattam, kicsit jobban megismerkedtem pár tanárral, elkezdtek név szerint ismerni, a novellámmal megint sikerült pályázatot nyernem és még mindig voltak emberek, akikkel nagyon jól éreztem magam az egyetemen. Hamarosan érkezett az első 100%-os zh, majd bekerült a neptunba is, hogy az egyik tárgyból kiváló lettem.

Következett a vizsgaidőszak, ahol már csak az új színvonalon kellett teljesíteni. Hát nem sikerült. Főleg, mert az utolsó nagy zh rohamban sok tárgyból javítózni se mentem, amikre pedig ráfért volna, így hamarosan sorra íródtak be az eléggé lehangoló jegyek. Ekkor lett elegem, (pontosabban: lett karácsony) és akár akartam, akár nem (inkább akartam, mint nem), haza kellett mennem. Jó volt újra a szobámnak becézett jégbarlangomban aludni, a kutyát sétálni vinni, egy kihalt faluban (az én kihalt falumban) sétafikálni, és anélkül poroszkálni akár száz métert is a főúton, hogy egy darab kocsi se jöjjön szembe. Bátyámnak nagy boldogsággal meséltem, hogy színtiszta I'm legend életérzés volt. Eltöltöttem egy remek szilvesztert az ezeréves barátaimmal, jól éreztem magam otthon, és elhatároztam: javítok még, amiből csak lehet.

Már csak azért is, mert milyen dolog, hogy nem egy tárgyból három, négy, meg egy pontokon múlik a jobb jegy. Tarthatatlan! Időben elkezdtem tanulni, és készültem, hogy négy tárgyból fogok javítót tenni, plusz egyből időközben levizsgázom, és mindezt legjobb esetben öt nap alatt. Legrosszabb esetben itt van rá az egész vizsgaidőszak. Az első vizsgával még nem is volt semmi baj, a gondok a továbbiaknál kezdődtek. Nem egészen arról van szó, hogy elfogyott a lendület, hiszen a maradék négy vizsgából egy igényelt volna különösebb időbefektetést, és az meg is kapta volna a vizsga előtti három napon Áldoztam már bele úgyis temérdek időt korábban, gondoltam, nem lehet gond. Hát lett gond. Egyrészt nehezen haladtam az anyaggal, nehezebben, mint vártam. Ebben közrejátszottak az olyan dolgok is, minthogy a szobám nem volt alkalmas arra a tanulásra, amit a tárgy igényelt, magyarán, hogy minimum egyasztalnyi területet borítsak be jegyzetekkel, és még így is bármikor megtaláljam a tollat, a kiemelőt és a számológépet. Másrészt, súlyosabb részben pedig jött az én lustaságom is. A lustaság pedig magával hozta, hogy elkezdtem agyalni: megéri ez? Van még esély átkerülni? Tényleg szükség van rá, hogy próbálkozzam? Amikor kiderült, milyen nehezen haladok az anyaggal: basszus, még meg fogok bukni ebből az egy tárgyból, miközben a javítókra koncentrálok! Kész, innentől elszabadult a pokol. Kiderült, hogy a tárgyfelvétel üti az egyik javítómat, amiből pedig a legjobban felkészültem eddig, ezért azt kilőttem, majd később megyek belőle. Nem baj, úgysem ment igazán a fontosabb, másik tárgy anyaga. Összeültünk közös tanulásra többiekkel, ahol értetlenül néztek rám, hogy minek javítózok én. Ahhoz, hogy az ember átkerüljön, ki kell esnie valakinek államiról. Mondjuk teszem azt, két ember kiesik az év végi ellenőrzésben. Remek. De benne leszek-e még így is a legjobb kettőben, hogy engem rakjanak át helyette... hát, be kell vallanom, a dolgok mai állása alapján valszeg nem.

