céltáblák, növények, mindkettő a földben.

Szánni akartam erre az egészre egy bejegyzést.
Az okok, hogy miért is akartam ezt megtenni, persze röhejesen egyszerűek.

• Nem fér ki a twitterre.
• Se a facebookra.
• Az más kérdés, hogy ha kiférne, se írnám ki, mert ez annál magánjellegűbb.

Úgy látszik, hogy miközben úgy döntöttem, elengedem azt, amit egy egészségesebb ember miért ne lenne képes elengedni, sorra bukkannak fel régebbi, mélyebb... hm... igazán nem érzem idevágónak azt a szót, amit mindig használni szoktam rájuk: hülyeségek.
Pedig ezek a személyes rigolyáim, és jó, persze, alapvetően meghatároznak, de attól még úgy látom, hogy mások szemében csak hülyeségek. És mivel amúgy se érti szerintem túl sok ember, hogy miről szól ez a bejegyzés, miért ne írhatnám le legalább ezt a szót úgy, ahogy szerintem ti nevezitek: hülyeségek.

Néhány ilyen múltból felbukkanást én generálok. Levelet írok neki, játékba hívom, vagy éppen ráakadok a gépen, miközben a főiskolai tanulmányaim előtt sosem jelentkező rendszerezési mániám sürgető szavának teszek eleget. Magyarán épp törlöm azt, amit szükségtelennek ítélek.

De nem is feltétlenül kellek hozzá én, mint cselekvő személyiség. Egyszerűen rámír, visszaírok, beszélgetünk, és egyszer csak átküldi a saját... nem akarom azt mondani, hogy hülyeségét, mert az én fejemben nagyon messze van az ő műve a hülyeség kategóriájától, de ha eddig a sajátjaimat így neveztem, a közérthetőség kedvéért az övét is így akarom nevezni.

Úgy érzem magam, mint aki naggyon takarít. Minden mocskot igyekszik eltüntetni. Mintha egy céltáblát próbálnék kiásni, eltüntetni róla a földet, a port, a piszkot, a ráépített házat. Mert milyen kényelmes is volna, ha a sok meló, meg hadakozás önmagaddal végül oda vezetne, hogy kapnék egy céltáblát, aminél már nem is lenne más dolgom, mint "szimplán" a közepébe találni.

Ha a céltáblát nem is találtam meg, de minden ilyen pakolás, rámolás, szelektálás azt az érzést kelti bennem, hogy ott van az, csak még ásni kell. Van egy kicsi kincs utóíze a dolognak, mert gyerekkoromban szentül hittem, hogy azért kell lyukakat ásni, de mára ez átalakult céltábla kereséssé. Mert én nyilas vagyok, nem kincset akarok találni, nekem egy rohadt céltábla közepébe KELL lőnöm. Azért, mert nyilas vagyok.

Ezúttal, hogy megint jó adag mocsok lekerült a dologról (Ez még csak a cafrangosa, szeleteld csak, fiacskám! Gyünni fog az még, messze a szívizom, pedig az a finom ám. De ha sok a cafrang rajta, semmit se ér, megrontja az ízét. Csak a szívizom a jó, a cafrangosát meg csak nyiszatold, de fürgyén ám!), megint ott tartottam, ahol korábban is jártam már: ott álltam egy olyan fájl előtt, aminek a nevét egyszer már megváltoztattam, de nem éreztem hozzá illőnek. Épp ezért visszakapta a régi nevét, és máig így található meg a gépemen: "felejtsd el". Az, ami abba bekerül, már a Mitológia előtt is megvolt bennem, de például a Mitológia is olyan dolgokból épült, ami abba bekerül. Küldtem már át ismerősömnek, amikor meséltem róla, és mondta, hogy nem igazán érti. Hát, az néha csak nagyon a zanzásított verziója annak, ami a fejemben volt. 

Ez egy nagyon kicsike fájl. Nem szeretek írni bele, csak olyankor, amikor már tényleg szükségem lenne egy olyasmire, mint a merengő, mert el akarom tüntetni a fejemből azt a gondolatot. Nagyon sok minden nem került bele, aminek ott márpedig ott a helye.

Mert rájöttem, hogy a fejemben is el tudnak csendesedni ezek a dolgok. Ha túl sokáig érlelem őket. Csak ezek olyanok, mint a növény elszáradt levele, ha nem húzod el a földjéről: eddigi tapasztalataim szerint kicsikét mérgek. De csak a növénynek azok. A földnek semmi baja nem lesz tőle. Sőt legalább elpusztul az, ami életet nyert belőle.