nem létezik

nincs is kedvesem, de sokszor még így sincs meg közöttünk az összhang. hiszen... senkinek, akit csak ismerek, nincs még egy ilyen rossz tulajdonsága, hogy nem létezik. utálom is rendesen emiatt. soha nem is akarok már más lányt magamnak.

bitch!

netaddikció

és eljött a pillanat, amikor nem kell különböző helyekre költöznöm a gépemmel a szobában azért, hogy legyen netem is (bár mint az előbbi posztból látszik, már ennek is örültem), ez pedig megállíthatatlanul magával hozta, hogy úgy ülök már több, mint egy órája előtte, hogy egyébként semmi értelmeset nem csinálok, és főleg nem azt, amit elterveztem, mondván: "az első dolgom lesz..." hát, nem lett :)

net, a háló

az a baj azzal, ha az ember gépén újra van internet, hogy elhatározza: úgyis unja már a gépezést, kimegy, elmosogat, főz teát, visszajön, iszogatva könyvet olvas. ebből megvalósul: kimegy, elmosogat, és tényleg megfőzi a teát. aztán jön vissza a szobájába, néz, néz... vállrándítás, merthogy a fene se tudja, mit akart, de ha már van net a gépén, megnézi a leveleit.

nagyon hülye érzés volt mindezt E/3-ban leírni :D

nomnomnom-nom

két hét alatt öt könyvet sikerült kiolvasnom, és közöttük vannak olyanok, mint a Suttogó (lásd a vele kapcsolatos élményemet néhány poszttal lejjebb), Galaxis útikalauz stopposoknak (szintúgy) és egy Wilbur Smith könyv (sőt, ha már így belejöttem a felsorolásba: Ahol a vadak várnak c. gyerekkönyv és Leslie L. Lawrance Sziget a ködben regénye). ó, és hogy hova akartam mindezzel kilyukadni? magam sem tudom. időközben hazaérkezett bátyám, olvastam pér oldalt Goldwing Beavatásából... és fogalmam sincs, milyen céllal kezdtem lepötyögni ezeket a sorokat.

kis kiegészítés a korábbi poszthoz: a remény haljon meg utoljára! végül egyáltalán nem lett olyan rossz a helyzet, mint az elsőre tűnt. kellek :D

visszautasítás

van, ami nekem nem kell, mert úgy érzem: másra van szükségem, mást érdemlek, rájövök, hogy nem is érdekel, és akkor paff-paff-paff. mert ami meg nekem kell, annak rám nincs szüksége. fail.

suttogó

persze alapvetően semmi okom nincs, hogy utáljam azokat a könyveket, amik magukkal rántanak a saját világukba, és a szereplőkkel gondolkozom, lélegzem, ott vagyok mellettük, de mégsem szeretem, amikor otthagyok egy lélekfagyasztó könyvet, és utána még hosszú percekig az aktuális sokk hatása alatt zombizok a lakásban.

papírfiú papírhajón egy képzelt város felé

galaxis útikalauz stopposoknak

első körben hatalmas csalódásnak indult a könyv számomra erőltetett humorával, de aztán sikerült ráérezni az ízére, és amilyen hatalmas hülyeségeket levágtak a végére, csak ajánani tudom mindenkinek, akinek kettő az ötvenezredik hatványon az eggyel szemben (és csökken) valószínűtlenségi mutató okán eddig még nem volt szerencséje hozzá.
nekem hála égnek a bővített változat jutott, ahol a bővítettet értsd úgy: plusz interjúkkal és fotókkal megspékelt. a főszereplőt (Arthur Dent) alakító Martin Freeman így jellemezte saját karakterét: "Tipikus elfolytott személyiség, aki azzal a kényelmes érzéssel ítél meg másokat, hogy tudja, sosem derül ki, helyesek-e az előítéletei, mivel túl visszahúzódó természet."
áll leszakad, szemek elkerekednek: ez teljesen mellbevágott. magamra ismertem.