megvilágosodás

Csak pár nap itthon elég, hogy rájöjjek, miből is származnak az önértékelési problémáim. Hát basszus, miért kellett ehhez ennyi idő?

Megjegyzés: a lentebbi bejegyzés kiegészült, mindenkinek jó olvasgatást kívánok hozzá.

tréningek 2# kutyatámadások

Hol is hagytam abba az előzőt? A kutyatámadásoknál.

Ez a sétáltatás egy sarkalatos pontja, hogy amint Blökesz másik kutyát vesz észre, akár látja, akár csak a szagát érzi, már harci pózba vágja magát, bundáját lehetőségeihez mérten borzolja és morog. Nem túl kedves dolog, és nem is vicces, amikor a nyaraló városi lehozza ide a dobbermanját, aminek egyetlen picike ugrás lenne csak a kerítés... már ha egyáltalán van kerítés.

Blökesz hiába érkezett ide nagyjából másfél-két éve, a kezdetben totálisan nyugodt és a többi kutyával barátságos négylábúnk hamar a nyaraló állatok céltáblájává vállt. Bár nem kellett ahhoz nyaralónak lenni, hogy egy kutya ránk ugorjon, helyi kutyapárossal is vívtunk már csatát. Blökesznek pedig fél év, és nagyjából 3-4 támadás elég volt, hogy a sarkára álljon... ez pedig nem feltétlenül volt a legjobb döntés.

Vannak kedvencei. Például az a labrador nőstény, akivel együtt szoktunk túrázni, gazdástól, mindenestül nyaranta, vagy az a törzskönyvezett goldi, amelyik pár napig nálunk lelt otthonra nemrég. De másokkal szemben meglehetősen nagy ellenszenvvel viselkedik, főleg, ha sétáltatás közben találkoznak. A dolgon pedig nem segít, ha nagy kerítés van a kettejük között.

Mivel a dolog öngerjesztő folyamat (anyum minél jobban fél a kutyával, Blökesz annál harciasabban megy neki a többi fajtársának), ezért megpróbálom ott megszakítani, ahol nagyobb a befolyásom: a kutyánál.

