írópalánta

"Az írópalánta olyan növény, amiben benne rejlik a lehetőség, hogy többször is virágozzon, de néhány példány sosem nő akkorára, hogy termést hozzon, amiből mások is lakmározhatnának."

Szóval lehetünk író-kedvű palánták, de attól még messze a siker, ha lesz egyáltalán. Rá kellett döbbennem nemrég, egy, a karcolaton megindult beszélgetés eredményeként, hogy az ember könnyen oda jut, hogy a pályázgatás szerencsejáték feelinget kap. Dumálok itt ilyen dolgokról most úgy, hogy eddig nulla az az eredmény, amit le tudok tenni. :)
De a lényeg, amit közölni akarok - mostanában ezen filóztam, hogy akkor van értelme irocskálni, ha az ember nem áll meg. Ezért is hálás lehetek az újságírói melónak, hogy ha szeretném sem tehetem meg, hogy ne írjak nap, mint nap. Persze novellákat (vagy ahogy újabban tanultam: krokikat) irocskálni egészen más. De ha az ember megáll, akkor lehetőségek sora úszhat el egyből mellőle. Az ember úgy számoljon és irocskáljon, hogy ne merüljön fel annak a lehetősége, hogy két, egymástól két hónapnyi távolságra lévő pályázatra is még mindig ugyan azt az egy művét akarja beküldeni... mert az gáz. Főként, ha a két pályázat üti egymást...

De visszatérve korábbihoz: a fent említett beszélgetés eredményezte azt, hogy utánajártam a korábbi bejegyzésemben említett Új Ígéretek pályázatnak, főleg, miután még mindig nem kaptam elutasító üzenetet, én meg napról napra egyre több reményt babusgattam ez üggyel kapcsolatban. A megjelentetést a kiadó állja, de a marketinget már velünk fizettetik meg, ami íróként, azon belül oldalanként 6000 HuF. Utánanéztem a korábbi Ígéretek antológiának, az közel 70 oldalra rúghat.
Itt meg kell, hogy jegyezzem: ez még otthon történt. Apámat is beavadtam dilemmámba, és már megint letette megerősítését írói akaratom előtt: természetesen szeretném, ha a pályázatot nyernék és az írásom megjelenne, ezért pedig ő akár fizetni is hajlandó lenne.
De én nem.
Feszengtem egy ideig, majd megírtam egy mélyen elnézést kérő levelet, amiben kértem, hogy az írásaim a továbbiakban ne vegyenek részt a pályázaton. Válasz nem érkezett tőlük.
Szóval az Új Ígéretek pályázat kitörölve a listáról.

Viszont a mai nappal végre visszaírtak az Önismeret Művészei Csoporttól és elfogadták a pályázatom. Ez öröm a köbön. A Rettegés nem a legjobb írásom - hiába a személyes élmény -, de azért reménykedem. A pályázat határideje szept. 30, utána gondolom egy hónap csak elég nekik is az értékeléshez.
Még további két pályázatnak lesz vége pontosan ugyan akkor. Október vége a következő "határidő"... jó lenne, ha 2010-re bekacsintana az életembe egy publikálás. :)

A Mesepályázatról azóta sincs semmi hírem.

És most kanyarodjunk akkor vissza az újságíráshoz: (ne értse félre senki, tényleg a legnagyobb örömmel írom ezeket, írónia nuku)
Imádom, hogy úgy érzem: egyszerűen agyonterhelnek. A tegnapi nap során kaptam a régi gyakornoktársaimmal (és ők jelenlegi újságírói munkatársaim is) egyetemben egy körlevelet, amiben az új rovatvezetőnk cseszett le minket. Hibák tömegét sorolta fel, amiket nem nagyon tudtam magamra venni. megdöbbentett, hogy eddigi dícséreteim milyen egóval ruháztak fel: a "gyalázásban" nem egyszer utallt a szerkesztő egy személyre, akire mindezek nem vonatkoznak, és akinek a munkáája igen dícséretes és becses. Csak hápogni tudtam, mikor gond nélkül magamat gondoltam ennek a személynek... furcsa és tök nem hozzám illő ez a fajta önbizalom.

A tegnapi nap során visszaírtam és szolid megerősítést kaptam arról, hogy az én cikkeim ugyan még messze nem tökéletesek, de jók. Szuper! Ez a lényeg! Durr bele.
Ennek örömére tegnap négy cikket sikerült leadnom, ugyan hajnali egykor feküdtem. Ennek is meglett a maga eredménye: felvettek egy korrektúrázót és a szerkesztőm felajánlotta, hogy meglátogathatnám. Naná! Holnap már megyek is! :D
A bloglistámban szereplő kritikusblog írójával egymást támogatva próbáljuk átvészelni az első önbizalom megingásokat, lecseszés és dícséret okozta önértékelési zavarokat. Jó, ha az ember mellett van még valaki, aki ha nem is ugyan azt, de nagyon hasonlót él át.
Nagy szavak, de úgy érzem, hogy az utóbbi két hónap meghatározója az életemnek. :) Köszönöm ezt mindenkinek, aki tett érte!!

És a végére egy kis sulis szösszenet:
Mindig sikerült elhibáznom a nénis férfivécéket! xD Már félelmetes, hogy folyton takarító és portásnők jönnek szembe velem a férivécékből! A mai nap során kettő is meglátogatott, miközben dolgomat végeztem... ebből mégis milyen következtetéseket vonjak le?! xD