Kutyám, Jerry Lee megy a tévében. Utoljára apummal néztem együtt.
Nem arról van szó, hogy ez egy halottak napi poszt, és apum már nincs velünk. Hiszen édesapám jelenleg is él, bár tényleg nincs velem, hanem Budapestre utazott, oda, ahol lényegében rajtam kívül az egész család van. Megtehetik, pont azért, mert én bevállaltam, hogy addig egyedül leszek. Azt mondtam: az egész család? Úgy értettem: már azokon kívül, akikhez én mentem ki. A temetőben voltam. Furcsa volt, hogy mindenki más a rokonokkal ment ki, rajtam kívül senki más nem volt egyedül.

Egyedül? Miért is lettem volna egyedül, ha velük voltam?

drága édesanyám!

megkérnélek, hogy amennyiben egy szituációban odáig jutunk, hogy döntés elé állítalak: akkor velem vagy nélkülem, alapból eszedbe se jusson máskor a nélküled-et választani, és ha mégis, ne sértődj meg, amint abban a pillanatban fapofánál hagylak.

köszönettel,
fiad

Szeretem, amikor megint sikerült valami kétértelműt alkotnom, de úgy, hogy én azt észre se veszem. És rendszerint milyen a másik értelme? Beszólós, kritizálós, öntömjénező: érezzétek, hogy veletek kapcsolatban általában ennél még sokkal több is nagyon távol áll tőlem. Szoktam szurkálni: kedvességből. Szegényes önkifejezési eszköztáram sajnos nem nagyon hagy több lehetőséget nekem. Így szoktam jelezni, hogy foglalkozom veletek.

A megfogalmazás oka: nem krízishelyzet, nem vesztem össze emiatt senkivel, még csak szóba se került. Csak eszembe jutott, gondoltam, gyorsan lejegyzem ide.

Úgy alkotnék valamit, de... attól tartok, legfeljebb egy ilyen blogbejegyzésre futja csak. :(

Amikor a bor egy kicsit, egyik oldalról a másikra.

Halál a vonaton.

Még egy korty bort neki.

Jégöledbe, a sír!

Nem tudom, mi tetszett meg ebben annyira. Petőfi Borozó c. versének oda-visszafordítással keletkezett változata. Az eredeti:

Egykor majd borocska mellől

A halál ha űzni jő:

Még egy korty s nevetve dűlök

Jégöledbe, temető!

Ugye, hogy az előbbi sokkal... khm. Mondanám rá, hogy underground-abb, vagy ilyesmi, de csak az a szó illik rá, hogy ratyibb. Sebaj-hepaj!

mr nosztalgia nekivág

akartam írni egy történetet egy harmincas férfiról, aki találkozik az egykori haverjával, hogy letisztázzák: gyerekkori képzeletben véghezvitt kalandjaiknak vége, lezárják azt, amit már sokkal korábban le kellett volna. és mivel egymást is gyerekkorukból ismerik, felnőttként már nem tartották a kapcsolatot, ezért úgy kellett volna felállniuk egymás mellől, hogy már meg sem ismerik a másikat. erre a kis rohadékok együtt nem utat találtak vissza tükörvilágba?

gyerekperspektíva

azt hiszem, az előző, első félévem végére értem el odáig, hogy sikeresen túlléptem a legtöbb megszokás adta időtöltésemen. értsd: nem csak nem játszottam, de egy uninstallálással még az esélyét se hagytam meg néhány karakter folytatásának a Diablo-ban, vagy a Dungeon Siege-ben. úgy emlékszem, igen komoly vérengzést hajtottam végre a gépemen, például konkrét fotóalbumokat igyekeztem archívba tenni valahová és eltüntetni a laptopról. nem játszottam több pokemonos játékkal sem... itt már érezhetitek, mennyire kivetkőztem ilyen szempontból saját magamból (bár nem félreérteni: természetesen képtelen lettem volna törölni őket, csak... jó ideje hanyagoltam már). és mindez tudatosan akkor vágott kupán, amikor rájöttem, hogy így akkor mennyi kevés dolog maradt az életemben. mivel töltsem a szabadidőm? emlékeztek az első félévemet záró posztra, amiben tök hálás voltam rakat embernek az utána együtt eltöltött időért. igen, mert egyébként mégis mit csináltam volna, ha már nem kell tanulni? hát ez az!
akkor kaptam megint magamra rengeteg régi megszokást újra, vagy új bénát frissítésként.