Persze nem érdekelne az egész átkerüléses mizéria, ha a szüleim jól kereső üzletemberek/politikusok/milliárdosok/stb lennének. De nem azok. Ettől függetlenül nem engedték, hogy én fizessem az első évemet. Folyton mondogatom magamnak, hogy azért is döntöttem a BME mellett, mert nem csak olcsóbb, hanem nagyobb valószínűséggel is fogom tudni visszaadni valaha ezt a pénzt, amikor már dolgozom egy ilyen diplomával. De hiába, amikor rosszabb napjainkon két szón össze tudunk veszni anyummal, aki egyébként nem csak az egyetemet, hanem a lakbéremet is fizeti, elég nehezen küzdök meg a lelkiismeretemmel. Nekem meg eközben mégis elfogy lassan az eddig nyári munkákkal és cikkezéssel keresett pénzem, és azon izgulok, hogy ha továbbra is ilyen sok kapacitást követelnek tőlem a vizsgák, meg az egyetem mellé bevállalt egyéb dolgok, akkor később se fogok tudni elmenni dolgozni.

És itt állok, ahol a part szakad. Eddig a tervezett háromból két vizsgát csináltam meg, de cserébe nagyon jól sikerült a tárgyfelvételem. Értsd: minden olyan tárgyat fel tudtam venni, ami cinkes volt. Holnap lenne két vizsgám, az egyik komolyabb készülést igénylő javító, a másik a komoly tárgy, amiből esélytelennek érzem még a kettest is (bár a csoda akkor segített, amikor ebből a tárgyból kellett meglennie az aláírásnak). Már részt vettem két javítón, amik közül az egyikért már fizetnem kellett, és még csak abban sem vagyok biztos, hogy mégis úgy sikerült, ahogy én szerettem volna. Amikor fel akarnám adni ezt az egész javítósdit, dumál a saját lelkiismeretem, aki szerint így esélyt se adok magamnak, hogy javítsak, majd a következő félévben esetleg megüssem a kellő szintet, és így elásom magam a saját szememben. Viszont tanulás közben ott szövegel az agyam, hogy az egész teljesen felesleges, mert nem tudok annyira javítani, hogy átkerüljek. Megpróbálhatom kicsit túlterhelni magam a következő félévben, hátha akkor minden rendbe jön, de félő, hogy csak sírás és még nagyobb bukás lesz a vége. De ha meg se próbálom, még az első évben sem, hogy nézek már a szüleim szemébe?

Ráadásul most is anyum pénzéből vagyok itt fenn, akivel, nagy valószínűség szerint gond nélkül össze fogok zördülni mégis, amint hazamegyek.

Úgy érzem, nem szállhatok szembe más szerencséjével, amit nem tagadom, azért igyekezettel is jócskán megtold, de ez már lassan a bátraké a szerencse feeling lesz, márpedig úgy tűnik, hogy akkor én nem vagyok bátor, mert nincs szerencsém.

Túlhajtsam magam jövőre, miközben lehet, hogy még ebben a félévben sem lesz meg az összes tárgyam? És ha nem lesz meg, akkor komolyan azért nem lesz meg, mert a javítózásokkal elcsesztem az időt?!

Eddig egyetlen jól sikerült tárgyfelvételt pipálhatok ki, mint jó döntést. Van kettő javításom függőben (az eddigi kettő), és már tuti, hogy van X HuF pluszköltségem. Holnap még lenne két vizsgám. Az egyik javító, ami több tanulást igényelne, mint amennyivel én most el tudnék menni, már pedig ha javítózni akarok, rá kell szánnom annyi időt. A másik esetében viszont messzemenően rezeg a léc, még akkor is, ha csak a kettest szeretnék. (Ez esetben annyit szeretnék.) A durva pedig az, hogy ha semmit nem teszek, egy hét múlva pontosan ugyan itt fogok tartani, mert a két vizsga megint egy napon, ugyan azokban az időpontokban lesznek. Ilyenkor hogyan tovább?