kereszteződésben

Már szabályszerű, hogy amikor az életem jelképes fordulópontok elé ér, nemhogy nem lépek tovább, még vissza is sasszézok gyorsan kettőt.

Nem is akarhattam igazán, ha még válogatok is, aztán amikor felkínálják, én mondok le róla.

Visszaolvasva, ezek alapján tényleg nem kelhetett.

túl mindenen

Miközben szólt ez a szám, egyszerűen ültömben csukódtak le a szemeim, bár álltamban is ugyan így jártam. Eszembe jutottak azok a pillanatok filmekből, könyvekből, amikor a főhős elfárad. Túl mindenen, elbukva, vagy legyőzve a Rosszat, de fáradtan, mélységesen elfáradva csak belealszik minden addigiba. Nem voltak ilyen filmek, vagy könyvek. De én minden vége után továbbgondoltam, hogy milyen álmok várnak rá. És miközben szólt ez a szám, ültömben csukódtak le a szemeim...

f*ck, yee

Sosem mentem még így vizsgára. Annak a teljes tudatában, hogy ha meg is bukok, már igazán nincs mit tenni. Odatettem a seggem az anyag mellé, korrepra jártam, napokon át tanultam és... és valszeg meg sem lesz.
Persze, így is az én hibám, az én balfékségem, hogy képtelen vagyok a tanult dolgokat a zh-k kérdéseivel összhangba hozni (pozitív externáliák? hé, én ezt tudom, ezt tudom! *megnéztem a lehetséges válaszokat* nem, mégsem), de azért amennyit csak lehetett beletettem.

Szóval még sosem mentem ilyen tiszta lelkiismerettel egy nem túl sok eséllyel kecsegtető vizsgára.
Persze a remény a jegyek kiosztásáig velem marad.

anomáliák

A mai napon az idő úgy hajlott körülöttem, ahogy csak én akartam. Ennek egyik mellékhatása volt, hogy a délutáni alvásom közben egyszerre két térben (amelyikben még nem aludtam el, és amelyikben már felébredtem), és egy alternatív valóságban léteztem (amiben fáztam alvás közben), de mindezek ellenére kijelenthetem, hogy (normális vagyok, ráadásul) akarok még ilyen napokat.

És akarom a rohadt mikro ötösöm is, amiből már nem, nem elég a kettes. >>.<<

nem történt meg

~kávé

Egyszerűen pocsék volt a kávé, amit a gép adott. Se tejet, se cukrot, de ha már itt tartunk, szerintem igazi kávét sem látott. De nem az íze érdekelt, csak szükségem volt arra a pluszra, amit ki tudott hozni belőlem. Korábban sosem kávéztam, túlságosan megdobogtatta a szívem, Néha az egész koponyám belefeszült. Drogosnak éreztem magam miközben ittam, olyan kis behatárolt embermaradványnak, aki szintetikusokon él. Hiába győzködtem magam, hogy mások ezt napi szinten csinálják.
Gyakran kifújtam az orrom. Az ujjaim jéghidegek voltak, pedig egyébként folyt rólam a víz. Mindig is túlfűtötték a tanulószobát. A kávé szinte a számhoz nőtt, én pedig a tananyagba mélyedtem, ujjaim a pohárra fonódtak, hogy melegedjenek. A kávé nem akart fogyni. Mint egy nagy gyerek, állandóan törölgettem a számról. Félreihattam, mert egy idő után már az ujjaimról is csöpögött. Vörös pacák nőttek a papírjaimon. Olvashatatlanok lettek a jegyzeteim! Elkáromkodtam magam. Miből tanulok akkor?! Igyekeztem menteni a helyzetet, a ruhám ujjával felitatni a foltokat, azonban tekintetem megakadt a kezemen. Nem a kávé, vér csöpögött róla. Látóterem kitágult, és szembenéztem a helység többi engem bámuló tekintetével. Az orromhoz kaptam. Nem a taknyom folyt, a vérem ömlött. A kávémba néztem, de az már rég nem kávé volt, amit ittam.

felelősség

Kezd elegem lenni abból, hogy minden kis hülyeségemért vállalnom kell mindenfajta vacak felelősséget.

Persze nem jelentene ez gondot, ha képes lennék kezelni az olyan helyzeteket, amikor súly telepszik a vállamra.

irány a cél!

Kicsit úgy érzem magam, mint aki túl van mindenen.
Azt hiszem, hogy akkor most lehetek fél úton.

eredmény #1

Azért kicsit úgy érzem, hogy "igen, ez vagyok én, ezt érdemlem", amikor a nagyjából másfél óra alatt megírt házidogám természetesen maximum pontszámos lett.