most tartok megint ott, hogy lassan ezek lehámlanak rólam. rengeteg olyan dolog van, amit gyerekként elhatároztam, és csak kikopott idővel, nem zártam le magamban. (bár jó kérdés, a kettő mintha nem is állna annyira távol egymástól.) ilyenek például azok, amiket az előbb felsoroltam, a játékok, a célok.
és bár most újra elővettem őket, úgy érzem, végig kell vinnem azt, amit akkor elterveztem (ez egy nagyon hosszú út, de most mintha tisztulna, mi is vár a végén), de nem véletlenül hagytam anno abba: ez már nem mindig a szórakozásról szól. hanem arról, hogy elhatároztam magam, és basszus, majd ha megcsináltam, otthagyhatom. addig nem.
a mai nappal realizálódott, hogy megint közelebb kerültem egy fokkal ahhoz, amikor ezeket lezártam. és ezúttal a pánikreakció nem ugyan az, mint régen, hogy gyorsan újraéleszteni mindent: meglepve vettem észre, hogy tényleg vannak új szokások az ember életében. esetünkben most az enyémben. hogy baromi jól esik, amikor valamit sikeresen lezárok. vagy amikor érzem, hogy most megint jócskán közelebb jutottam hozzá.

szeretném, ha igazam lenne, és az út végén egy felnőtteb, önállóbb én várna. lezárt ügyekkel, figyelve a mára, és néha előretekintve. mert ha tényleg végig fogom tudni mindazt, amit terveztem... akkor valóban egy király alak vagyok. már mint saját magam gyerekperspektívájából nézve magamat.

és a kutya és a kutya és a kutya

azt hiszem, igazán sokat elmondd arról, hogyan állok most kutya-ügyileg, ha elmesélem az alábbi álmomat.

némi megjegyzés azért még előtte: természetesen ebből is rémálom lett. újabban ez dívik a fejemben, múlt hétvégén, amit otthon töltöttem, az éjszakáim során nagyjából magamról se tudtam (és jó-jó, ez teljesen normálisnak tűnik), de még az ébredéseim is olyanok voltak, mintha egy teljesen más dimenzióból érkeznék.
az otthon töltött esték egy részét zombiháborúval töltöttem. annyira nem voltam magamnál, hogy csak foltokra emlékszem belőle. fogalmam sincs, mi volt az álmom sémája, rejtély, hogy merre haladt, és arra sem emlékszem: szimplán felriadtam belőle, vagy el is kaptak a végén? az biztos, hogy régen ébredtem fel rémálomból, mivel a rémálmok jó ideje elkerülnek, csak a gyengébbek szórakoztatnak éjszakánként, most viszont még a lámpámat is fel kellett kapcsolnom. majd nagyjából öt másodperc múlva kapcsoltam is le, és szabályosan visszazuhantam a most már totálisan zombi és rémmentes álmaimba.


a mostani álmomban hasonló volt a hangulat, minden ködös, kicsit viharos, fakult. teljes volt a nosztalgiás hangulat, főként, hogy nagymamám régi udvara volt a helyszín, ahol még nyoma sem volt a későbbi drasztikus beavatkozásoknak. a kutyámmal játszottam. nem, nem az újjal, hanem a saját kutyámmal, aki az én kutyám volt, és én az ő gazdája. csakhogy, mint az a való életben is történt, ő elment, én pedig itt maradtam. igen ám, ekkor jelent meg a noéból ismert fehér boxer. furcsa, mert bár volt a kezemben a való életben is, simogattam, tartottam a pórázát és vezettem, megtudtam a nevét (amire nem emlékszem, de biztos nem úgy hívták, mint én őt az álmomban), a családi kapcsolatát egy másik kutyával, de épp örökbefogadni vitték egy családhoz, és bennem fel sem merült, hogy őt is be kéne vennem abba a fejemben létező falkába, akiket haza tudnék vinni a menhelyről (ha vörös hó hullana). most viszont ő érkezett, és én örültem neki, jót játszottunk. fel sem merült bennem, hogy félnem kéne tőle. érdekes, mert ez a noéban is így volt, amikor a kezembe adták, nekem pedig irányítanom kellett. az álmomban elfutott... talán a labda után, és azt hiszem, csak a hangját hallottam, de az is elhalhatott. tudtam, hogy Ginának hívják, és hívni kezdtem. csakhogy a második (vagy sokadik) kiáltásom nélkülem is egyre hangosodni kezdett és mélyülni, én pedig félni kezdtem tőle. különböző helyekről hallottam vissza, majd akkor riadtam fel az álomból, amikor az egész világom szembebömbölte velem.



azt hiszem, hogy a tudatalattim megelégelte, hogy képtelen kommunikálni a tudatossal, és most úgy döntött, a képembe mondja. de basszus... ez egész ijesztő volt. és hiába tűnik teljesen egyértelműnek az üzenet. az még nem változtat semmin: mit akarok én ennyire egy kutyától?

eredmények?