Blökesz már ott tart, hogy nemhogy megtartani nem lehet, néha addig hergeli magát, hogy két lábon állva dől neki a póráznak, csak jusson közelebb az éppen kiszemelt áldozatához. Így elvetettem a szelíden morgásblokkolós rántásos módszert, és a következővel próbálkoztam: van egy nagydarab németjuhász az egyik utcában, aki merő kötelességből ugat, valószínűleg tanították. Ő volt az én első számú célpontom, már csak azért is, mert apummal gyakorta sétáltunk arra a kutyával, és igazán dühítő volt, amikor már a kesztyűm szakadt, annyira húzta a pórázt a kutya. Jó, persze, a kesztyű sem volt mai gyártmány, de na, azért bőr volt. :D
Apum jót szórakozott a próbálkozásomon, már csak azért is, mert előre elképzelte, ahogy a németjuhász gazdái az ablakból néznek minket, és értetlenkednek, miért hergelem a kutyájukat. A módszerem a következő volt, igen egyszerű: valahányszor Dögesz túljutott az összeugatás morgásos részén, és acsarkodni kezdett volna, megfordultunk. Sajnos az öt lépés nem volt elég, hogy a kutya lenyugodjon, én meg nem voltam annyira felkészülve, hogy hirtelen tízre emeljem a számát, ezért ad hoc módon sétáltunk mindig vissza jópár lépést. Ott megálltunk, én háttal a németjuhásznak, Dögesz pedig előttem. Megvártam, amíg abbahagyja a morgást - megjegyzem: ez meglepően gyorsan ment, két-három másodperc alatt a lehetőségekhez mérten teljesen nyugodt lett -, és ekkor újra elindultunk. Figyeltem, hogy az út másik oldalán menjünk, és én legyek a két kutya között. Azt hiszem, hogy negyedik nekifutásra tudtunk úgy átmenni, hogy Dögesz csak magában morgott, de nem ugatott fel, és a pórázt sem rángatta. Ekkor jött a következő akadály, a két házzal odébb lakó lábcirkáló, aki persze már rég a kapuban várt minket. Süket lett volna, ha nem hallja meg az ugatásokat. Nála is párszor el kellett ezt játszani, végül Dögesz úgy vezette le a feszültséget, hogy bár alig morrant egyet-kettőt, majdnem letépte a karomat, úgy húzott, közben fújtatott, és leszegte a fejét, mint valami amerikai-focis buldózer.
Sajnáltam, hogy se jutalomfalat se semmi ilyesmi nem volt nálam, így maradt az "okos" és a "nem" szavak alkalomhoz illő váltogatása. Azóta egyetlen hatalmas sikerélményem volt, amikor szabadon eresztettem, és bár teljesen váratlanul érkezett az egyik (hatalmas lyukakkal megszakított kerítés túloldaláról) társ az összeugatáshoz, hívásra ott tudta hagyni, és visszajött hozzám. Bár ha arra járunk, azóta se morog, csak a farkát lengeti, hiába nem érkezik a másik kutya, szóval valószínű, hogy ő havernak könyvelte el.
Most, hogy tél van, ráadásul hétköznap, a kutyák száma meglehetősen lecsökkent, előfordul, hogy még ott se találkozunk semmilyen házőrzővel, ahol eddig mindig volt egy vevő négylábú a közös acsarkodáshoz. Így egyelőre itt megrekedt a dolog. Persze Blökesz így is a frászt tudja rám hozni. Általában én figyelek séta közben arra, honnan jön kocsi, hol lesz kutya, merre nem szabad menni, ésatöbbi. Nemrég azonban egy különösen kihalt részen sétáltunk, amikor a kutya váratlanul fülelni és figyelni kezdett, majd kezdődött is a morgás. Nem láttam semmit, gyorsítottunk, és otthagytuk az utcát, lefordultunk a következő sarkon. Csakhogy Blökesz megint nekikezdett.
Nagyon valószínű szerintem, hogy pontosan ezt a félelmet érzi bennünk, és ezért vállt ilyen harciassá. Nem csodálom. Amióta igyekszem dinamikusabbá tenni a sétánkat, gyakran odafigyelek a lépteimre. Hogy ne kalandozzak, legyen egy ritmusa, amihez a kutya tud alkalmazkodni. De feltűnt, hogy amint valami felugat nem messze tőlünk, vagy ismeretlen, de erős zajt hallok egy teljesen kihalt környéken, az hagyján, hogy megrezzenek, de a séta ritmusa is megtörik. Nem kell észkombájnak lenni hozzá, hogy ha nincs is igaza Cesar Millannak, és a kutya nem is érzi az emberi energiákat, akkor is elég valószínű, hogy se nem annyira süket, se nem annyira ostoba állat nincs, aki rá ne jönne, hogy itt történt valami, megszűnt (még ha egy pillanatra is) a nyugalom. Főleg, amikor igazából két dologgal kommunikálok vele főként séta közben. A pórázzal (két rántás, ha ott kell hagynia a szagot; és a megállítás, valahányszor húzza a pórázt) és a lépteimmel (milyen gyorsan kell haladni; és merre megyünk). Innentől kezdve pedig azt hiszem, csak miattunk csinálja.
Talán ezért lepődött meg annyira, amikor a nyár folyamán megvolt az a pillanat egy séta során, hogy kritikán felüli kutyával sikerült összeakadni, és kritikán felüli volt ebből azoknak a száma is, akik gazda nélkül nekünk ugrottak. A legutolsó közülük az egyik helyi jóbarátom nagyszüleinek a kutyája volt, amivel ráadásul még játszottam is régen, nagyon jót labdáztunk, erre nem kiszökik utánunk? Elegem lett, és én magam léptem a két kutya közé, rákiáltva a töpszlire. Nem emlékeztem a nevére, azt hiszem, csak annyit kiáltottam dühöm (és ijedtségem) teljes kiéléseként, hogy "mész vissza", de addig annyira csak Blökeszre koncentrált, hogy tényleg nem maradt más választása. Nem csak ő volt meglepett, Blökesz is értetlenül nézett rám, hogy ez honnan került elő. Eddig ugyanis legnagyobb bátorságom az volt, hogy amikor két vele egy nagyságú kutya előbukkant a semmiből, majd leteperte (ha sétálok Blökesszel, a szülők általános reakciója ha gyerek van náluk: "nézzétek, mekkora kutya!" Ugyan ez a gyerekek oldaláról: "apa nézd, egy óriáskutya." Szóval a vele egyméretű kutya az... elég nagy), hogy bikából belerúgtam a torkára pályázó kutya oldalába (aki erre nyögött egyet, majd folytatta a fojtogatást). Nem voltam sikeres, de nekem még ettől is, meg mondjuk nem kicsit úgy egyébként a történektől is remegett egy ideig a lábam.

Mindenesetre nagyon remélem, hogy mire a nyár eljön, sikerül túljutni ezeken a reakciókon. Már találkoztunk olyan kutyával, ami a legnagyobb örömmel jött oda Blökeszhez, míg az képes lett volna nekiugrani, ha nem tartjuk meg a pórázt. Még nem igazán vagyok jó a kutyák testbeszédében, de az én szememben az márpedig mindenféle rossz szándék nélkül jött oda. Persze tévedhetek is. Mindenesetre jó lett volna, ha már az az eset is másként alakul.

tréningek

Mire karácsonyra hazajöttem, minden porcikám kívánta már, hogy végre egy kutya legyen a közelemben, aki hallgat rám, aki ha nem is az enyém, de legalább a család kutyája. Születésnapomra egy kutyákról szóló könyvvel lettem gazdagabb (majd karácsonyra még eggyel, aztán felderítő hadjáratomnak hála a padláson, még kettővel, mwuhahahaa), és alig vártam, hogy kicsit kezelésbe vehessem az otthoni dögeszt. (Értsd: kutyát. Sőt, innentől kezdve így fogom hívni: Dögesz :))

Első lépés a sétáltatás volt, miután sikerült vérszemet kapnom, mert nővérem elmondása szerint gyönyörűen meg tudta sétáltatni. Hát ha neki megy, nekem is mennie kell. Eddigi problémák kutyasétáltatás közben: ő irányít, húz, pedig golden retriver, igazán nem egy önfejű állat. Ha megáll szagolgatni, szülők is mindig megállnak, mondván: ezért kell sétáltatni vinni a kutyát. Csakhogy Dögesz már annyira önállósította magát, hogy képes percekig egyetlen szag felett állni, majd utána leteszi a jelzését rá, majd újabb percek kellenek, hogy biztosan legyen abban, jó helyre tette-e a jelzést. Ha úgy érzi nem, a dolog kezdődött elölről. Mindenféle türelemvesztett elhurcolási kísérlet nagyfokú erőbedobást igényelt (és némi súlyt is, amivel neki tudták feküdni a póráz hozzád közelebbi végéhez), ráadásul Dögesz nem zavartatta magát: ha két lépéssel odébb újabb érdekes szagot talált, megint lecövekelt. Elhatároztam: ez így nem mehet tovább.

Ha a kutya rendre kijelöli a sétáltatás irányát, és ő határozza meg, mikor meddig kell állni és várni, akkor nem te vagy az irányító, következtetésképpen a falkavezér sem. Márpedig én igazán az akartam lenni, mert édes álmom, hogy egyszer úgy fogom tudni futtatni nyílt területen, hogy figyel rám és engedelmeskedik.

Első körben meg kellett tanulnia: ha velem sétál, nincs megállás. Tanulja meg fél pillanat alatt analizálni a szagokat, és eldönteni: akar-e jelölni. Jelölések visszaellenőrzésére sincs lehetőség, se szagnyomok visszafele követésére. Mit ne mondjak, hatalmas csatát vívtunk, ami néha egyaránt volt kötél- és ideghúzás. Egy baromi feldúlt kutyát vittem haza aznap.

Másnap azonban folytatódott az egész, mivel anyumék szeretik rám hagyni a sétáltatást, amikor otthon vagyok. Dögesz hamar konstatálta, hogy ez az új módi, és még a felénél se tartottunk, amikor sikerült megtanulnia: ha kettőt rántok a pórázon, és ő áll, akkor ideje, hogy továbbmenjen. Természetesen ha jelölt, megálltunk, ez azért alapvető volt, de végre a megfelelő hely kiválasztása két percről két másodpercre kezdett redukálódni. A jutalom hatalmas póráz nélküli futtatás volt a Balaton partján. Hatalmas simogatás járt neki, valahányszor hajlandó volt venni a jelzéseimet, és odajött, amikor akartam. Felmerült bennem a tréningezés lehetősége, és a harmadik séta után kezdődött is a dolog.

A harmadik ilyen séta pedig már maga volt az álom: persze egy gyorsan tanuló, és nem mellesleg (korábbi gazdijaival) iskolázott kutyáról beszélünk, tehát egyáltalán nem meglepő, hogy vette a lapot, de akkor is büszke voltam magamra, amikor az egész falut sac/kb két kötélhúzással végig tudtunk trappolni. Addigra a séták kapcsán két újabb megoldandó probléma merült fel:

1.: a kutya rendszeresen húz

2.: a kutya már jó ideje agresszívan lép fel még azokkal a kutyákkal szemben is, amik tényleg csak barátkozni jönnek oda.

Az első problémán már a második sétáltatás alkalmával elkezdtem dolgozni, és a harmadik alkalomra már egész szépen alakult. Elméletileg a helyes módszer a folytonos megfordulás lett volna. Valahányszor a kutya húzni kezd, öt lépést visszasétálunk, majd újra előre. Tudtam, hogy erre nem lenne türelmem, meg annyira azért nem fekszik neki a póráznak. Főleg, mióta minden szagra csak egy pillanatnyi ideje van, néha gyönyörűen sétál az ember mellett, az más kérdés, hogy közben szintje szántja az orra a földet. Úgyhogy egyszerűen annyit csináltam: valahányszor megfeszült a póráz, a kutyát nem engedtem tovább lépni majdnem addig, hogy mellé nem értem. Az elején majdnem tropára ment a karom, de aztán beleszokott: mára már a nagy futtatások után, azt gyakoroljuk, hogyan tud láb mellett jönni.

Ja igen, nagy futtatások: eddig két területet találtam, aminek a környékét teljesen belátom, és relatíve zárt: ez a helyi focipálya, illetve a strand. Nem mellékes szempont, hogy mindkettő mellett van víz, a focipálya mellett egy kis patak (talán csermelyeknek hívják az ilyeneket?) amibe Dögesz imád belegázolni. A mai nap futtatása sikerült a legjobban eddig, ha hívtam (az eddigiekhez mérten) szépen odajött, és figyelt arra, hogy lát-e engem. A korábbi gazdái úgy futtatták, hogy el lett engedve a ház melletti erdőben, és kapott öt percet, bármerre elmehetett. Öt perc után fütyültek neki, és jönnie kellett. Emiatt nagyon nehezen áll rá arra, hogy nem távolodhat el tőlem. Már az is nagy eredmény, hogy ha nem lát, akkor visszafut, megkeres. Ezt használtam ki: ha nagyon eltávolodott, elbújtam. Ma már sokadszor játszottuk ezt, de csak most éreztem először azt, hogy nem is távolodik el annyira. Cserébe majdnem fél óráig fel-alá szaladgálhatott, amit csak a hatalmas dögönyözések szakítottak meg, amik a jutalmak voltak, valahányszor hívásra odajött.

hat óra

Itthon vagyok, mivel előző alkalommal egész jól működött az, hogy itt próbáltam tanulni, ahol legalább egy kutya van a környezetemben.

Délután négyre érkeztem, farkas éhesen, de elhatározva: ha törik, ha szakad, átmegyek azon a rohadt mik-makon. Apuék kijöttek elém az állomásra, majd miután hazaértünk, anyum kifaggatott, mégis hogyan akarok nekiállni tanulni. Később két órával enyhe utalást tett rá, hogy még mindig nem álltam neki (már meleg lehet a szoba, ahol tanulni akartál). Este nyolcra megvolt a második utalás is (megkérdeztem apum, van-e kedve egy sakkjátszmához. anyum dörmögött, hogy talán nem ezzel kéne tölteni az időt). És két pillanattal ezelőtt hagyta el a szobát, ahová belépve első kérdése: tanulsz? Majd miután meglepve közöltem, hogy nem, kijelentette, hogy rendben, bár ő nem tudja, akkor miként lesz elég időm felkészülni a vizsgára, mert jobb, ha nem felejtem el: ők fizetik a tanulmányaimat.