És még így is felháborodtam kicsit, amikor megláttam, hogy volt aki pluszos maximum pontszámot kapott. Ha ő igen, akkor én miért nem?! xD

Beszélgetek emberekkel, ezt gyakran meg szoktam tenni. És csodálkozom azon, amit mondanak. Mert határozott elképzelésük van dolgokról, az aktuálisan megvalósultnál jobb megoldásról, helyesebb szemléletről... és én csak nézek rájuk, nem is értem, hogy ezek miről beszélnek. Hogy tudnak ilyesmire egyáltalán gondolni, amikor pontos ismereteik sincsenek arról az adott dologról, amikor fogalmuk sincs a pontos ügymenetről, ahogy arról sem, mekkora energiák/kitartás/belefeccölt munka kellett a megvalósulásához.

És akkor sem lenne ezzel semmi gáz az én véleményem szerint, ha képesek lennének feltételes módot használni, vagy kicsit több önkritikát alkalmazni. De nem.
Persze mindezek a hibák nálam is előfordulnak. Ebben a posztban is. Csak másoknál látni ezt, számomra sokkal idegesítőbb.

Nem, hogy az első órára nem sikerült beérnem, de még a másodikról is elaludtam. Viszont el nem tudtam volna eddig azt képzelni, hogy pont így fog olyan csoda érni, hogy gyönyörséges napsütéses, emberhívogató időre fogok felébredni.

szentimentalizmus

Néha egy kicsit mindent el kéne engedned magadtól, hogy aztán estére annál nagyobb örömmel húzhasd magadra őket, és élvezd, hogy az ölelésükben aludhatsz el.

ritmus

Néha az ember zenéje ott törik félbe, ahol új ritmus következne.

papírfiú #2

Néhanapján elkenődöm. Ilyenkor mindig örülnék, ha jönne valaki, aki visszarajzolja a kontúromat.

tanulság

Úgy tűnik, hogy a fáradság peremén találjuk a holtpontot, amin túl a tiszta fejünk vár.

szociológia zh eredmények

Meg kéne tanulnom valamilyen dühöngési módot azokra az esetekre, amikor érzem, hogy a vakszerencse döntött arról, ötösöm vagy egyesem legyen, esetleg egy köztes megoldás (négyes), amit a tudásom alapján igazán megérdemlek.

Képtelen vagyok megérteni, hogy vannak emberek, akik hosszú távon színtiszta ötösök, vagy csak szimplán remek eredményűek, amikor olyan hülyeségeken tud elcsúszni az ember, hogy nem néz utána azoknak a dolgoknak (röpke tíznek? húsznak?), amit a tanár csak megemlített az addigi három órán. Grrr.

katt

A legjobb szerintem, ha az első mondat az a kattanás, amikor egy új fogaskerék csatlakozik be a fejedben lévő szerkezetbe, és az a fogaskerék által fog létezővé és valódivá válni (legalább előtted) a történeted világa.

De miért nem megy ez nekem, ha reagírásról van szó?!

karácsonyra ^^

Ha magamból indulok ki, akkor már a családtagjaim is nekiálltak a karácsonyi ajándékok kigondolásának. Ha nővéremékből indulok ki, akkor már a beszerzésen is túl van mindenki... :D
Ha mégsem történt így eddig, akkor íme pár dolog, amiktől egyenesen a boldogság hisztirohama kapna el, ha a fa alatt látnám őket:
- zoknik. nem vicc, minden mennyiségben és fajtában: ugyan úgy örülök a titokzokniknak, mint a rendes zokniknak (nem igaz. a rendes, vastag-vékony zokniknak még jobban :D)
- boxerek. hát nem édes ez a kutyafajta kölyökkorában? szóval akarok ilyeneket! tehát alsógatyák. csak feszülősek ne legyenek! >.< najó, pár jöhet belőle, de ne legyen sok! :D
- kutyakiképzéses könyv. hónapok óta sírok magamban egy ilyen után. ne képeskönyv legyen! mármint oké, szeretem az illusztrációkat, de azért valami komolyabbat szeretnék, ami nem úgy kezdi, hogy "A kutya az ember legjobb barátja, azonban mint minden barát, ő is szakszerű törődést igényel." Helyette valami durr-bele-a-lecsóba típusút szeretnék, hogy "A kutyák alapvető ösztöneiknek köszönhetően igénylik egy falkavezér útmutatását, akinek dicséretéért egy háromméteres palánk sem jelenthet problémát." Értitek, ugye? :D

Ezen kívül természetes örülnék sok mindennek (a lista sokáig folytatható), de jelen pillanatban ezekért imádkozom esténként a Jézuskának, hogy teremjenek a fa alá. Segítsetek neki Ti is ebben, és én majd megköszönöm! x)

visszaeső

Újraélni a nosztalgiázás tárgyát... csodálatos élmény.
Csak aztán az a gáz, amikor rájössz, hogy ez neked, ahogy akkor, úgy most sem megy igazán.

hála

Nem sok embernek lehet olyan barátja és szomszédja is egyben, akit úgy ismert meg, ahogy én őt, és olyan hálás éppen ebben a pillanatban, mint én neki. :)

#276

Most szombat van és csend és ősz és magány.

Nem Vörösmarty, nem Előszó

#275

Minden pillanat elkápráztat, amikor nem csalódok önmagamban.

#274

nem vagyok túl jó passzban.