Érdemes néha rákeresnem magamra
Eredmények:

A cseréld le a profilképed-es dolog óta még mindig találok olyan cikket, amit eddig nem olvastam, pedig még a nevem is benne szerepel.

Már megint úgy jelenik meg máshol is a cikkem, hogy nekem derogálnak szólni az átvételről. De legalább helyesen leforrásozzák. Persze ha még ennyit se tennének meg, akkor meg se találnám őket. Felmerül a kérdés: lehetséges, hogy néhány jobb cikkem máig névtelenül tengődik más oldalaknál?

Erre blogomra így aztán egyetlen darab pr-os se talál rá. :)
Az más kérdés, hogy egy másikra viszont simán, ahonnan akkor talán érdemes volna levennem ennek is a linkjét. :(

honvágy

Nem is tudtam, hogy már egy hónapnyi hirtelen nem otthonlevés után úgy várom, hogy megint hazaérjek... Nagyon :D

Rá kellett jönnöm az előző félév zárása kapcsán, hogy ami boldoggá tesz, aminek örülök, amiktől egy kis időre képessé válok a föld felett járásra, azokról nehéz írni. Ennek élő prezentálása ez a blog (már amennyire egy blogot élőnek lehet tekinteni), hiszen a búskomor posztok jelentős előnyben vannak a "szép mosollyal indult a reggelem" típusúaknál. Pedig alapvetően igyekszem legalább a nap nem alvással töltött idejének minimum felét boldog dolgokkal eltölteni. Hogy nem látszik? Ja, nem látszik.
Elhatároztam a metrón... vagy akkor már hazafelé sétáltam? Mindegy, szóval úgy döntöttem, hogy megpróbálom veletek megosztani, milyen érzés is volt az első évemet zárni a BME-n. Egyetlen szóval: döbbenetes!

Átkerültem államira! - Nagyjából harmadszor vagy negyedszer olvashatjátok ezt a blogomon, de akik mellettem éltek a nyáron, azok napi szinten hallották ennyiszer. Az a tény, hogy a BME-GTK komm'-os szakán az évfolyamelsők között végeztem, talán számomra volt a legelképzelhetetlenebb dolog. Hiszen Ti is olvastátok a folyamatos siránkozásaimat: belegebedek a tanulásba, és semmi nem sikerül. Szarrávállalom magam, és fáradt vagyok, nincs időm tanulni. Egyáltalán van-e még értelme próbálkozni? Buktam...
Nagyjából ezek mentek. Tegnap rengeteg posztom újraolvastam, és furcsa, mert egészen kiment a fejemből, hogy nekem ez tényleg ekkora szenvedés volt. Rengeteg kétség, hogy tanuljak-e, van-e értelme az újravizsgázásnak, elég vagyok-e én ehhez.
Dilemmák: dolgozzak vagy inkább tanuljak? Vállaljak-e még, vagy adjam fel az eddigieket is.
És ezek után tényleg egy jó film főhősének éreztem magam, amikor végül minden sötétségen és árnyékon és ellenségen és a saját kételyeimen is átverekedve magam ott álltam, a mobilomat szorongattam, és azt az egy szót olvastam át újra és újra, amit a szüleim küldtek nekem sms-ben: "átvettek!" Volt még mellette néhány, olyanok, mint gratulálunk, meg három pont is talán... Ó, de a lényeg ez volt, hogy á t v e t t e k!! :D

Nagyjából ott helyben le tudtam volna venni magamról a mozis pólót, amiben épp dolgoztam, a műszakvezető arcába dobni, majd sátáni kacajt hallatva félmeztelenül kirohanni az épületből... nem. De azért elképzeltem, és nem lett volna rossz.
Teljesen megszűnt a motivációm dolgozni. Pedig a terveim szerint az egész nyarat átdolgoztam volna, mellette angol nyelvtanulás, nem megyek haza, végig maradok fenn Bp-en. Innentől ez nagyjából össze is dőlt. Hamarosan utaztam haza és... baromi nehéz volt átállni arra, hogy nem kell hajtani. Nem is tudom, hány nap kellett ahhoz, hogy egyáltalán ki tudjam aludni magam. Na jó, nagyjából olyan 2-3-4 napra emlékszem. És utána még kellett ahhoz egy kis idő, hogy felfogjam: tényleg nem kell tovább gürcölni, nincs többé izgalom emiatt, nincs feszültség: átkerültem. Hihetetlen volt!

