Nem csak azért nagy öröm ez a mai, mert sikerült már-már pofátlan mázlival kihúzni azokat a tételeket, amik a lehető legegyszerűbbek voltak - vagy ahogy egyik szaktársam nevezte őket: a bónusztételeket -, hanem ráadásul sikerült egy igazán mesébe illő fordulattal még a szakdogavédéseknél fő kotnyeleskedő hölgyeményt is úgy megnyernem magamnak, hogy miután elbeszélgettünk többek között a tervezett karrieremről, vagy az idegen nyelvek mellé elsajátítandó gondolkodásmódokról, beíratott nekem egy jelest, többször is hangoztatva, hogy ez nagyon jó, remek.
Szóval igen, immáron van mit beírnom, ha végzettséget kérdeznek valahol.
Este sikerült túlesnem egy megszokottnak nevezhető "utórengésről", amelyet már tényleg nem vártam. A nagyobb stresszel járó vizsgák, események után rendre előjön belőlem az izgalom, és ilyenkor kóválygok, fáj a fejem, mindenem fáj - általában változó, hogy éppen miben nyilvánul meg a - feltehetően - idegi kimerültség, de a lényeg, hogy elég vacak közérzettel társul. Ezúttal fejfájással, hányingerrel, és mivel igyekeztem mindezt átaludni, ezért akkut tudatlansággal érkezett. Bátyámat például úgy engedtem be, hogy alig dereng valami az esetről, és elvileg többször is beszélt hozzám, de nem válaszoltam. Aha, érdekes lehetett.
A legnagyobb örömöm mindezek mellett pedig az, hogy végre itthon van a saját kis könyvem. Ugyan egypéldányos nyomtatvány (tehát limitált kiadás, hehe), de mégis közel áll a szívemhez, hiszen én küzdöttem meg érte, én írtam, az elsőtől az utolsó sorig, és megfellebbezhetetlenül az enyém. Büszke vagyok rá, és azt hiszem, hogy ezzel együtt egy kicsit magamra is.
Holnap folytatódik a blogolás. Azt hiszem, hogy az olyan apróságok motiválnak benne, mint Liza biztatása, hogy reméli, érkeznek még bejegyzések; vagy Laura msnes vallomása, hogy a barátját már zavarja, hogy túl sokszor beszél rólam, meg az íráskészségemről. Nagyon szépen köszönöm, imádlak benneteket!
És hálával tartozom azoknak is, akik szurkoltak nekem, és írtak, vagy felhívtak, nem csak a vizsga után, hanem előtte is. Tényleg úgy érzem, hogy ha ők nincsenek, akkor nem azokat a tételeket húztam volna, amiket. Szóval köszönöm mindenkinek mindent!
Szóval igen, immáron van mit beírnom, ha végzettséget kérdeznek valahol.
Este sikerült túlesnem egy megszokottnak nevezhető "utórengésről", amelyet már tényleg nem vártam. A nagyobb stresszel járó vizsgák, események után rendre előjön belőlem az izgalom, és ilyenkor kóválygok, fáj a fejem, mindenem fáj - általában változó, hogy éppen miben nyilvánul meg a - feltehetően - idegi kimerültség, de a lényeg, hogy elég vacak közérzettel társul. Ezúttal fejfájással, hányingerrel, és mivel igyekeztem mindezt átaludni, ezért akkut tudatlansággal érkezett. Bátyámat például úgy engedtem be, hogy alig dereng valami az esetről, és elvileg többször is beszélt hozzám, de nem válaszoltam. Aha, érdekes lehetett.
A legnagyobb örömöm mindezek mellett pedig az, hogy végre itthon van a saját kis könyvem. Ugyan egypéldányos nyomtatvány (tehát limitált kiadás, hehe), de mégis közel áll a szívemhez, hiszen én küzdöttem meg érte, én írtam, az elsőtől az utolsó sorig, és megfellebbezhetetlenül az enyém. Büszke vagyok rá, és azt hiszem, hogy ezzel együtt egy kicsit magamra is.
Holnap folytatódik a blogolás. Azt hiszem, hogy az olyan apróságok motiválnak benne, mint Liza biztatása, hogy reméli, érkeznek még bejegyzések; vagy Laura msnes vallomása, hogy a barátját már zavarja, hogy túl sokszor beszél rólam, meg az íráskészségemről. Nagyon szépen köszönöm, imádlak benneteket!
És hálával tartozom azoknak is, akik szurkoltak nekem, és írtak, vagy felhívtak, nem csak a vizsga után, hanem előtte is. Tényleg úgy érzem, hogy ha ők nincsenek, akkor nem azokat a tételeket húztam volna, amiket. Szóval köszönöm mindenkinek mindent!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése