2010. október 29., péntek

kereszteződésben

Már szabályszerű, hogy amikor az életem jelképes fordulópontok elé ér, nemhogy nem lépek tovább, még vissza is sasszézok gyorsan kettőt.
Nem is akarhattam igazán, ha még válogatok is, aztán amikor felkínálják, én mondok le róla.

Visszaolvasva, ezek alapján tényleg nem kelhetett.

2010. október 28., csütörtök

túl mindenen

Miközben szólt ez a szám, egyszerűen ültömben csukódtak le a szemeim, bár álltamban is ugyan így jártam. Eszembe jutottak azok a pillanatok filmekből, könyvekből, amikor a főhős elfárad. Túl mindenen, elbukva, vagy legyőzve a Rosszat, de fáradtan, mélységesen elfáradva csak belealszik minden addigiba. Nem voltak ilyen filmek, vagy könyvek. De én minden vége után továbbgondoltam, hogy milyen álmok várnak rá. És miközben szólt ez a szám, ültömben csukódtak le a szemeim...

f*ck, yee

Sosem mentem még így vizsgára. Annak a teljes tudatában, hogy ha meg is bukok, már igazán nincs mit tenni. Odatettem a seggem az anyag mellé, korrepra jártam, napokon át tanultam és... és valszeg meg sem lesz.
Persze, így is az én hibám, az én balfékségem, hogy képtelen vagyok a tanult dolgokat a zh-k kérdéseivel összhangba hozni (pozitív externáliák? hé, én ezt tudom, ezt tudom! *megnéztem a lehetséges válaszokat* nem, mégsem), de azért amennyit csak lehetett beletettem.

Szóval még sosem mentem ilyen tiszta lelkiismerettel egy nem túl sok eséllyel kecsegtető vizsgára.
Persze a remény a jegyek kiosztásáig velem marad.

2010. október 27., szerda

anomáliák

A mai napon az idő úgy hajlott körülöttem, ahogy csak én akartam. Ennek egyik mellékhatása volt, hogy a délutáni alvásom közben egyszerre két térben (amelyikben még nem aludtam el, és amelyikben már felébredtem), és egy alternatív valóságban léteztem (amiben fáztam alvás közben), de mindezek ellenére kijelenthetem, hogy (normális vagyok, ráadásul) akarok még ilyen napokat.

És akarom a rohadt mikro ötösöm is, amiből már nem, nem elég a kettes. >>.<<

2010. október 26., kedd

nem történt meg

~kávé

Egyszerűen pocsék volt a kávé, amit a gép adott. Se tejet, se cukrot, de ha már itt tartunk, szerintem igazi kávét sem látott. De nem az íze érdekelt, csak szükségem volt arra a pluszra, amit ki tudott hozni belőlem. Korábban sosem kávéztam, túlságosan megdobogtatta a szívem, Néha az egész koponyám belefeszült. Drogosnak éreztem magam miközben ittam, olyan kis behatárolt embermaradványnak, aki szintetikusokon él. Hiába győzködtem magam, hogy mások ezt napi szinten csinálják.
Gyakran kifújtam az orrom. Az ujjaim jéghidegek voltak, pedig egyébként folyt rólam a víz. Mindig is túlfűtötték a tanulószobát. A kávé szinte a számhoz nőtt, én pedig a tananyagba mélyedtem, ujjaim a pohárra fonódtak, hogy melegedjenek. A kávé nem akart fogyni. Mint egy nagy gyerek, állandóan törölgettem a számról. Félreihattam, mert egy idő után már az ujjaimról is csöpögött. Vörös pacák nőttek a papírjaimon. Olvashatatlanok lettek a jegyzeteim! Elkáromkodtam magam. Miből tanulok akkor?! Igyekeztem menteni a helyzetet, a ruhám ujjával felitatni a foltokat, azonban tekintetem megakadt a kezemen. Nem a kávé, vér csöpögött róla. Látóterem kitágult, és szembenéztem a helység többi engem bámuló tekintetével. Az orromhoz kaptam. Nem a taknyom folyt, a vérem ömlött. A kávémba néztem, de az már rég nem kávé volt, amit ittam.

2010. október 25., hétfő

felelősség

Kezd elegem lenni abból, hogy minden kis hülyeségemért vállalnom kell mindenfajta vacak felelősséget.

Persze nem jelentene ez gondot, ha képes lennék kezelni az olyan helyzeteket, amikor súly telepszik a vállamra.