Hat órát töltöttem eddig itthon, és már harmadik alkalommal volt érezhető feszültség köztünk a levegőben. Apum hiányolta, hogy nem azt mondom: itthon vagyok, hanem azt, hogy velük vagyok. Úgy tűnik, ennyi kellett hozzá. Most már tényleg úgy érzem: itthon vagyok.

remember me

Bár nem értem a szövegét, ez nem is feltétlenül baj.
Mindig van valami, egy zene, egy sorozat, ami elkíséri a hétköznapjaimat. Most ez az.

helyzet

Megvolt a tűzkeresztségem a BME-n is: túl az első bukáson.

megesett fegyelem

Leírom, hátha az segít, és esetleg ti is tudtok nekem segíteni. Hogy mégis hogyan kéne máshogy csinálni?

Szóval nem először vizsgaidőszakozom, de először vagyok költségtérítésesen közben. Végül a BME-re jelentkeztem, ami egyrészt nívósabb is, mint a BKF, másrészt olcsóbb is. Ettől függetlenül nem az volt a szent célom, hogy nyugisan végigcsücsüljem a hat félévét és (vért és verejtéket nem kímélve) csusszanjak át (még így is csak) a kettesekkel, hanem elhatároztam: ötös leszek, hiszen a tárgyak egy részét már tanultam korábban, és az első év végén, magyarán az első adandó alkalommal átkerülök államira. Hát, ez volt a terv.

A terv ott tört félbe, amikor az első zh roham megérkezett. Pedig előtte sok minden jól alakult, rendszeresen leültem az anyag mellé, és tanulgattam őket, bejártam az előadásokra, és még a különösen hallgathatatlan előadások esetében is ellenálltam az álommanóknak. Aztán jöttek a zh-k, amikre nem csak a jegyzetekből, hanem még a kötelező irodalmakból is készültem, és itt jött az első pofán vágás, amikor ettől függetlenül hirtelen azt kellett észrevennem, hogy ketteseim, hármasaim vannak, meg néha egy-két négyes, ami messziről integet az ötösnek. Eközben másnál: ugyan ennyi tanulással megvolt neki az ötös. Már korábban túl voltam azon, hogy bosszankodással üssem el a tanulás idejét, amiért másnak kevesebb idő is elég a jobb jegyhez, de itt nem egészen erről volt szó, hanem a szerencséről. Nekik összejöttek olyan dolgok, ami sok más hallgatónak  nem. Nem mellesleg én is ezeknek a táborát gyarapítottam. Mondjuk igazán nem panaszkodhattam, még így sem, mert voltak nálam rosszabbak is, akik szintúgy értetlenül néztek mások jobb jegyeire, pedig nekik nem jelent meg közben cikkük az egyetemi újságban, nem csatlakoztak be a kari laphoz, nem jelent meg zöld körös sajtóközleményük, és nem járkáltak Pécsre médiakonferenciára... nem úgy, mint én. De akkor sem hagyott nyugodni, hogy van, akinek még akkor is jobb a jegye, amikor tényleg egyszerűen a vakszerencséről van szó.

Megfordult a fejemben, hogy merő rosszmájúságból fakad az egész hozzáállásom. Az a gáz, hogy igazat kellett adnom magamnak: nagyon-nagyon gonosz voltam másokkal szemben, mert már odáig jutottam, hogy színtisztán úgy gondoltam: bár csak a szak stréberei (akikkel persze nem lett volna semmi bajom, ha a jegyeim alapján én is közéjük tartozom) is pofára esnének már párszor. Volt egy elméletem, hogy a stréberség talán belülről fakad. Vagy talán van valami titkos szignó (ezek szerint két elméletem is volt), amit oda kell írni a dogák szélére, és akkor a tanár látatlanul is kettesről indítja őket, vagy ilyesmi.

A rosszindulatom csökkent, valahányszor nekem is mázlim volt: például maximum pontszámos lett egy beadandóm, vagy elsőre meglett egy olyan tárgyból az aláírásom, ami... nos, mondjunk csak annyit: sokaknak még harmadik alkalomra se sikerült.