Pedig voltak előzményei, amik alapján volt aki előre megmondta, hogy át fogok kerülni.

Az úgy történt, hogy pokoli hamar túlvoltam a vizsgáimon. Ez nem egészen rajtam múlott. Miután a második félévemet 3.6-os átlaggal zártam, ami nagyon sok minden, csak nem király, ezért teljesen feladtam a reményt, hogy átkerülhetek. Az esélytelenek nyugalmával vágtam neki a második félévnek. Nem készültem el időre a beadandókkal, nem tanultam a zh-kra, feladtam az elvem, hogy nem fogok puskázni, feladtam az elvem, hogy nem fogok csalni... sőt, még az az elvem is jócskán kopni kezdett, hogy nem gyújtok cigire. A környezetem elhanyagoltam, ha nem volt kedvem, nem mentem be előadásokra. Azért csináltam ezt, mert rájöttem: már nem is igazán tudom, mi tesz boldoggá. Állandóan az egyetemen járt az eszem, a feladatokon, hogy milyen plusszokat vállalhatnék még mellé... és rájöttem, hogy valójában én ezt nem is szeretem. Basszus, én szórakozni akarok! Leülni egy rohadt könyv mellé, és egész délután azt olvasni, mint régen. Beülni a gép elé, és csak játszani.

De még ilyen felfogás mellett is majdnem agyonnyomtak a vállalásaim. Nem tudom, mit tettem volna, ha továbbra is olyan mereven ragaszkodom az értékrendemhez, mint régen. Mert még így, hogy rájöttem: a késés egy remek dolog, mert végre nem én várok másra. Hogy egy vizsgára a legjobb dolog előtte nap nekiállni készülni, mert addigra a többiek úgyis felrakják a zanzásított, kijegyzetelt lényeget. Hogy néha ha leszarsz valamit, nem futsz utána, akkor hirtelen megfordulhat az egész, és Te leszel az, aki után érdeklődni kezd az a valami... Szóval még ilyen felfogással is ropogott a vállam a rám nehezedő súlyok alatt. Ahogy közeledett az év vége, úgy gyulladtak kis a kis vörös jelzőlámpák, mikből állok bukásra, milyen feladataim mennek a szakadék felé.
Én meg mit csináltam? Minden mindegy alapon akkor már munkát is vállaltam.

Számomra teljesen hihetetlen, hogy ebből hogy sikerült úgy kijönnöm, ahogy. Mert oké, azzal, hogy nem görcsöltem rá a dolgokra, néhány dologra, aminek a megoldása eddig mindig gondot jelentett, most csípőből meg lett oldva. Nem izgultam szénné magam, és így, hogy azt csináltam, ami tetszett, valahogy minden sokkal jobb lett. A lazaság segített olyan lehetetlen feladatok megoldásában is, amikor "házibuliból" hazaérve hajnali fél háromkor olvastam a tanár előző nap küldött levelét, hogy éjfélig van határidőm pótolni egy beadandót, vagy nem mehetek vizsgázni. Alapból két és fél órás késésben voltam, amikor olvastam, de addig ügyeskedtem, hogy másnap bizony bárhogy szidott is, beírta a hármasomat.
Az a trükközés, amit akkor csináltam, egy félévvel ezelőtt eszembe se jutott volna, de ha mégis, kapásból elvetem.

