szenvedő szerkezet

Ha egyszer átszakadnak a gátak és határok, akkor azok már mindig át lesznek szakadva. Ez egy ilyen örök-érvényű-szerű dolog. Vagy legalábbis nehezen foltozható. És sok folt kell rá, mert gyakran felszakadhat. A lényeg, hogy már soha nem lesz olyan, mint régen. Vagy ahhoz nagyon király szabónak/ácsnak/kovácsnak kell lenni.

Utóhatás

Már nem csak a böngészőm, vagy a gépem, hanem a világ is akadozik? Vagy csak kihagyott egy pillanatra a rádióadás, én meg épp pislogtam? Nem szeretem, amikor múlik a kávé hatása.

MR2

Itthon ülök, tök egyedül. Az előbb még nem ez volt a helyzet, most viszont üres a ház. Ülök a gép előtt, és szól mellettem a Petőfi. A "Nagyon zene" című műsor megy éppen, zenei kritikák és véleményezések. Nem sokat értek belőle, de olyan tök kellemes, ahogy itt brummog mellettem a rádiós, közben chatelek... kajak úgy érzem, mintha lennék valahol.

Keménylegény

Még  hogy az életem nincs tele sikerélményekkel! Az előbb véglegesen szétnyűttem egy stresszlabdát.

Megvilágosodás

Szeretnék rendmániás lenni. Mennyivel könnyebb lenne már az életem egy pozitív addikcióval!

Az életem: vihar egy pocsolyában

Biztos voltam benne, hogy ez a mondat nem tőlem származik. Annyira megragadt a fejemben, ha napról napra nem is, de hetente vagy havonta előkerült, és azt vettem észre, a metrón állva őrlődök rajta; félhangosan elmotyogom, beázott cipővel, nem-tavaszi időjárásban hazafelé menet. Aztán ma képtelen voltam tovább tartani magamban, és itt van. Rákerestem google-ban, magyarul semmit nem dobott ki. Ezek alapján megkockáztatom: a gondolat egyedi.

Tudom, hogy apróságok a gondjaim, és én sem értem, miért fújom fel őket annyira, miért foglalkoztatnak. Miért esznek engem annyira belűről. Hülyeség! Olyan semmiségek! Mégis... állandóan a fejemben járnak. Úgy érzem: nem vagyok semmi az egész világban, összegyűlt pocsolya csak, egy budapesti járda hepe-hupájában lévő tócsa, amit összehordott a szél. Én mégis úgy érzem, nem én vagyok a vihar egyik terméke, a vihar bennem van. Azt hiszem, gondjaim vannak az ügyben, hogy elhelyezzem magam a világban. Ide nekem az útkeresős filmeket és néhány Kerouac könyvet.

újabb félév lezárva.

Iszonyatosan féltem tőle, hogy ez a posztom soha nem születhet meg. Mert miközben elfújod a huszonharmadik születésnapod összes gyertyáját, és azt kívánod, hogy ebben a félévben képes legyél minden tárgyadat magad mögött tudni, a tények azt ordítják a szemedbe, hogy ez messzemenően nem túl reális kérés. És leírhattam volna előre, hogy ezt kívántam, mondjuk az első lehetetlen sikereknél, amikor majd' kiugrottam a bőrömből, látva, hogy olyasmi sikerült, amiért lassan imádkozni sem mertem, de erre mondják azt, hogy ha elmondod, nem fog teljesülni. Nekem pedig rakat tárgyam, vizsgám és pótlásom volt még, ahol igen magas szerencsefaktorra volt szükségem. Rendre be is jöttek (és nem tudom, hogy tényleg nem a születésnapi kérés áldása dolgozott-e helyettem, és vitte a kezemet a papíron), amikor sorjáztak a sikerek. Szentül meg voltam győződve, hogy bukni fogok, és így még az a szégyenteljes pillanat is eljött, amikor magamban szentségeltem, hogy miért is sikerült mindenem?! Hiszen arra készültem, hogy csúszni fogok, voltak rá terveim, rengeteg tépelődtem miatta, de igyekeztem megbarátkozni vele, és elfogadni az elkerülhetetlent... Aztán kiderült, hogy francokat, az utolsó lehetőségeknél mindig sorra átcsusszantam! És ez remek volt, hihetetlen volt, fantasztikus volt... és senki nem értette, hogy ez nekem miért meglepetés. Mi másra számítottam, minthogy úgyis sikerül? Miért ne mennék át? Ugyan már!

És BUMM, így lett Ádámnak újabb lezárt féléve. Elvileg az utolsó következik.