A negatív csúcs mégis elért, és azt hiszem, hogy ott "tetőzött" amikor már a tanár vigasztalt, hogy ne törjek össze a sokadik rosszul sikerült zh-n; az ügyintéző nénik pult alatt ajánlgattak tippeket és próbáltak segíteni, és már be sem mentem megnézni a legújabb zh eredményeket.

Aztán fordult a kocka, hatalmasat, nagyon-nagyot, de később rá kellett jönnöm, hogy ez nem volt elég. Még vége se volt a félévnek (mármint a tanításnak), amikor a pécsi élményekkel feltöltődve vágtam bele újra a suliba. Segített, hogy gyenge kis íráskészségemet egy remek kis fórumon kamatoztathattam, kicsit jobban megismerkedtem pár tanárral, elkezdtek név szerint ismerni, a novellámmal megint sikerült pályázatot nyernem és még mindig voltak emberek, akikkel nagyon jól éreztem magam az egyetemen. Hamarosan érkezett az első 100%-os zh, majd bekerült a neptunba is, hogy az egyik tárgyból kiváló lettem.

Következett a vizsgaidőszak, ahol már csak az új színvonalon kellett teljesíteni. Hát nem sikerült. Főleg, mert az utolsó nagy zh rohamban sok tárgyból javítózni se mentem, amikre pedig ráfért volna, így hamarosan sorra íródtak be az eléggé lehangoló jegyek. Ekkor lett elegem, (pontosabban: lett karácsony) és akár akartam, akár nem (inkább akartam, mint nem), haza kellett mennem. Jó volt újra a szobámnak becézett jégbarlangomban aludni, a kutyát sétálni vinni, egy kihalt faluban (az én kihalt falumban) sétafikálni, és anélkül poroszkálni akár száz métert is a főúton, hogy egy darab kocsi se jöjjön szembe. Bátyámnak nagy boldogsággal meséltem, hogy színtiszta I'm legend életérzés volt. Eltöltöttem egy remek szilvesztert az ezeréves barátaimmal, jól éreztem magam otthon, és elhatároztam: javítok még, amiből csak lehet.

Már csak azért is, mert milyen dolog, hogy nem egy tárgyból három, négy, meg egy pontokon múlik a jobb jegy. Tarthatatlan! Időben elkezdtem tanulni, és készültem, hogy négy tárgyból fogok javítót tenni, plusz egyből időközben levizsgázom, és mindezt legjobb esetben öt nap alatt. Legrosszabb esetben itt van rá az egész vizsgaidőszak. Az első vizsgával még nem is volt semmi baj, a gondok a továbbiaknál kezdődtek. Nem egészen arról van szó, hogy elfogyott a lendület, hiszen a maradék négy vizsgából egy igényelt volna különösebb időbefektetést, és az meg is kapta volna a vizsga előtti három napon Áldoztam már bele úgyis temérdek időt korábban, gondoltam, nem lehet gond. Hát lett gond. Egyrészt nehezen haladtam az anyaggal, nehezebben, mint vártam. Ebben közrejátszottak az olyan dolgok is, minthogy a szobám nem volt alkalmas arra a tanulásra, amit a tárgy igényelt, magyarán, hogy minimum egyasztalnyi területet borítsak be jegyzetekkel, és még így is bármikor megtaláljam a tollat, a kiemelőt és a számológépet. Másrészt, súlyosabb részben pedig jött az én lustaságom is. A lustaság pedig magával hozta, hogy elkezdtem agyalni: megéri ez? Van még esély átkerülni? Tényleg szükség van rá, hogy próbálkozzam? Amikor kiderült, milyen nehezen haladok az anyaggal: basszus, még meg fogok bukni ebből az egy tárgyból, miközben a javítókra koncentrálok! Kész, innentől elszabadult a pokol. Kiderült, hogy a tárgyfelvétel üti az egyik javítómat, amiből pedig a legjobban felkészültem eddig, ezért azt kilőttem, majd később megyek belőle. Nem baj, úgysem ment igazán a fontosabb, másik tárgy anyaga. Összeültünk közös tanulásra többiekkel, ahol értetlenül néztek rám, hogy minek javítózok én. Ahhoz, hogy az ember átkerüljön, ki kell esnie valakinek államiról. Mondjuk teszem azt, két ember kiesik az év végi ellenőrzésben. Remek. De benne leszek-e még így is a legjobb kettőben, hogy engem rakjanak át helyette... hát, be kell vallanom, a dolgok mai állása alapján valszeg nem.