Pedig alapból úgy kezdődött, hogy vizsgákat se vehettem fel, mert nem utaltam át az egyetemnek a pénzt. Ennyire nem volt hajlandó, pedig már két hónapja pihent a számlámon az összeg. Annyira hihetetlen, de ez volt a szerencsém is: mire nekem is megnyitották a jelentkezést, két lehetőségem volt szinte minden vizsga kapcsán, vagy a legelső alkalomra megyek belőle vagy a legutolsóra.
A vizsgaidőszak nekem egy hét volt. Sőt annak is kb a fele. Szinte mindent vehettem fel első alkalomra. Tényleg ez volt a mázlim, mert így volt olyan vizsga, amelyikre alapból késve estem be, aztán a kezembe adta a tanár a lapot, és döbbenten végigolvastam... és úgy gondoltam, be is adhatom, ebből semmit nem tudok. Ott ültem felette, és a kifejezések idegenek voltak, csak nagyon messziről rémlett róluk valami... Kértem egy piszkozatlapot, mivel ezt mögöttem más is csinálta, és nekiálltam kijegyzetelni az információmorzsáim. Nagyjából fél órát adtam magamnak. Utána negyed óra pihi, addig karikázgattam őket, kulcsszavakat kerestem, ellentéteket állítottam fel, ha új dolog jutott eszembe leírtam. Nem akarlak untatni. A lényeg az, hogy baromi büszke voltam magamra, amikor beadtam a dogát. Soha nem olvastam át helyben még esszém, de ezúttal megtettem, és nekem dagadt a mellkasom. Ja, dagadt a mellkasom, aztán később meg égett az arcom: száz százalékos lett! Persze vizsga után meg ott sápítoztam én is, hogy elsőre nekem se jutott semmi eszembe. A következő vizsgákra már úgy készültek az emberek, hogy engem kérdezgettek, miből tanultam, miket olvastam át. Tiszta szégyen volt bevallani, hogy én a korábbi zh-k anyagát tanultam, de nem abba kérdezett bele. Hát akkor hogyan lett ötös? Hát... rémlett néhány beadandóm anyaga, amiket neki kellett írni.

Más vizsgát végigpuskáztam (a puskát úgy szereztem, hogy vizsga előtt végigmentem, kinek van, és akinek volt, azt elkértem, lefénymásoltam, még gyorsan összevagdostam és... így lett puskám), a beadandókat úgy másoltam, az utolsó alkalomra már végül nem is készültem belőle... abból sem buktam.

Apunak úgy meséltem otthon: végig úgy éreztem, hogy ez nem az érdemem.
Elolvastad Te is, ha idáig jutottál, most mondd meg: hát tettem én bármit is? Basszus, néha még puskát írni is derogált, nemhogy készülni! Az egész hihetetlen volt!
Úgy éreztem, hogy honnan fentről segítenek nekem. Tényleg.
Miután múlt nyáron újabb hozzám nagyon közelállót temettünk, kicsit megbolydult a fejemben minden. Eddig is sokat jelentett a nosztalgia, de akkor annyi kérdés merült még fel mellé a fejemben. Az idővel, az élettel, az értékekkel kapcsolatban. Úgy voltam vele: lassan engem ott fenn is ugyan annyian és ugyan úgy várnak, mint amennyien itt lenn a földön.

És most ebben az utolsó félévben mintha ők segítettek volna. Sodródhattam az árral, elengedhettem magam, feladhattam minden reményt, elmerülhettem a nihilizmusban... ők vittek magukkal. A törődésük ilyenkor is vitt tovább.


És csodás érzés volt, amikor megkaptam az sms-t. Épp dolgoztam. Tudom, hogy ezt már mondtam, de csak az elemek megismétlése miatt mondom el újra, hogy lásd, mennyire összejátszott végül minden: szóval túl voltam a vizsgaidőszakon, mindenen, és dolgoztam. Ott volt mellettem Viki, akivel ebben a félévben kezdtem lazán összejárni a "van kedved tíz perc múlva..." típusú kérdéseire minden további nélkül rávágni az "igen!"-t. Őt kértem meg, hogy vonuljon velem félre, csinálja meg addig a munkám, amíg felhívom a szüleimet, hogy tényleg? Az ő nyakába ugrottam, amikor azt mondták: tényleg! Anyám nem akarta elhinni, apum nem is hitte el, én magamon kívül voltam a boldogságtól...


Ah, igazából nem is tudom, hogyan zárhatnám már le ezt az egészet. Félek, hogy nem jött át mindaz a megkönnyebbülés, boldogság, öröm, szabadság, ami a félévemet, a gondolkodásmódomat (ami még így is inkább a konzervatív, zárkózó irányba dől), a tapasztalataimat mind-mind átitatta. Pedig nagyon el akartam mondani nektek, egy igazán örömposztot leírni, hogy talán nem is lesz többször ilyen az életemben, utoljára volt velem mindez... de akkor is, egyszerűen fantasztikus volt!


És köszönöm mindenkinek, aki az égből szurkolt nekem, és köszönöm mindenkinek, aki innen a földről is szorított értem, gondolt rám. Jó veletek! Sőt! :)

banner

nem tudom, hogy látod-e a fenti képet. ahogyan az éjszaka érkezésével minden különös, új megvilágításba kerül. az én fejemben is ilyenek az esték.