Persze nem érdekelne az egész átkerüléses mizéria, ha a szüleim jól kereső üzletemberek/politikusok/milliárdosok/stb lennének. De nem azok. Ettől függetlenül nem engedték, hogy én fizessem az első évemet. Folyton mondogatom magamnak, hogy azért is döntöttem a BME mellett, mert nem csak olcsóbb, hanem nagyobb valószínűséggel is fogom tudni visszaadni valaha ezt a pénzt, amikor már dolgozom egy ilyen diplomával. De hiába, amikor rosszabb napjainkon két szón össze tudunk veszni anyummal, aki egyébként nem csak az egyetemet, hanem a lakbéremet is fizeti, elég nehezen küzdök meg a lelkiismeretemmel. Nekem meg eközben mégis elfogy lassan az eddig nyári munkákkal és cikkezéssel keresett pénzem, és azon izgulok, hogy ha továbbra is ilyen sok kapacitást követelnek tőlem a vizsgák, meg az egyetem mellé bevállalt egyéb dolgok, akkor később se fogok tudni elmenni dolgozni.

És itt állok, ahol a part szakad. Eddig a tervezett háromból két vizsgát csináltam meg, de cserébe nagyon jól sikerült a tárgyfelvételem. Értsd: minden olyan tárgyat fel tudtam venni, ami cinkes volt. Holnap lenne két vizsgám, az egyik komolyabb készülést igénylő javító, a másik a komoly tárgy, amiből esélytelennek érzem még a kettest is (bár a csoda akkor segített, amikor ebből a tárgyból kellett meglennie az aláírásnak). Már részt vettem két javítón, amik közül az egyikért már fizetnem kellett, és még csak abban sem vagyok biztos, hogy mégis úgy sikerült, ahogy én szerettem volna. Amikor fel akarnám adni ezt az egész javítósdit, dumál a saját lelkiismeretem, aki szerint így esélyt se adok magamnak, hogy javítsak, majd a következő félévben esetleg megüssem a kellő szintet, és így elásom magam a saját szememben. Viszont tanulás közben ott szövegel az agyam, hogy az egész teljesen felesleges, mert nem tudok annyira javítani, hogy átkerüljek. Megpróbálhatom kicsit túlterhelni magam a következő félévben, hátha akkor minden rendbe jön, de félő, hogy csak sírás és még nagyobb bukás lesz a vége. De ha meg se próbálom, még az első évben sem, hogy nézek már a szüleim szemébe?

Ráadásul most is anyum pénzéből vagyok itt fenn, akivel, nagy valószínűség szerint gond nélkül össze fogok zördülni mégis, amint hazamegyek.

Úgy érzem, nem szállhatok szembe más szerencséjével, amit nem tagadom, azért igyekezettel is jócskán megtold, de ez már lassan a bátraké a szerencse feeling lesz, márpedig úgy tűnik, hogy akkor én nem vagyok bátor, mert nincs szerencsém.

Túlhajtsam magam jövőre, miközben lehet, hogy még ebben a félévben sem lesz meg az összes tárgyam? És ha nem lesz meg, akkor komolyan azért nem lesz meg, mert a javítózásokkal elcsesztem az időt?!

Eddig egyetlen jól sikerült tárgyfelvételt pipálhatok ki, mint jó döntést. Van kettő javításom függőben (az eddigi kettő), és már tuti, hogy van X HuF pluszköltségem. Holnap még lenne két vizsgám. Az egyik javító, ami több tanulást igényelne, mint amennyivel én most el tudnék menni, már pedig ha javítózni akarok, rá kell szánnom annyi időt. A másik esetében viszont messzemenően rezeg a léc, még akkor is, ha csak a kettest szeretnék. (Ez esetben annyit szeretnék.) A durva pedig az, hogy ha semmit nem teszek, egy hét múlva pontosan ugyan itt fogok tartani, mert a két vizsga megint egy napon, ugyan azokban az időpontokban lesznek. Ilyenkor hogyan tovább?